Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
S" 1 S 11 Most végre ismét szótlanul lépkedtek egmás mellett. Ha még kérdez tőled valamit, azt kérdezi, lesz-e eső? Ki tudja? Egyre idegenebbé váltok. A jövőről már régen nem beszéltek. Csak ritkán találkoztok, de még mindig nem vagytok eléggé idegfenek egymás számára. Várjatok, legyetek türelmesek. Egy napon az is elkövetkezik. Egy napon már annyira idegen neked, hogy szeretni kezded egy sötét utcán, egy nyitott kapu előtt. Minden kivárja a maga idejét. Most elérkezett. „Már nem tart soká — mondják azok mögötted —| közeledik a vég!“ Mit tudják ők? És ha minden most kezdődik? Eljön a nap, amikor először látod meg őt. És ő meglát téged. Először, ami annyit jelent: soha többé. Azért ne ijedjetek, megl Nem kell elbúcsúznotok, hiszen már régen elbúcsúztatok. Milyen jó, hogy mindez már régen megtörtént. Őszi nap lesz, amilyen az ősz már lenni szokott, tele várakozással, hogy a gyümölcsök megint virágokká változzanak, tele azzal a könnyű füsttel és árnyékokkal, melyek mint üvegszilánkok hullanak lépteid elé, oly élesen, hogy szinte összevágják a talpadat, mikor almáért a piacra szaladsz, hogy megbotlasz bennük és elesel, mert csupa remény és öröm vagy. Egy fiatal férfi segítségedre siet. Kabátja lazán a vállára vetve, mosolyog és forgatja a sapkáját, és nem tudja, hogy mit is mondhatna. Milyen vidámak vagytok ebben az utolsó fényben. Te megköszönöd a segítséget, és kissé hátraveted a fejed, és feltűzött hajfonataid kibomlanak. „Ö — mondja ő — talán még iskolába jársz?“ Megfordul és elmegy, és egy dalt fütyül. így váltok el, egyetlen pillantás nélkül, fájdalom nélkül, még azt sem tudjátok, hogy elváltok. Most végre megint kis testvéreiddel játszhatsz, felmehetsz velük a folyóparton, végig az úton az égerfák alatt, és odaát a fehér zsindelytetők változatlanul ott állnak a fák között. Mit hoz a jövő? Nem fia- kat. Fivéreket hozott neked, hajfonatokat, hogy a hátadon táncoljanak, labdákat, hogy repüljenek. Ne haragudj rá, ez a legjobb, amit adhat. Kezdődhet az iskoláskor. Még nem nőttél meg, az iskolaudvaron a nagyszünetben még párba állva kell sétálnod, és suttognod és pirulnod és a tenyeredbe kuncognod. De várj egy évet, és már ugrókötéllel játszol, és elkapod a falon áthajló ágakat. Az idegen nyelveket már megtanultad, de most jön a neheze, a saját nyelvedet kell megtanulnod. Még nehezebb az írás-, olvasás, de a legnehezebb mindent elfelejteni. És ha az első vizsgán mindent tudnod kellett, az utolsón semmit sem szabad már tudnod. Helytállsz-e majd? Elég csöndes leszel-e? Ha a félelem elég erősen lezárja a szádat, akkor minden jóra fordul. Kék kalapodat, melyet az iskolásgyerekek viselnek, ismét szögre akasztod. Az iskoláskornak vége. Megint ősz van. A virágok már régen bimbók lettek, a bimbókból semmi lett, és a semmiből megint gyümölcs. Hazamegy a sok kisgyerek, akik éppen úgy levizsgáztak, mint te. Már semmit sem tudtok. Te is hazamész, vár apád, kisöcséid, kiabálnak és megcibálják a hajadat. Te lecsendesíted őket, és vígasztalod apádat. Nemsokára eljön a nyár, hosszú napjaival. Nemsokára meghal anyád. Te és apád együtt hozzátok haza a temetőből. Még három napig fekszik a ser- cegő gyertyák között, mint te is feküdtél annak idején. Oltsátok el a gyertyákat még mielőtt felébredi De ő megérzi a viasz szagát, könyökére támaszkodva felemelkedik és halkan korhol a pazarlás miatt. Aztán felkel, és más ruhát vesz magára. jó, hogy édesanyád meghalt, kis- öcséiddel nem győzted volna tovább egyedül. De most itthon van, és mindenről gondoskodik, és játszani is sokkal jobban megtanít, mert azt sohasem lehet elég jól tudni. Valóságos művészet az, és nem is könnyű. De nem is legnehezebb. Még nehezebb a beszédet elfelejteni, és leszokni a járásról, értelmetlenül dadogni és csúszkálni a padlón, amíg pelenkák közé pólyáinak. A legnehezebb a gyöngédséget, elviselni, és csak nézni. Légy türelmes! Nemsokára minden jóra fordul. Isten tudja a napot, amikor éppen eléggé gyönge leszel. Ez a nap a születésed napja. Világra jössz és kinyitod a szemed, és becsukod a szemed az erős fény miatt. A fény tagjaidat melegíti, moccansz a nap alatt, itt vagy, élsz. Föléd hajol apád. „Vége — mondják azok mögötted meghaltl“ Csöndben maradjI Hadd, hogy beszéljenek. LÁTÓ ANNA fordítása. Szitás! Ferenc: n-1—7 rni—inn \ i n d p o-i [11 Ln ^ - jA _□ József kifogta a lovakat, bevezette őket az istállóba, és a szerszámot a hegyes szögre akasztotta. Mica szügyéröl lecsutakolta a habot, és szénát dobott eléjük. Az Öreg az istálló sarkában ült egy zsák zabon, lábát lóbálta, bakancsa orrát néha odakoccantotta a falhoz. Bámulta a földet, szemöldökét összeráncolta, szeme eltűnt a szűk nyílás mögött, mintha kiitta volna belőle a világosságot az istálló félhomálya. Kint hó és járga köd ülte meg a házak tetejét. A fákról apró darabokban hullott a zúzmara. ' Az Öreg felállt, repedezett ujjaival megmarkolta a vasvillát, leganézott Csillag alól, s a jászol elől tiszta szalmát húzott a lótrágya helyébe. Betömte az istállóajtón a lyukat, és kiment az udvarra. A kocsi az udvar végében állt. Kerekeit ökölnyi hórögök borították. Alig látszott a sín. A rúd kihúzva feküdt a kocsi előtt, eleje belemerült a puha hóba. Az Öreg szögletes mozdulatokkal felült a bakra. Hátrafordult, hogy ellenőrizze az ostort meg a saroglyát, melynek vasrácsain sűrűn lógott a trágyás szalmaszál. — Ez a kocsi a bölcsőm, és ez lesz a koporsóm is. Ringatott, míg ringathatott, s eltemet, ha majd eltemethet — mormolta maga elé. Megremegett. Maga alá húzta lábait. — A házam is. Ezen születtem ... „Sűrű jajgatás vegyült a kerekek zötyögésébe. Láttam, hogy anyám homlokán apró gömbökben tollászkodik a veríték. Messze volt még a falu. A repedezett küllők a fénnyel pilinkéztek. Apám hátra nézett, és ráripakodott anyámra: — Csönd! Majd csak hazaérünk már... Anyám görcsösen mozgott a szénában. Lába szárán apró cseppekben térde felé poroszkált a vér. Előbukkantak a piros szénaszálak. Aztán pici vörös kezek hadonásztak a szénában ... Vér, vér, vér... éles oák. Ott ültem a bakon, hátra sem mertem nézni. — Te is itt születtél, ezen a kocsin, — mondta apám, majd egy szusszantás után hozzátette: — Mégis itt vagy. A harmadik napon eltemettük őket. Az Öreg most megmarkolta az ostort, ujjai odatapadtak a hideg bothoz. Suhintott vele. A sugárról finom hóliszt szállt alá, és rárakódott a bajszára. Köpött egyet, szájából forró pára szállt kifelé, aztán csak nézett maga elé, és utazott tovább. A kerekekből visszafelé peregtek az utak. „A Marika... az igent Űrilány volt. Azt szerettem. Hosz- szú, szőke haját néha arcomba terítette. Akkor még a tarlószúrásokat is elfeledtem a lábamon. Ügy tudott nézni, hogy hold-sárgára vált az arcom belé. Szelíd volt, akár a tej...“ József kijött a konyhából. Meglepődött, és megállt az ajtó előtt: — Bolond vagy te, Öreg! Menj az istállóba, hisz meg fagysz! — Bolond a bolond — morgott vissza bajsza alatt az Öreg. — Az én hazám a kocsi. Az istálló koporsó. A lovak kisértetek benne. Suhog a farkuk. — Még viccelődik is — gondolta József, és hátrament a kamrába, teleöntötte a kancsót, és odavitte az Öregnek. — igyál! Ivott. Megtörölte a száját, József hallotta, hogy mint sercen az* érintés nyomán az Öreg szakálla. — Igyál még! Az öreg szájára vette a kancsót, és nyelte a hideg italt. Gyomrában már érezte a bizsergést. József bement. Az Öreg pedig tovább utazott. Az udvaron levő farakásnál kitért a kácsagödör mellett, melyen most sírhalomként domborodott a hó. ,ßz anyám sírja is lehetne. Szép sír! Tele fehér csillogású gyertyával. Ezek a gyertyák kanóc nélkül is csillognak. Csak úgy kell őket nézni, hogy meglássa az ember a csillogást, mert csillogás az van mindenben. De mi marad, ha az ember elfújja a fényességet? ...“ Az utcáról a hóban hempergő gyerekek sivítozását hallotta. Piros arcú gyerekek morzsolták ujjaik között a havat. Benéztek a kapun, s látták, hogy az Öreg a kocsin ül. Kaptak az alkalmon, és kórusban kiabálták: Kocsin ül a róka, lisztes a bajsza, suhog az ostor, ha akarja ... — Ijesszük meg! — szólt az egyik, s már gömbölyödött is kezében a hólabda. A fekete, olajos kiskaput félig kinyitotta, s a kemény golyót az öreg felé hajította. Az öreg hátranézett, szeme odatapadt a fenékdeszkán szétszakadt hógolyóra. Majdnem lehajolt, hogy újból összeillessze, de azt gondolta, hogy a dolgok összeillessztése nem az ő dolga. „A mozdulatokhoz már semmi közöm. Az én mozdulataim kint maradtak a határban. A kaszasuhintásokban, meg a ga- néteregetésben. Nincs már közöm a világhoz. Csak annyi, hogy még élek. A világ csak rendezze el a maga dolgait. A kocsi és a lovak! Igen, ezek az én mozdulataimból élnek“. A gyerekek látták, hogy az Öreg rájuk sem hederít, betódultak a kapun, és köréje sereglettek. Az Öreg csak nézte őket, egyik-másikat ismerte is. Kiáltani akart, de meggondolta, és halkan így szólt hozzájuk: — Menjetek! A ti világotok, nem az én világom. Az én világom a rúd és az ostor. Azok szót fogadnak... Fussatok! A lábaitok futásra valók... A gyerekek egy darabig nézték az Öreget. Kezükből lapátot formáltak, s mintegy megadott vezényszóra, szaporán hányták az Öreg felé a havat. Az Öreg először a kezével hadonászott, próbálta eltakarni a szemét, de látta, hogy értelmetlen dolog a védekezés. Megfogta az ülés vasát, szemét lehúnyta, és mozdulatlan maradt. József kijött, hogy ebédre hívja az Öreget. ~ — Hóemberré változott — gondolta magában. Aztán bement az istállóba, megigazította a sarokban a zaboszsákot, és szénát húzott a lovak elé. Mica felnyerített, Csillag szaporán topogott, mintha jelezni akarna valamit. — Öreg, ebédre! — kiáltotta neki József. — Makacs — gondolta magában. — Ha enni nem akar, legalább hozok neki bort. A bor a kancsóban hangosan kotyogott. — Igyál! Az öreg nem .felelt, kezei fehérek voltak, középső ujján puha hóhegy alakzat púposodott. Nem mozdult. Belefehéredett az időbe, amely itt felejtette a kocsin. József először tágra nyílt szemekkel bámulta őt, aztán besietett a konyhába, hogy elújságolja feleségének, hogy az Öregben elaludt az idő, s úgy ül a kocsin, mintha ajka között harangozna a nyelve.-"i!: '? ’ ’ ’ ■1"v - - . K.,n../si István: Felvétel a ..lUv J* kolo. go-ie i ,,.( !<> című ciklusból
