Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-24 / 19. szám, hétfő
VLAGYIMIR CSEPIGAj EGYÜNK? NE EGYÜNK? LECKÉK A HELYES TÁPLÁLKOZÁSRÓL Az „Egészségesek leszünk" című folyóirat legutóbbi számában megragadta figyelmemet a „Szakember tanácsai“ rovatban, közölt terjedelmes cikk. A mérsékletes étkezés — a hosszú élet titka — ezt a gondolatot sommázta benne a szerző. Elolvastam a cikket. Ceruzával a kezemben mé& kétszer végigböngésztem, és aláhúztam a legérdekesebb sorokat. Megértettem, hogy eddig tökéletesen abnormális életmódot folytattam, válogatás nélkül faltam az ételeket, különösen a kenyeret szerettem túlságosan. A kenyérben azonban — ahogy a cikk szerzője meggyőzően bebizonyította — sok az elhájasodást előidéző nehéz anyag. Ezek az anyagok végeredményben különféle betegségeket okoznak. Első helyen áll természetesen az infarktus, de emellett a felsorolásban még számos betegség kapott helyet, amelyeket a szerző valamilyen oknál fogva a latin nevükön nevezett meg, s ez rendkívül nagy hatást gyakorolt rám. Elhatároztam, hogy a hossiiú élet érdekében azonnal megkezdem a harcot. Először is a kenyeret iktattam ki az étrendből, hogy megszabaduljak káros, nehéz anyagoktól, amelyek kétségtelenül óriási mennyiségben halmozódtak fel a szervezetemben. — Mi van veled? — kérdezte a feleségem, amikor ebédnél szerényen, kenyér nélkül kanalaztam a borscsot. — Néha egy egész cipót felfaltál, ma pedig egy morzsányi kenyeret sem ettél. Beteg vagy talán? — Ellenkezőleg — feleltem nyugodtan. — A nehéz, káros anyagokat űzöm ki magamból. Egyébként neked is melegen ajánlhatom. ha meg akarod hosszabbítani az életedet. Egy hét múlva némi megkönnyebbülést éreztem, s amikor a mérlegre álltam, örömmel állapítottam meg, hogy a hosz- szú életért vívott harc meghozta első gyümölcsét: a testsúlyom negyven dekával küny- nyebb lett. „Az egészsége az ön kezében van“ című. a rádióban elhangzott előadásból hamarosan megtudtam, hogy a kenyéren kívül a zsír és az olaj is nagy ártalmára van a szervezetnek. Ezek segítik elő a vérben a koleszterin képződését, a koleszterin pedig az ismét említett latin nevű betegsegekhez vezet. Dörgedelmes átkot mondtam a koleszterinre, mivel a legkedvesebb élelmeimtől fosztott meg: a zsíros sültkrumplitól és az olajos hajdinakásától. Kémé- nyen elhatároztam, hogy többé rá se nézek ezekre az álnok állati és növényi termékekre. Ha a szervezetemnek hiányérzete támadt, hússal és tojással tömtem meg. Kiderült azonban, hogy a hússal — mit sem sejtve — katasztrofálisan aláástam az egészségemet, és ha nem kerül kezein ügyébe az esti újság „Barátunk vagy ellenségünk-e a hús“? című cikke, valójában semmi reményem sem maradt volna a hosszú életre. A cikk a tojásevéssel kapcsolatban is felnyitotta a szememet. A tojásról régen azt hittem, hogy mindennapi fogyasztása teljesen veszélytelen. Pedig nem így van: a tojás sárgaságot okoz. Hamarosan már kefirt sem ittam, mert a kefir — mint minden sav — kimarja a gyomrot. Erői a házmester világosított fel bizalmasan. 1 Reggel, mielőtt munkába indultam, egy fej vöröshagymát vagy fokhagymát ettem. Természetesen só nélkül, mert a só kedvezőtlen hatású, ahogy a letéphető falinaptár kioktatott. Ebédnél az étteremben kertiretket és káposztatorzsát ettem. Az ismerős pincér mindennap félretette számomra. Gondosan megrágtam az ételt, egy pohár vízzel öblítettem le, s közben a bordák, vagdalt húsok, hirtelen sültek illatát szagoltam, amikkel az egészségükre mit sem adó kollégák tömte • a gyomrukat. — Nem óhajt egy pohár teát vagy kávét? — kérdezte egyszer a pénztárosnő szánakozó tekintettel. — Ha nincs pénze, az se baj, majd egyszer megadja. — Nem a pénzen múlik — mondtam oktató hangon. A legfőbb az egészség! Beszélgetésünk közben kifejtettem, hogy a kávé és a tea felajzanak, így rontják az ideg- rendszert. Ami pedig a cukrot illeti, „A vér és a cukor“ című rádió-előadás alapján ítél- v«, a cukor negatív tulajdonságait sokkal könnyebb felsorolni, mint a pozitívokat, ha egyáltalán van pozitív tulajdonsága. Űjabb hét elteltével véglegesen megbizonyosodtam, hogy helyes úton járok, és a százszázalékosan garantált hosszú élethez meg kell tennem az utolsó, döntő lépést is. Az egyik folyóirat lapozgatása közben kéthasábos cím ötlött a szemembe: „Az éhség nem mostoha, hanem édesapa“. Arról volt szó benne, hogy csak a teljes, tökéletes éhezés képes az embert minden betegségből kigyógyítani, és biztosítani a hosszú, boldog életei. Megparancsoltam a feleségemnek, hogy dugja el a vöröshagymát és a fokhagymát, majd hozzáláttam az élet operatív meghosszabbításához. Csodálatos perspektíva nyílt előttem! ... Amikor a mentőautó ápolója pehelyként a hóna alá kapott és a kezelőszobába vitt, az orvos szótlanul nézte légiesen könnyű, már-már az örök élettel eljegyzett testemet. Majd így dörmögött: „íme, az egészség újabb bajnokai“ — és valami folyadékot kezdett kotyvasztani. A búcsúzásnál haragosan mondta: — Ne csináljon ostobaságokat! Egyen mindent, ami jólesik. Ügy lesz egészséges! Három óra múlva ugyanabba a kezelőszobába vittek. Ugyanaz az orvos tapogatta szótlanul a hasamat. A hasamban egy kis város heti élelmiszertartalékát meghaladó ételmennyiség fortyogott, moraj- lőtt. Az orvos haragosan konstatálta: — Betegre zabálta magát. Nem lehet mindennek nekiesni, korlátozni kell az étvágyat! Különösen a tésztafélékkel kell csínján bánni. Nehéz, káros anyagokat tartalmaznak. — Doktor úr, helyesen tenném, ha először a kenyérevésről mondanék le? — kérdeztem. Kovács Béla fordítása TÉLI Táj MOLDOVA GYÖRGY: (Könözsi István felvétele) Az élet sűrűje Mikor Berta Bertalan azt írta új regényében, hogy a lakatosok célba lőnek a hegesztőpisztollyal, a kritika egyöntetűen azt tanácsolta neki: próbáljon megmártózni az élet sűrűjében. Bertának nem volt kedve ahhoz, hogy elmenjen egy gyárba vagy egy szövetkezetbe, nem szívesen hagyta volna el villáját, ahol, kutyája szőrét simogatva, olyan kellemesen múltak a délutánok. Végül is úgy döntött: életanyagának felfrissítéséhez elég lesz, ha beáll ma éjszaka havat hányni. Vigyázott, nehogy leleplezze magát már a ruhájával; villája házmesterétől kért egy használt bakancsot, kezeslábast és egy kucsmát. Télikabátját túl jónak találta, ezért letépett róla két gombot, és leöntötte festékkel. Zsebre vágta kis noteszét, amelybe az életszerű dialógusokat akarta feljegyezni, és taxit rendelt: a hómunkás-elosztótól két saroknyira szállt ki. Öltözéke általános feltűnést keltett az utcán. Mikor levette fejfedőjét, hogy megvakarja a fejét, néhány aprópénz koppant meg benne. A hómunkás elosztóban csak egy öregember várakozott, mici- sapkáját mogorván a homlokába húzta. Berta irigyelte tőle a kabátját, mely leginkább egy paszományaitól megfosztott kaca- gányra emlékeztetett. Gyorsan felírta noteszába: „A hómunkások jórészt kacagányt hordanak“. Kettőjükön kívül több hómunkás nem is jelentkezett, a felügyelő vállat vont, kiadta nekik a lapátokat, és megmutatta, hol kotorják a havat. Berta nem tudta, hogyan kellene elkezdeni a beszélgetést, utoljára 1949-ben beszélt egy munkással, aki tévedésből csöngetett be hozzá, mert valójában a házmestert kereste. Ebből az élményből írta később a „Mun* kások csillaga“ című regény* ciklusát. Szerencsére az öreg megszó* lalt, egy nő felé lökött: — Na, ennek akkora feneke van, mint egy forint ára dinnye* föld. Ügyesen eltakarva a noteszt a lapát nyelével, Berta felírta ezt az életízű dialógust. Ügy érezte, most már neki is kell mondani valamit, megköszörülte a torkát. — Bizony, bizony, némely embernél hosszabb a péntek, mint a szombat. Ügy emlékezett rá, hogy ezt olyankor szokták mondani, mikor valakinek kilóg a gatyája a nadrág alól, de az üreg valami'' képp a helyzethez illőnek találta a megjegyzést, mert bólintott — A fene jobban tudja. Én inkább bevakolnám a köldökömet egy üvegcseréppel. Berta ezt is felírta. A műszak végére notesze félig megtelt az üregtől hallott, életízű dialógusokkal. Az irodában elköszönt tőle, megvárta, amíg az ajtó becsukódik utána, és a felügyelőhöz fordult. — Köszünüm, hogy egy ilyen nyílt eszű üreg munkásember mellé osztott be. A felügyelő legyintett. — Nem munkás az. — Hanem mi? — Egy másik író elvtárs. Ö is idejár hozzánk az életet tanulmányozni. Élmény és művészet T. Viktort, a festőt, főirepítették a világűrbe. Nem ő volt az első utas. De ő volt az első művész az űrben. Hat napot volt oda. Félúton járva, megkérdezték tőle, mit akar inkább látni: a Saturnus gyűrűit-e vagy a Nap foltjait. Neki nagyjából mindegy, mondta T. Akkor inkább a napfoltokat mutatják meg neki; egy festőnek talán az az érdekesebb. Talán igen, mondta T. Visszaérkezése után unott arccal, konok hallgatásba merülve ült az újságírók küzt a Kozmikus Repülőtér éttermében. Kérdéseikre nem válaszolt, egész idő alatt azt a narancsot bámulta, amit az egyik riporter meghámozott. Néhány hét múlva azonban jelentős változás mutatkozott festői látásmódjában. Híres olajbogyó- és billiárdgolyó- csendéletein [az volt az ő úgynevezett „olajzöld“ korszaka) megjelelitek az első narancsok. öregkorában már citromokat is festett, legvégül még tyúktojásokat is, de a narancs egyetlen vásznáról sem hiányzott. Ekkor lett nagy festő belőle. Az élet értelme Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára. Técsőiek Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta meg a fölvételeket. így Bo- gya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödür, a güdürben a brigád, meg a szállítószalagok. Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Ügy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőbe írna. — Hát halljuk — mondta, miután lemászott az állványzatról. — MiQst lehet már nemcsak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet? — Csak bekötözték — mondta Bogya. — Aztán velünk jött a szállásra. — Talán nem is riport lesz — elmélkedett az újságíró. — Talán rádiójátékot írok magukról ... És miért tört ki a verekedés? Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikuskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödürbe. — Valakinek — mondta — elkezdett nem tetszeni a közüs kassza. — Mi az a küzös kassza? — Hogy egyformán osztjuk el a bért. — Ez nem is helyes — mondta az újságíró. — Nekünk helyes — mondta Bogya. — Mi técsőiek vagyunk. — Hogyhogy? — csodálkozott az újságíró. — És maguk egyformán dolgoznak mindannyian? — Hát majdnem — mondta Bogya. — És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb? — Van olyan. — Például, ki? Bogya lenézett a gödürbe. Már a legalsó szintet talicskáz- ták. — Nem lehet azt úgy megmondani — mondta. — És azt se lehet megmondani — elégedetlenkedett az újságíró —, hogy ki <a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem. Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa türzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta: — Nem az erő a fontos. — Hanem mi? — Az, hogy egyformán van bennünk akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk künnyebb munkát. Akin nem, az elmehet. — Olyan is volt? — Egy. — Técsői? •— Igen. — Hogy hívták? — Már nem emlékszem. — Maga semmire sem emlékszik — mondta ingerülten az újságíró. — Tál űri fcTVíi r kedésre sem? Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc. — Arra igen. — És azt ki kezdte? — kérdezte az újságíró. — Vagy annak is elfelejtette a nevét? Bogya megint a gödürbe nézett. — Minek azt fölírni? — kérdezte. — Ahelyett, hogy ürülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni — háborodott fel az újságíró. — Annak ürülük — mondta Bogya. — Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt... Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe. — Ezt már hallottam — mondta. — De nem maguk verekedtek össze a presszóban? — De mi — mondta Bogya. — Nem maguk hívták a mentőket? — De mi. — És nem maguk tették a feljelentést afc őrsön? — De mi — mondta Bogya. — És hová lett az a pasas? — Átment egy másik brigádba — mondta Bogya. — Akkor hát miért nem mondja meg a nevét? — Mert visszajött — mondta Bogya. — Visszajön? — bámult rá az újságíró. Akkor mutassa meg. — Innen nem nagyon jól látni —- mtffiďíu. Búgya, és lenézett a gödürbe, — mert már nincsen rajta a kütés. ÖRKÉNY ISTVÁN: EGYPERCES NOVELLÁK 1972. I. 24. 4
