Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

a ágyadat valamelyik a teremből kitolja, ha látod, hogy az ég zöldre válik, és a vikáriusnak szeret­néd megtakarítani a ha­lotti beszédet, akkor itt az ideje, kelj fel, mint a gyerekek felkelnek reg­gel, ha fény az ablaktáb­lákon átdereng, suttyom­ban, hogy a nővér ne '.ás­sa meg — és gyorsan. De a vikárius már be- léfogott, .hallod a hang­ját, fiatal és buzgó, és nem lehet megállítani. Engedd, hadd beszéljen! Engedd, hogy derék mondatai aláme­rüljenek a vak esőben. Nyitva van a sírod. Engedd, hogy friss önbizalma lehervadjon, hogy segítségre szorul­jon, és te segíthess. Ha békében ha­gyod, a végén azt sem tudja már hogy egyáltalán elkezdte-e. És mert nem tudja, jelt ad a koporsóvivők­nek. Ök nem sokat kérdezősködnek, felhúzzák ismét a koporsót. És a ko­szorút leveszik a fedeléről, és vissza­adják annak a fiatal férfinak, aki le­hajtott fővel a sír szélén áll. A fiatal férfi fogja a koszorúját, elveszetten simogatja a szalagokat, homlokát egy megérkezik, visszahozta a koszorút. Legfőbb ideje volt. A koporsóvivők csinosan elrendezik a szalagokat. Egészen nyugodt lehetsz, a koszorú, a megfelelő helyre került. Holnapra a hervadt virágok felélednek, és szir­maik bimbókká csukódnak össze. Éj­szakára egyedül maradsz, két tenye­red közt a kereszttel, és még más­nap is nagyon nyugodt lesjel. Később ilyen nyugodtan többé nemigen fogsz feküdni. Másnap megint eljön a fiatal férfi. És mert az eső most nem ad neki könnyeket, belebámul a semmibe, és ujjai közt sapkáját forgatja. Csak ami­kór a koporsót ismét leemelik a ra­vatalról, takarja el az arcát. Sír. To­vább nem maradsz a halottasházban. Miért sír? A koporsó födele már nincs leszögezve, és világos reggel van. Vígan csivitelnek a verebek. Nem tudják, hogy tilos a halottakat felébreszteni. Koporsód előtt a fiatal férfi úgy lépked, mintha üvegpoha­rak közt emelgetné a lábát. Hűvös és játékos a szél, mint egy kiskorú gyer­mek. Visznek már be a házba és fel a lépcsőkön. A kórteremben kiemelnek a koporsóból. Frissen áthúzva vár az ágy. A fiatal férfi az ablaknál áll, ki­És a hetediken a pihenés napján, a hetediken elindulsz. Hajszolnak a kí­nok, az utcát biztosan megtalálod. Először balra, aztán jobbra és megint balra, át a kikötőutcákon, melyek olyan nyomorúságosak, hogy egyebet se tudnak, c.«D t tengerhez vezetni. Ha legaláb j. e at '1 férfi a közeled­ben lenne, c: atal férfi nincs mel­letted, a koporsóban sokkal szebb voltál. Arcodat most eltorzítják a kí­nok, és a kínjaid már nem ujjonga- nak. Homlokodat a veríték ismét el­lepi, gyöngyözik egész úton, no nem, nem vagy szép, a koporsóban sokkal szebb voltál. Gyerekek golyóznak az utcán. Belé­jük ütközöl, úgy szaladsz, mintha hát­tal futnál előre, és egyik sem a te gyereked. Hogyan is lehetne, bár egy közülük a tiéd, ha az öregasszonyhoz mész, ahhoz az öreghez, aki a kocs­ma mellett lakik? Tudja az egész ki­kötő, miből fizeti a pálinkáját. Már az ajtóban vár. Nyitva az ajtó, és ő feléd nyújtja piszkos kezét. Nála minden piszkos. Az ablakpárkányon sárga virágok, ugyanazok, amelyeket a koszorúkba is belefonnak, minde­nütt ugyanazok a virágok. És az öreg­asszony mézesmázos. És a lépcsők ott is recsegnek. És a hajók üvöltenek, bárhová mész, mindenütt hallod az üvöltésüket. És téged széttépnek a kí­nok, de neked nem szabad kiáltanod. A hajók üvölthetnek, de te nem kiált­hatsz. Add oda a pénzt pálinkára! Ha odaadtak a pénzt, akkor két kezével kítják a feketeségükkel? Az első szó — most kimondta: egy utca neve. így hívják az utcát, ahol az öregasszon' lo*íik. Lehetséges ez? Még ^mielőtt tudná, hogy gyereket vársz, már az öregasszonyt emlegeti, még mielőtt azt mondaná, hogy szeret, az öreg­asszony nevét mondja ki? Maradj nyugodtan! Nem tudja, nem is tudhat­ja, hogy te már jártál az öregnél, mert a tükröt nem ismeri. De alig mondta ki, máris elfelejtette. A tükör­ben mindent kimondunk, hogy elfe­lejthessük. Te is csak kimondtad, hogy gyereket vársz, és máris elhall­gattad. A tükör mindent tükröz. A szénhegyek visszahúzódnak mögötte­tek, előttetek a tenger, mint kérdések úsznak a fehér csónakok a szemha­táron. Egy szót se szóljatok, a ten­ger elmossa szátokból a feleletet, a tenger elnyeli, amit még mondhatná­tok. Ezután gyakran sétáltok fel a par­ton, ügy, mintha lefelé mennétek. Ha­zafelé, mintha elfutnátok, el minden­től és haza. Mit suttognak azok ott a fehér fő­kötőjük alatt? „Megkezdődött a halál- küzdelem!“ Hadd beszéljenek. Egy napon olyan sápadt lesz az ég, hogy fényleni fog a sápadtsága. Vagy van-e más fény, mint az utolsó sápadt­ságé? Azon a napon a vak tükör az elát­kozott házat tükrözi. Elátkozottnak nevezik az emberek azt a házat, amit pillanatra felemeli, és az eső néhány könnyet dob arcára. Most már a fa­lak mentén visszafelé halad a menet. Még egyszer meggyújtják a gyertyá­kat a csúf kis kápolnában, és a viká­rius elmondja a halotti imát, hogy te élhess. Hevesen megrázza a fiatal fér­fi kezét, és zavarában sok boldogsá­got kíván. Első temetése ez, úgy res- telli, hogy a nyaka is belepirul. És mielőtt kijavíthatná tévedését, a fia­tal férfi már eltűnt. Mit tegyen? Aki egy gyászolónak sok boldogságot kí­vánt, mi egyebet tehetne? — hazakül- di a halottat. Koporsóddal mindjárt ezután meg­indul a kocsi felfelé a hosszú utcán. Jobbra és balra házak állnak, és minden ablakban sárga nárcisz, amint hogy minden koszorúba is belefon­ták, s ezen már nem lehet segíteni. Gyerekek arcukat a becsukott ablak­táblákhoz nyomják, esik az eső, de egy gyerek kiszalad a kapun, és rá­csimpaszkodik hátul a halottaskocsi­ra. Aztán leszakad róla, és ott marad az út közepén. Hát mire csimpaszkod­jék, ha éppen a Temető utcában la­kik? Kocsid az útkeresztezésnél zöld fényre vár. Gyérebben esik. Táncolnak az esőcseppek a kocsi fedelén.- Távol­ból széna szaga érzik. Az utcákat friss vízzel keresztelték, és az ég ke­zét ráfekteti a háztetőkre. Kocsid, me­rő udvariasságból egy darabon a vil­lamos mellett kocog. Két kis fiú a járdaszélen azonnal fogad: Kettejük közül, a villamosra fogadott, veszteni fog. Óvhattad volna, de egy villamos becsületéért még senki sem szállt ki a koporsójából. Légy türelmes. Hisz kora nyár van. Ilyenkor a reggel még messze benyú­lik az éjszakába. Idejében érkeztek. Mielőtt besötétedik, és a gyerekek el­tűnnek a járdák széléről, kocsid is befordul a kórház udvarára, és vele együtt a hold egysugára hull a kapu­fák. közé. A férfiak mindjárt előlép­nek, és leemelik koporsódat. És a ha­lottaskocsi vígan hazarobog. Koporsódat a második bejáraton és az udvaron át a halottasházba viszik. Vár rád az üres ravatal, feketén és ferdén, megemelt fejrésszel, és a fér­fiak ráteszik a koporsódat, és ismét felnyitják... Az egyik férfi szitkozó­dik, mert a szögeket túl erősen be­verték. Ez az átkozott alaposság! Mindjárt ezután a fiatal férfi is bámul az udvarra, ahol éppen két ga­lamb párzik, és hangosan kurrog. Un­dorral elfordul. És már visszafektettek az ágyadba. Kendőt kötöttek szád elé, amitől fur­csa és idegenszerű lettél. A férfi kia­bálni kezd és rád borul. Gyöngéden megfogják és elvezetik. „Csendet ké­rünk!“ — áll a falakon, a kórházak jelenleg túlzsúfoltak, a halottak ne ébredjenek fel idő előtt. A kikötőből ide bőgnek a szirénák. Indulást vagy érkezést jeleznek? Ki tudja? Csak halkan. Csendet kérünk! Ne ébresszétek fel idő előtt a halot­takat. A halottak éber alvók. A hajók mégis üvöltenek. És valamivel későb­ben, tetszik, vagy nem tetszik nekik, a kendőt le kell venniük az arcodról. Megmosdatnak és más inget adnak rád, és egyikük gyorsan a szived fö­lé hajol, gyorsan, amíg még halott Vagy. Már nem sokáig. A hajók keltet­tek fel, az ő hibájuk. A reggel sötéted­ni kezd. Szemhéjadat fölemelik, fehé­ren szikrázik a szemed. Többé senki sem mondja, hogy hála legyen az ég­nek, béke van már veled, a szó el­hal a szájukban. Várj! Mindjárt el­mennek, mert senki sem akar tanú lenni, manapság még megégetnék az ilyesmiért. Magadra hagynak. Olyan egyedül hagynak, hogy fölnyitod a szemed, és a zöld eget látod, olyan egyedül hagy­nak, hogy lélegezni kezdel, nehezen és hörgőn és mélyen, csikorgóan, mint mikor a horoglánc a bójáról leválik. Felágaskodsz, és anyád után kiáltasz. Milyen zöld az égi „A lázálmok csöndesednek — mondja egy hang mögötted —, kez­dődik a halálküzdelem“. Ö, ezek itt semmit sem tudnak! Indulj? Itt a pillanat! Most elhív­ták őket. Indulj, mielőtt visszatérné­nek, mielőtt suttogásuk ismét hangos­ra válnék, menj le a lépcsőkön, el a portás előtt, át a reggelen, melyből éjszaka lesz. A sötétségben madarak kiáltoznak, mintha kínjaid ujjongásba csaptak volna át. Eredj haza, és fe­küdj vissza saját ágyadba, ha recseg is és még szétdúlt. Gyorsabban meg­gyógyulsz ottl Otthon csak három napig őrjöngsz önmagad ellen, és utána részegre iszod magad zöld ég­gel, csak három napig lököd félre a levest, amit az asszony az emeletről hoz le neked, a negyediken elfoga­dod. befogja a szádat. Az öregasszony tel­jesen józan a sok pálinkától. Ö nem álmodik az elvetéltekről. És az ártat­lan gyerekek nem merik bepanaszol­ni őt a Szentnél, és a bűnösök sem merik. De te — te mered! „Tedd, hogy a gyermekem megint éljen!“ Ezt még senki se kérte az öregtől. De te kéred. A tükör adja hozzá az erőt. A légypiszkos, vak tükör segít, hogy kérd, amit még senki se kért. „Csinálj valamit, hogy éljen, külön­ben fellököm a sárga virágaidat, ki­kaparom a szemedet, feltépem az ab­lakokat, és kikiáltom az utcára, hadd hallják, amit úgyis tudnak, kikiáltom, hogy És megijed az öreg. És nagy ijedt­ségében a vak tükörben teljesíti a kí­vánságodat. Nem tudja, mit csinál, a vak tükörben mégis sikerül. A féle­lem rettenetesre nő, de végre a kínok megint ujjonganak. És mielőtt kiál­tanál, a bölcsődal jut eszedbe: Aludj, kicsim, aludjál! Mielőtt kiáltanál, a tükör megengedi, hogy ismét lesza­ladj a sötét lépcsőn, megengedi, hogy menj, még futni is enged. Csak ne fuss túl gyorsan! Nézz fel a földről, különben ott lenn az üres építőtelepen, az üressé­get körülkerítő palánk mellett még egyenesen beleszaladsz egy férfiba, egy fiatal férfiba, aki a sapkáját for­gatja. Erről megismered. Ugyanaz a férfi, aki legutóbb a koporsód mellett forgatta a sapkáját, mint itt van. Ügy áll ott, úgy támaszkodik a palánkhoz, mintha soha el nem mozdult volna onnan. Karjába hullsz. Most sincsen könnye, adj neki a magadéból. És bú­csúzz el tőle, még mielőtt belékarol- nál. Búcsúzz el! Te nem felejtheted el, még ha ő elfelejtené is: az ember az elején búcsúzzék el. Mielőtt ketten együtt elindulnátok, inkább váljatok el örökre, ott az üres építőtelepen, a palánk mellett. Aztán tovább men­tek. Van itt egy utca, amely a szén­telepek mellett a tengerhez vezet. Hallgattok. Te az első szóra vársz, ne­ki adod, hogy ne maradjon neked az utolsó. Mit fog mondani? Hamar, még mielőtt a patra értek, a tengertől könnyelmű lesz az ember. Mit mond? Mi az első szava? Hát olyan nehéz ki­mondani, hogy dadognia kell tőle, és pillantását a földre kényszeríti? Vagy a palánk fölé tornyosuló szénhegyek vetnek árnyékot a szeme alá, és elva­le fognak bontani. Így nevezik, mert nem találnak rá jobb szót. Azért ne ijedjetek meg tőle. Most már elég sá­padt az ég. És mint az ég sápadtsága, úgy várja a ház is elátkozottsága vé­gén a boldogságot. Sok nevetéstől könnyen könnyezik az ember. Te ele­get sírtál. Vedd vissza a koszorúdat. Hajfonataidat nemsokára ismét leold­hatod. Mindent a tükörben. Ami tör­ténik, mögötte ott vonul zölden a ten­ger. Mikor a házat elhagyjátok, a ten­ger előttetek van, mikor a süppedt ablakon át ismét kimásztok, az egé­szet elfelejtettétek. A tökürben megbocsátásért történik minden. Ettől kezdve folyton unszol, hogy menj be vele. De sietségetekben egyre távolodtok tőle, és leértek a partról. Nem fordultok vissza. És az elátkozott ház elmarad mögöttetek. Most a folyó mentén haladtok felfelé, és lázatok szembefolyik veletek. Elfolyik mellet­tetek. Unszolása mindjárt alábbhagy. És ugyanabban a pillanatban te sem vagy hajlandó többé, szemérmesebbre váltok. Apály van. A tengert minden parttól visszahúzza az apály. Még a folyók is leapadnak apály idején. És odaát a túlparton a fák csúcsai vég­re leoldják koronáikat. Alattuk fehér zsindelytetők alusznak. Légy résen, mindjárt a jövőről kezd beszélni, a sok gyerekről és hosszú életről, és orcái lángolnak a buzga­lomtól. Szava a tiedet is lázasra festi. Vitatkoztok, hogy fiakat, vagy lányo­kat kívántok-e, és te inkább fiúkat szeretnél. És ő a házatok tetejét lapo­san, téglával fedve szeretné, de te in­kább... De akkor már túl messzire mentetek fel a folyóparton. Megré­mültök. A túlpartról eltűntek a zsin­delytetők, ott már csak legelők, mo­csaras rétek húzódnak. És itt? Vi­gyázzatok, ne 'tévedjetek el. Alkonyo- dik — oly józanul, amint csak reggel alkonyodhat. A jövő elmúlt. A jövő egy út a folyóparton, amely legelők­be torkollik. Forduljatok vissza! Most mi történjék? Három nappal későbben már nem meri átkarolni a válladat. Még három nappal később megkérdezi, hogy hív­nak. És te is megkérdezed az ő ne­vét. És már annyit sem tudtok egy­másról, amennyi a nevetek. Nem is kérdezitek többé. Szebb így. Titokká váltok egymás számára. •-Ä" Y> % Z. '• ^ ILSE AI GH INGER: • - -

Next

/
Thumbnails
Contents