Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-23 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

BELPOLITIKAI FEJLEMÉNYEK KÍNÁBAN

A CIA

tevékenysége Kína ellen

Nixon pekingi látogatásának egyik legfontosabb következménye valószínűleg az lesz, hogy az Egyesült Államok csökkenteni fogja a Kína déli határával szomszédos országokban kiépített támaszpontokról folytatott kém- és félkatonai tevékenységét.

Az a tény, hogy az amerikaiak rendkívül hajlamosak a kommunista Kína határainak megsértésére — miközben nemzetközi banditának bélyegzik Pekinget —, egyike a Nyugat azon kifürkészhetetlen tulajdonságainak amelyek

mindig is bonyolították Kina és az Egyesült Államok kapcsolatait.

1949 óta az Egyesült Államok — gyakran a „vendéglátó“ ország tudta nélkül — nemegyszer használt fel indiai, burmai, laoszi, thaiföldi, sőt talán nepáli és pakisztáni területeket arra, hogy onnan kiindulva titkos akciókat hajtson végre Kínában.

Az akciók között szerepelt: fegyveres csoportok beszivárgása, kémhálózatok kiépítése és zendtilő antikommunista csoportok támogatása, amely utóbbiak között egyaránt helyet kaptak a különböző törzsek gerillái és a Kuomintang katonái.

Ezeket az akciókat többségükben a CIA szervezte, volt közöttük egészen furcsa és szükségtelenül provokatív is. Taoszban a CIA Ban Huei Sai észak-nyugati tartományt használta fel arra, hogy ügynököket képezzen ki és dobjon át Kínába. Ezek a csoportok nemegyszer 400 mérföldnyLre is behatoltak kínai területre. A CIA tevékenysége sokban nehezítette azokat az egyébként is sikertelen laoszi erőfeszítéseket, hogy az ország semleges maradjon.

Most, hogy a kínai—amerikai kapcsolatokban némi javulás állt be, az Egyesült Államok felfüggesztette a CIA SCOPE fedőnevű behatolásait Laoszból Kínába.

Továbbra is működik azonban az amerikai hírszerzés és a titkos akciókat egybehangoló szervezet. .Ennek hálózata a kaliforniai Monterrey- től Okinawáig és Thaiföldig, valamint a burmai—laoszi— kínai határ menti hegységekben kiépített távoli CIA-tá- maszpontokig terjed.

Ebben a-hálózatban központi szerepet játszanak a laoszi támaszpontokon tevékenykedő CIA-csoportok. Jól értesült körök szerint a SCOPE-sejtek szolgáltatták az Egyesült Államok számára a nyersanyagot Kína legszigorúbban titkos katonai és diplomáciai rejtjeles üzeneteinek megfejtéséhez.

(The Guardian)

Egv amerikai diáklány kérdez

„Miniszterelnök úr, miképpen tehette, hogy meghívta Pekingbe ezt a szörnyű embert, ezt a Nixont?“ — tette fel a kérdést Csou En-lajnak nemrég Pekingben egy amerikai diáklány.

„Kétségtelenül sokkal kellemesebb lenne — válaszolta a még mindig jó külsejű, hetvenes éveit taposó államférfi a fiatal hölgynek —, Nixon elnök helyett Önnel beszélgetni. A politikát azonban sajnos, a kormányok alakítják egymás között.“

Ilyen Csou En-laj: fölényes, gyorsan vág vissza, barátságos és ami még fontosabb, áthatja a meggyőződés, hogy a politika a kormányok ügye. Ez a férfi megingathatatlan és imponáló nyugalommal végzi munkáját, mintha az utóbbi három hónapban semmi sem történt volna Kínában, holott az ő (és természetesen Mao Ce-tung) kivételével Kína majdnem egész vezető garnitúrája eltűnt a színről.

(CHRIST UND WELT)

A HATALMI HARC TITKAI

A Kína iránti érdeklődés világszerte fokozódott, amióta Kína „kifelé tárulkozása“ Nixon elnök meghívása és a Kínai Népköztársaság ENSZ-jogarnak felújítása után újabb motívumokat kapott. Tegyük hozzá, hogy ez elsősorban a nyugati világra jellemző, amely nemrégen még megpróbálta figyelmen kívül hagyni a világ legnépesebb országának létezését. Persze, ezt az érdeklődést Pekingben is felcsigázták, amikor Csou En-laj miniszterelnök nyakra-főre osztogatta nyilatkozatait, nyugati újságírók, üzletemberek, diákok és politikusok csoportjait fogadta. A népi Kína ENSZ- képviselői New Yorkba érkezésükkor széles mosollyal álltak a burzsoá lapok fotóriportereinek fényképezőgépei elé, s az „elvszerűség és forradalmi- ságu magukra öltött álarcát csak akkor lepte el a harag és elkeseredettség pírja“, amikor hevesen támadták a Szovjetuniót. Ezt ENSZ-körökben „beteges szovjetellenesség“ megnyilvánulásaiként könyvelték el.

A kínai külpolitika görcsös bukfencei, erőltetett hatalmi ambícióinak pragmatizmusa és diplomáciájának gyakran ideges, nyugtalan reagálása a világjelenségekre és eseményekre, amikor véleményt kell mondania (például a közel-keleti kérdés vitájában, az indiai szubkontinens konfliktusának megvitatásakor vagy a leszerelés ENSZ- vitájában], a hazai kiinduló pontok ingatagságát jelzik. Lehet, hogy ez elhamarkodott következtetés, mert a kínaiak az álcázás művészei s valóban mesterien el tudják leplezni, ami náluk otthon történik, de számukra még egy szempontból előnytelen „kitárulkozásuk a nagyvilágba“: elvégre nem fojthatnak el minden tájékoztatást Kína belpolitikai fejlődéséről. így aztán heteken belül kiszivárognak a hírek arról, hogy az egyöntetűnek tűnő Kínában kemény hatalmi harcok folynak.

Az olvasó bizonyára már eléggé ismeri a Lin Piao körüli híreszteléseket, találgatásokat. Lin Piao marsall, akit a Kínai Kommunista Párt IX. kongiresz- szusán elfogadott szervezeti szabályzat Mao Ce-tung utódjává avatott, letűnt a politikai színpadról, nem emlegetik többé a hivatalos kínai források. Persze Kínában nem újdonság politikai személyiségek időnkénti eltűnése és maga Lin Piao is többször tűnt el a süly- 1 vesztőben, hogy ismét a dicsőség trónjára emelkedjék. Eltűnését betegséggel magvarázzák — súlyos tuberkulózisban szenved (vagy. talán szenvedett?) és érdekes, hogy a háború előtt a Szov- vetunióban kezeltette magát, ahol különben elvégezte a legfelső hadtudományi akadémiát és részt vett a szovjet hadsereg leningrádi harcaiban. Sok jel azonban arra vall, hogy most inkább politikai betegségről beszélhetünk, amely mély sötétségbe burkolja Lin Piao nyomait.

Gondoljunk vissza, hogy Lin Piao csillaga akkor emelkedett rohamosan, amikor az ún. kulturális forradalom második szakaszában megnőtt a hadsereg szerepe — e folyamat eredménye a tartományokban és az ingatag központokban a katonai vezetők kiváltságos hatalmi helyzete lett. Megfigyelők már a múlt év elején jósolgatták, hogy a hadsereg mind nagyobb befolyása (katonák vezető tisztségekben) a politikai és igazgatási szervekben konfliktust szül a katonai vezetők és a párt valamint a kormányadmi- nisztráciő polgári politikusai között. A jóslatok beváltak s a köztük levő feszültség szeptemberben válságpontra jutott, amikor hirtelen beszüntették a repíilőutakat Kína fölött és a közéletből hirtelen „eltávozott“ Lin Piao hadügyminiszter és a hadsereg tényleges parancsnoka, a légierő és a haditengerészet parancsnokai, a vezérkari főnök és egyik, fontos személyiségként ismert helyettese. Erre egy hónapig csend volt, de azután olyan hírek szivárogtak ki Kínából, hogy titkos pártaktívákon tájékoztatják a funkcionáriusokat, hogy „Lin Piao összeesküvést szőtt Mao Ce-tung ellen és összefogott az ultraradikálisokkal“. Egyes melodrámai színezetű állítások szerint Lin Piao háromszor tett kísérletet Mao megölésére; egyszer úgy, hogy Mao különvo- natában mérges gázt juttatott a légkondicionáló berendezésbe. Ezzel kapcsolatban a kínai szimbólumok kutatói és megfejtői a pekingi rádió egyik adására utalnak, amelyben Lt Hsziu kínai költő verseit idézték, melyek szabad fordításban úgy hangzanak, hogy „nem félek az ellenségtől. Legjobban legközelebbi barátom nyila sebez meg, amelyet mosollyal ajkán akkor lő ki rám, amikor már sebesült vagyok“. Ez állítólag Lin Piao Mao elleni összeesküvésére vonatkozik.

Mik a kínai hatalmi harc motívumai? Bizonyára szerepe van a már említett momentumnak: Lin Piao és a

hadsereg parancsokai meg akarták erősíteni döntő pozíciójukat, hogy ez tartós jelenséggé váljék. Ám Mao nem szereti egyetlen csoport szilárd uralmát, s ezért a hatalmi sakktáblán tapasztalt és ügyes cselszövőként egyik figurát a másik ellen játssza ki. Ez ízben a „mérsékelt“ Csou En-lajra támaszkodott, akinek befolyásos barátja a hadseregben a 73 éves Tie Tien- jing marsall, most ténylegesen átvette

Lin Piao hadseregparancsnoki funkció, ját.

Végleges-e Csou En-laj győzelme? Aligha. A Sukan Sincso tokiói hetilap a napokban részleteket közölt egy kínai brosúrából, amely csak néhány órára jelent meg a kínai könyvkereskedésekben, mert rögtön bevonták. A Csung-Csi kiadóban jelent meg, amely a Kínai KP azonos című elméleti folyó, iratát is kiadja. Ebből arra következtetnek, hogy egy olyan csoport írta, amely bejáratos a kínai vezetőséghez, vagy esetleg a Csung-Csi szerkesztő bizottságának egyes tagjai írták. Többek között ezt írják a brosúrában: „A vezetőségben a jelenlegi időszak bel- és külpolitikai kérdéseiben két irányvonal van.., Mao Ce-tung és Csou En-laj külön kiemeli, hogy Kínát jobban veszélyezteti a Szovjetunió, mint az amerikai imperializmus ... Személyi hatalmuk féltésétől gondterhelten paktálnak az Egyesült Államokkal, és igyekeznek egyrészt kihasználni az amerikai imperializmust a Szovjetunió és a többi szocialista, ország elleni harcra, másrészt azt akarják, hogy az Egyesült Ál. lamok békülékennyé tegye saját barátait Kínával szemben .u Kínai forrásból származó határozottan érdekes helyzetértékelés.

Egyes megfigyelők azt állítják, hogy Mao Ce-tung és Lin Piao szakításának fő oka két külpolitikai momentum volt. Először is Lin Piao Vietnam-elméleté- nek viszonylagos kudarca. Hanoi ezt lényegében nem fogadta el. Másodszor a Nixon felé hajló politika, amelyet Lin Piao nem tudott elfogadni. Ám hol a biztosítéka annak, hogy Csou En-lajt, aki most Mao kegyence lett, nem éri Lin Piao sorsa? Sőt, a viszonyok ismerői azt is természetesnek tartják, hogy Csou En-laj lesz a következő áldozati bárány, és sírját az indiai szubkontinens fejleményeivel kapcsolatban a kínai politika jelenlegi kudarcai is megáshatják. Felelősségre is vonhatják, ha Mao nem fogja kielégítőnek tartani Nixon kínai útjának eredményeit.

Nem volna ez az első eset. Kínában megvannak a hatalom „oszd meg és uralkodj“ maoista szabályai. A külpolitika és az erők hazai hatalmi megosztása összefüggésének legszembetűnőbb példája volt a múltban a kínai politika indonéziai kudarca. E kalandor po. litikai sugallója Liu Sao-cst és a pekingi polgármester volt. Ök estek elsőként áldozatul az ún. kulturális forradalomnak ... Most persze Csou En-laj pozíciója valóban szilárd és egyre emelkedik.

BARNA PAl

BESZÉLGETÉS amerikaiakkal

William Fulbright amerikai szenátor a külügyi bizottság elnöke, az agresz- szió ellenzője sokat várt attól az akciótól, amit úgy nevezett, hogy a nyílt vita demokratikus folyamata“. A rádió és televízió által közvetített nyilvános kihallgatásokkal akarta láttatni a vietnami háború értelmetlenségét és aljasságát és arra kényszeríteni Johnsont, hogy foglalkozzék a kurzus megváltoztatásával, mivel ez nenr szolgálja az Egyesült Államok érdekeit“.

A tanúvallomások sorozatának hatalmas visszhangja volt. A szenátor több mint 20 ezer levelet és táviratot kapott és a levélíróknak csupán egy töredéke értett egyet „a nemzet nevében“ az an- tikommunizmussal és az USA által folytatott háborúval. Ha a szénátor levelezését népszavazásnak fogadták volna el, abban az időben, mintegy hat évvel ezelőtt, a béke szerető amerikaiak 99:1 arányban győztek volna az ún. héják felett.

Az amerikai demokrácia azonban nem alkalmazkodott a szenátor idealista elképzeléséhez. Johnson csak mosolygott, és zavartalanul folytatta a háborút. Az 1966-os évek kezdetén, 190 ezer amerikai katona volt Vietnamban, a 70-es évek végén pedig már 525 ezer.

Ide kívánkozna a kérdés, hogy milyen szerepe van a közvéleménynek és a választott szóvivőknek a fejlett nyugati demokráciákban, melyek olyan szívesen oktatják a világot erkölcsi magatartásra. Ez azonban hiábavaló lenne. Időközben a Pentagon titkos irattára kitárta a páncélszekrények ajtaját, és szemléltetően, okmányokkal, cáfolhatat- lanul bizonyította, hogy a legutóbbi négy amerikai elnök és ezek háborús gépezete azt tehette, a kongresszusban „a nép képviselőivel“, amit akart és csak saját osztálya legszűkebb érdekeit tartotta szem előtt. Időközben vált ismeretessé az ún. My-lai-i ügy, a Délke- let-Ázsia amerikaizálása sokezernyi leleplezetlenül maradt tragédiái közül egy véletlenül feltárt tragédia.

Éppen ezekről az ismeretlen eltitkolt és névtelen tragédiákról beszél Mark Lane amerikai publicista és közismert jogász könyve, a „Beszélgetés amerikaiakkal“, mely a hazai könyvpiacon — cseh nyelven — a közelmúltban jelent meg.

A mű nem nevezhető a szó igazi értelmében vett könyvnek, és ezért nehéz lenne más irodalmi művekhez hasonlóan értékelni. A könyv a háború közvetlen résztvevőinek élményeit bemutató kaleidoszkóp, mely minden szépítés nélkül mutatja be — azok szavaival, akik még megőriztek valamit lelkiismeretükből és becsületükből — a gyilkolás, a halál, a pszichikai kínzás borzalmait. A szerző céltudatosan összpontosította az amerikai katonák és szökevények háborúellenes tanúvallomását, vallomásaikat hangszalagra .rögzítette és minden javítás, magyarázat és mentegetés nélkül közölte. Éppen ez növeli a dokmumentumok meggyőző erejét, fokozza a rendszer ellen elhangzott vádakat, Mert ez a rendszer felelős mindenekelőtt a vietnami háborúban megsemmisített és megnyomorított emberi életekért.

„A háború ... belemart az amerikai ifjúság egy egész nemzedékébe és most már készül felfalni a továbbit“ írja a szerző a könyv bevezetőjében. Zárszavában viszont felteszi a minden amerikai számára sorsdöntő kérdést: „azok, akik visszatérnek — a kitüntetett háborús hősök — ártatlanok vérébe mártották kezüket, akik kiégett lélekkel térnek vissza, nem tudják, hogy miért, nem tudják hogyan, csak azt tudják, ki tette azzá őket, amikké lettek. Miért nem tudták önök? Az önök gyermekei voltak.“

Ügy gondolom, hogy e könyv és Mark Lane egész tevékenységének értelme és lényege éppen abban rejlik, hogy polgártársai számára hozzáférhetővé tette az igazságot és gondolkodásra kényszeríti őket, arra, hogy ne fogadják el tompa belenyugvással a televízió- és sajtókommentátorok ezerszer megrágott diétás szellemi táplálékát.

A szerző könyve a közvetlen beszélgetések során drámai formában leplezi le az amerikai agresszió egy másik, de nem kevésbé embertelen vonását is: brutalitását, faji jellegét, elvakult gyűlöletét, amivel megfertőzi a katonákat és parancsnokaikat, hogy azok semmit ne fogadjanak el, ami nem „amerikai“.

így tehát számukra valamennyi vietnami kivétel nélkül csupán megvetésre méltó élőlény, akit büntetlenül lehet gyötörni kínozni.

„Foglyokra nincs szükségünk“ —- vallja egy férfi, aki önként jelentkezett a hadseregbe és most nagyon büszke őrmesteri egyenruhájára és kitüntetéseire.

„Megbüntették valaha, vagy megrótták azért, hogy megölte a foglyokat?“ — hangzik a kérdés.

„Nem, soha“ — válaszolja csodálkozva.

Más vallomások ezek, mint amilyeneket a szenátor és kollégái hallottak a külpolitikai bizottságban.

Azonban a láncszemek egybekapcsolódnak.

Az egyik oldalon egy nagy hatalom, annak elnöke, kormánya és vezérkara áll, akik a legmagsabb szinten készítik elő a háborús bűntetteket, a másik oldalon azok a fiatalemberek, akiknek fegyvert nyomtak a kezébe és azt mondták, menjetek és hajtsátok végre.

És ök mentek. Egyesek önként, ezért nem is sajnáljuk őket. Sokan közülük azonban igen hamar kijózanodtak.

V. T.