Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

a ágyadat valamelyik a teremből kitolja, ha látod, hogy az ég zöldre válik, és a vikáriusnak szeretnéd megtakarítani a halotti beszédet, akkor itt az ideje, kelj fel, mint a gyerekek felkelnek reggel, ha fény az ablaktáblákon átdereng, suttyomban, hogy a nővér ne '.ássa meg — és gyorsan.

De a vikárius már be- léfogott, .hallod a hangját, fiatal és buzgó, és nem lehet megállítani. Engedd, hadd beszéljen! Engedd, hogy derék mondatai alámerüljenek a vak esőben. Nyitva van a sírod. Engedd, hogy friss önbizalma lehervadjon, hogy segítségre szoruljon, és te segíthess. Ha békében hagyod, a végén azt sem tudja már hogy egyáltalán elkezdte-e. És mert nem tudja, jelt ad a koporsóvivőknek. Ök nem sokat kérdezősködnek, felhúzzák ismét a koporsót. És a koszorút leveszik a fedeléről, és visszaadják annak a fiatal férfinak, aki lehajtott fővel a sír szélén áll. A fiatal férfi fogja a koszorúját, elveszetten simogatja a szalagokat, homlokát egy

megérkezik, visszahozta a koszorút. Legfőbb ideje volt. A koporsóvivők csinosan elrendezik a szalagokat. Egészen nyugodt lehetsz, a koszorú, a megfelelő helyre került. Holnapra a hervadt virágok felélednek, és szirmaik bimbókká csukódnak össze. Éjszakára egyedül maradsz, két tenyered közt a kereszttel, és még másnap is nagyon nyugodt lesjel. Később ilyen nyugodtan többé nemigen fogsz feküdni.

Másnap megint eljön a fiatal férfi. És mert az eső most nem ad neki könnyeket, belebámul a semmibe, és ujjai közt sapkáját forgatja. Csak amikór a koporsót ismét leemelik a ravatalról, takarja el az arcát. Sír. Tovább nem maradsz a halottasházban. Miért sír? A koporsó födele már nincs leszögezve, és világos reggel van. Vígan csivitelnek a verebek. Nem tudják, hogy tilos a halottakat felébreszteni. Koporsód előtt a fiatal férfi úgy lépked, mintha üvegpoharak közt emelgetné a lábát. Hűvös és játékos a szél, mint egy kiskorú gyermek.

Visznek már be a házba és fel a lépcsőkön. A kórteremben kiemelnek a koporsóból. Frissen áthúzva vár az ágy. A fiatal férfi az ablaknál áll, kiÉs a hetediken a pihenés napján, a hetediken elindulsz. Hajszolnak a kínok, az utcát biztosan megtalálod. Először balra, aztán jobbra és megint balra, át a kikötőutcákon, melyek olyan nyomorúságosak, hogy egyebet se tudnak, c.«D t tengerhez vezetni. Ha legaláb j. e at '1 férfi a közeledben lenne, c: atal férfi nincs melletted, a koporsóban sokkal szebb voltál. Arcodat most eltorzítják a kínok, és a kínjaid már nem ujjonga- nak. Homlokodat a veríték ismét ellepi, gyöngyözik egész úton, no nem, nem vagy szép, a koporsóban sokkal szebb voltál.

Gyerekek golyóznak az utcán. Beléjük ütközöl, úgy szaladsz, mintha háttal futnál előre, és egyik sem a te gyereked. Hogyan is lehetne, bár egy közülük a tiéd, ha az öregasszonyhoz mész, ahhoz az öreghez, aki a kocsma mellett lakik? Tudja az egész kikötő, miből fizeti a pálinkáját.

Már az ajtóban vár. Nyitva az ajtó, és ő feléd nyújtja piszkos kezét. Nála minden piszkos. Az ablakpárkányon sárga virágok, ugyanazok, amelyeket a koszorúkba is belefonnak, mindenütt ugyanazok a virágok. És az öregasszony mézesmázos. És a lépcsők ott is recsegnek. És a hajók üvöltenek, bárhová mész, mindenütt hallod az üvöltésüket. És téged széttépnek a kínok, de neked nem szabad kiáltanod. A hajók üvölthetnek, de te nem kiálthatsz. Add oda a pénzt pálinkára! Ha odaadtak a pénzt, akkor két kezével

kítják a feketeségükkel? Az első szó — most kimondta: egy utca neve. így hívják az utcát, ahol az öregasszon' lo*íik. Lehetséges ez? Még ^mielőtt tudná, hogy gyereket vársz, már az öregasszonyt emlegeti, még mielőtt azt mondaná, hogy szeret, az öregasszony nevét mondja ki? Maradj nyugodtan! Nem tudja, nem is tudhatja, hogy te már jártál az öregnél, mert a tükröt nem ismeri. De alig mondta ki, máris elfelejtette. A tükörben mindent kimondunk, hogy elfelejthessük. Te is csak kimondtad, hogy gyereket vársz, és máris elhallgattad. A tükör mindent tükröz. A szénhegyek visszahúzódnak mögöttetek, előttetek a tenger, mint kérdések úsznak a fehér csónakok a szemhatáron. Egy szót se szóljatok, a tenger elmossa szátokból a feleletet, a tenger elnyeli, amit még mondhatnátok.

Ezután gyakran sétáltok fel a parton, ügy, mintha lefelé mennétek. Hazafelé, mintha elfutnátok, el mindentől és haza.

Mit suttognak azok ott a fehér főkötőjük alatt? „Megkezdődött a halál- küzdelem!“ Hadd beszéljenek.

Egy napon olyan sápadt lesz az ég, hogy fényleni fog a sápadtsága. Vagy van-e más fény, mint az utolsó sápadtságé?

Azon a napon a vak tükör az elátkozott házat tükrözi. Elátkozottnak nevezik az emberek azt a házat, amit

pillanatra felemeli, és az eső néhány könnyet dob arcára. Most már a falak mentén visszafelé halad a menet. Még egyszer meggyújtják a gyertyákat a csúf kis kápolnában, és a vikárius elmondja a halotti imát, hogy te élhess. Hevesen megrázza a fiatal férfi kezét, és zavarában sok boldogságot kíván. Első temetése ez, úgy res- telli, hogy a nyaka is belepirul. És mielőtt kijavíthatná tévedését, a fiatal férfi már eltűnt. Mit tegyen? Aki egy gyászolónak sok boldogságot kívánt, mi egyebet tehetne? — hazakül- di a halottat.

Koporsóddal mindjárt ezután megindul a kocsi felfelé a hosszú utcán. Jobbra és balra házak állnak, és minden ablakban sárga nárcisz, amint hogy minden koszorúba is belefonták, s ezen már nem lehet segíteni. Gyerekek arcukat a becsukott ablaktáblákhoz nyomják, esik az eső, de egy gyerek kiszalad a kapun, és rácsimpaszkodik hátul a halottaskocsira. Aztán leszakad róla, és ott marad az út közepén. Hát mire csimpaszkodjék, ha éppen a Temető utcában lakik?

Kocsid az útkeresztezésnél zöld fényre vár. Gyérebben esik. Táncolnak az esőcseppek a kocsi fedelén.- Távolból széna szaga érzik. Az utcákat friss vízzel keresztelték, és az ég kezét ráfekteti a háztetőkre. Kocsid, merő udvariasságból egy darabon a villamos mellett kocog. Két kis fiú a járdaszélen azonnal fogad: Kettejük közül, a villamosra fogadott, veszteni fog. Óvhattad volna, de egy villamos becsületéért még senki sem szállt ki a koporsójából.

Légy türelmes. Hisz kora nyár van. Ilyenkor a reggel még messze benyúlik az éjszakába. Idejében érkeztek. Mielőtt besötétedik, és a gyerekek eltűnnek a járdák széléről, kocsid is befordul a kórház udvarára, és vele együtt a hold egysugára hull a kapufák. közé. A férfiak mindjárt előlépnek, és leemelik koporsódat. És a halottaskocsi vígan hazarobog.

Koporsódat a második bejáraton és az udvaron át a halottasházba viszik. Vár rád az üres ravatal, feketén és ferdén, megemelt fejrésszel, és a férfiak ráteszik a koporsódat, és ismét felnyitják... Az egyik férfi szitkozódik, mert a szögeket túl erősen beverték. Ez az átkozott alaposság!

Mindjárt ezután a fiatal férfi is

bámul az udvarra, ahol éppen két galamb párzik, és hangosan kurrog. Undorral elfordul.

És már visszafektettek az ágyadba. Kendőt kötöttek szád elé, amitől furcsa és idegenszerű lettél. A férfi kiabálni kezd és rád borul. Gyöngéden megfogják és elvezetik. „Csendet kérünk!“ — áll a falakon, a kórházak jelenleg túlzsúfoltak, a halottak ne ébredjenek fel idő előtt.

A kikötőből ide bőgnek a szirénák. Indulást vagy érkezést jeleznek? Ki tudja? Csak halkan. Csendet kérünk! Ne ébresszétek fel idő előtt a halottakat. A halottak éber alvók. A hajók mégis üvöltenek. És valamivel későbben, tetszik, vagy nem tetszik nekik, a kendőt le kell venniük az arcodról. Megmosdatnak és más inget adnak rád, és egyikük gyorsan a szived fölé hajol, gyorsan, amíg még halott Vagy. Már nem sokáig. A hajók keltettek fel, az ő hibájuk. A reggel sötétedni kezd. Szemhéjadat fölemelik, fehéren szikrázik a szemed. Többé senki sem mondja, hogy hála legyen az égnek, béke van már veled, a szó elhal a szájukban. Várj! Mindjárt elmennek, mert senki sem akar tanú lenni, manapság még megégetnék az ilyesmiért.

Magadra hagynak. Olyan egyedül hagynak, hogy fölnyitod a szemed, és a zöld eget látod, olyan egyedül hagynak, hogy lélegezni kezdel, nehezen és hörgőn és mélyen, csikorgóan, mint mikor a horoglánc a bójáról leválik. Felágaskodsz, és anyád után kiáltasz. Milyen zöld az égi

„A lázálmok csöndesednek — mondja egy hang mögötted —, kezdődik a halálküzdelem“.

Ö, ezek itt semmit sem tudnak!

Indulj? Itt a pillanat! Most elhívták őket. Indulj, mielőtt visszatérnének, mielőtt suttogásuk ismét hangosra válnék, menj le a lépcsőkön, el a portás előtt, át a reggelen, melyből éjszaka lesz. A sötétségben madarak kiáltoznak, mintha kínjaid ujjongásba csaptak volna át. Eredj haza, és feküdj vissza saját ágyadba, ha recseg is és még szétdúlt. Gyorsabban meggyógyulsz ottl Otthon csak három napig őrjöngsz önmagad ellen, és utána részegre iszod magad zöld éggel, csak három napig lököd félre a levest, amit az asszony az emeletről hoz le neked, a negyediken elfogadod.

befogja a szádat. Az öregasszony teljesen józan a sok pálinkától. Ö nem álmodik az elvetéltekről. És az ártatlan gyerekek nem merik bepanaszolni őt a Szentnél, és a bűnösök sem merik. De te — te mered!

„Tedd, hogy a gyermekem megint éljen!“

Ezt még senki se kérte az öregtől. De te kéred. A tükör adja hozzá az erőt. A légypiszkos, vak tükör segít, hogy kérd, amit még senki se kért.

„Csinálj valamit, hogy éljen, különben fellököm a sárga virágaidat, kikaparom a szemedet, feltépem az ablakokat, és kikiáltom az utcára, hadd hallják, amit úgyis tudnak, kikiáltom, hogy

És megijed az öreg. És nagy ijedtségében a vak tükörben teljesíti a kívánságodat. Nem tudja, mit csinál, a vak tükörben mégis sikerül. A félelem rettenetesre nő, de végre a kínok megint ujjonganak. És mielőtt kiáltanál, a bölcsődal jut eszedbe: Aludj, kicsim, aludjál! Mielőtt kiáltanál, a tükör megengedi, hogy ismét leszaladj a sötét lépcsőn, megengedi, hogy menj, még futni is enged. Csak ne fuss túl gyorsan!

Nézz fel a földről, különben ott lenn az üres építőtelepen, az ürességet körülkerítő palánk mellett még egyenesen beleszaladsz egy férfiba, egy fiatal férfiba, aki a sapkáját forgatja. Erről megismered. Ugyanaz a férfi, aki legutóbb a koporsód mellett forgatta a sapkáját, mint itt van. Ügy áll ott, úgy támaszkodik a palánkhoz, mintha soha el nem mozdult volna onnan. Karjába hullsz. Most sincsen könnye, adj neki a magadéból. És búcsúzz el tőle, még mielőtt belékarol- nál. Búcsúzz el! Te nem felejtheted el, még ha ő elfelejtené is: az ember az elején búcsúzzék el. Mielőtt ketten együtt elindulnátok, inkább váljatok el örökre, ott az üres építőtelepen, a palánk mellett. Aztán tovább mentek. Van itt egy utca, amely a széntelepek mellett a tengerhez vezet. Hallgattok. Te az első szóra vársz, neki adod, hogy ne maradjon neked az utolsó. Mit fog mondani? Hamar, még mielőtt a patra értek, a tengertől könnyelmű lesz az ember. Mit mond? Mi az első szava? Hát olyan nehéz kimondani, hogy dadognia kell tőle, és pillantását a földre kényszeríti? Vagy a palánk fölé tornyosuló szénhegyek vetnek árnyékot a szeme alá, és elvale fognak bontani. Így nevezik, mert nem találnak rá jobb szót. Azért ne ijedjetek meg tőle. Most már elég sápadt az ég. És mint az ég sápadtsága, úgy várja a ház is elátkozottsága végén a boldogságot. Sok nevetéstől könnyen könnyezik az ember. Te eleget sírtál. Vedd vissza a koszorúdat. Hajfonataidat nemsokára ismét leoldhatod. Mindent a tükörben. Ami történik, mögötte ott vonul zölden a tenger. Mikor a házat elhagyjátok, a tenger előttetek van, mikor a süppedt ablakon át ismét kimásztok, az egészet elfelejtettétek.

A tökürben megbocsátásért történik minden.

Ettől kezdve folyton unszol, hogy menj be vele. De sietségetekben egyre távolodtok tőle, és leértek a partról. Nem fordultok vissza. És az elátkozott ház elmarad mögöttetek. Most a folyó mentén haladtok felfelé, és lázatok szembefolyik veletek. Elfolyik mellettetek. Unszolása mindjárt alábbhagy. És ugyanabban a pillanatban te sem vagy hajlandó többé, szemérmesebbre váltok. Apály van. A tengert minden parttól visszahúzza az apály. Még a folyók is leapadnak apály idején. És odaát a túlparton a fák csúcsai végre leoldják koronáikat. Alattuk fehér zsindelytetők alusznak.

Légy résen, mindjárt a jövőről kezd beszélni, a sok gyerekről és hosszú életről, és orcái lángolnak a buzgalomtól. Szava a tiedet is lázasra festi. Vitatkoztok, hogy fiakat, vagy lányokat kívántok-e, és te inkább fiúkat szeretnél. És ő a házatok tetejét laposan, téglával fedve szeretné, de te inkább... De akkor már túl messzire mentetek fel a folyóparton. Megrémültök. A túlpartról eltűntek a zsindelytetők, ott már csak legelők, mocsaras rétek húzódnak. És itt? Vigyázzatok, ne 'tévedjetek el. Alkonyo- dik — oly józanul, amint csak reggel alkonyodhat. A jövő elmúlt. A jövő egy út a folyóparton, amely legelőkbe torkollik. Forduljatok vissza! Most mi történjék?

Három nappal későbben már nem meri átkarolni a válladat. Még három nappal később megkérdezi, hogy hívnak. És te is megkérdezed az ő nevét. És már annyit sem tudtok egymásról, amennyi a nevetek. Nem is kérdezitek többé. Szebb így. Titokká váltok egymás számára.

•-Ä" Y> % Z. '• ^

ILSE AI GH INGER:

• - -