Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
Nyárutó Gabonaföldek vetkeznek, vége a nyárnak, kihuny a mézgás ragyogás, kifulladnak a lombok, de tettebb lesz az élet, vaskosabb szárnyalással kering alá az ősz. Nézd a falut, megül a dombok hajlatán, füröszti csöndes eső s az eső függönyén túl vonul a csorda, kutya vakkant a tévelygő szelíd tehénre. Tiszta volt szegénységünk Tiszta volt a szegénységünk, mint a frissen vetett ágy, mint a rétek könnyes selyme, dombos kenyér volt a vágyunk, égig forgó drága vágy, szegénységünk áldott terhe. Szövögettük álmainkat, mesebeli takácsok, csalánrostból aranyszálat, fényes vásznat, omló vásznat, s hímeztünk rá virágot, zöld leveles gyönge ágat. Olyan ruhát szabtunk varrtunk, kilenc falu csodálta, kilenc falu, kilenc város, királyoknak, hercegeknek nem volt különb ruhája, szivárványos, aranypántos. Építettünk palotát is, habos márványpalotát, tetejébe csipkés tornyot, páva sétált rajta büszkén, cifra páva, bóbitás, s érckakasok hada forgott. S bent, a szobák langyos mélyén tükrök sora tündökölt, kristálytükrök, ezüstkelyhek, karcsú lábú asztalokra kincset hullajtott a föld, bort, kalácsot, rózsaberket. Szólt a flóta, s körbe-körbe hulálmzott a báli nép, nem hercegek, nem királyok, falunkbéli boldog pórok, mind szegény és mind derék, szántóvető, kapás lányok ... Így mulattunk, álmodoztunk hosszú éjszakákon át bús Kőműves Kelemenként, s raktuk, raktuk, egyre raktuk azt a csodás palotát, s belegyúrtuk vérünk csöppjét. Sült krumpli Egy őszi este, hajdanán, rózsakrumplit sütött anyám, mázas tálban asztalra tette, az édes illat szállt felette. Mily jó volt az a krumpli rég, még most is érzem melegét, íze a számban megmaradt, ó, fehér mennyei falat! Sült krumpli, esti lómpafény, mázas tálban alvó remény. Hol van már, hol van az a kor? Keresem egyre, s nincs sehol. Anyám is régen ott pihen a krumplitermő földbe, lenn, már csak álmomban látom én, illatos krumplit süt szegény. Mintha ülnék az idő fája alatt, visszahallom az életem, visszalátom a sorsom, talán csak álom volt, amit azontúl éltem, hogy innen elszakadtam. Szénába temetem gyűrött arcomat, emelj föl csöpp derű, emelj a magasba, mosd át a lelkemet régi ízekkel csillagos alkonyat. Mivé lesz bennem? Mivé lesz bennem mind, ami fáj még: az arcok omladékai? Mivé lesz annyi szem, derűs, haragos ég, hol egy-egy isten ült? S a száj? A forrón perzselő, igaz, hamis szók kútja? Hült vigasz immár a homlok, a tenyérni fal, A fül s az orr? Hogy búvik mind, ahány, elporlani. Már gyötrelmes talány a haj színe, a lágyan omló bársony, mi úgy sejlik csak, csillag-halovónyan. Hóhér idő! Hogy bontod, tördeled bennem őket és bennük engemet, míg vak dühödnek kajmán-fogain elvérzik mind Abel és Kain. A KÖlTESZtT-MÄGIA? varázslat? (Folytatás a 9. oldalról) be. S ugyanerre gondolok akkor is, ha visszaidézem magamban Zalabai alaptalan utalásait a mágiára, vallásra, varázslatra, s végül a kiábrándító mondat: „De a szónak, költészetnek hitté vallássá emelése ott bujkál a versek belső, nehezebben kitapintható irracionális anyagában is.u Ugyanakkor Zalabai idézi Tóth László sorait: „hamuba sült ökleimmel / -elindulok a sivatagból / inni“. Az eléggé gyönge sorokat így kommentálja: „A kilencek valóban a sivatagból, szegényes hagyományokból indultak. Poggyászuk hazai költészetünk szerény útravalója, „hamuba sült pogácsája", s vándorlásaik (világirodalmi tájékozódásaik) során összegyűjtött újszerű elképzelések művészetről, életről, költészetről. Csak az a csodálatos, miért szűkíti le a fiatal költészet hagyományait hazai költészetünkre, erre a szerény út- ravalóra. S az is csodálatos, hogy a világirodalmi tájékozódások közül egyszerűen kimaradt az európai irodalom múltja, a görög és római ókori költészet, kimaradt a reneszánsz költészete, a polgári forradalmak kora és költészete és kimaradt a szocialista költészet hagyománya. S végül: az otthontalanság feloldásának módja Zalabai szerint — a játék a szóval, álommal, fantáziával — a világ hiányzó részének megteremtése, vagy ha úgy tetszik: teljesség utáni vágy. Re- verdy szerint: „A költészet abban van, ami nincs..." és ott vagyunk a semminél. Vagy furcsa , újkori transcen- denciánál. Lukács György szerint a mágikus vagy vallásos képződmények mind valamilyen túlvilágra, transcendens valóságra utalnak. Az úgynevezett modern költészet mágikus elemei pedig egy egzisztencialista transcendenciára. Kitartok Lukács György véleménye mellett: az esztétikum lényege, hogy a valóság vissza- tükrözését visszatükröződésnek fogja fel, ami megszabja minden igazi műalkotás legáltalánosabb közös tartalmát: a művészet evilágiságát. A modern szocialista költészet ezt az evi- lágiságot, az ókori és a reneszánsz költészettől örökölte, s ez a hagyomány avatta az embert tényleges földi emberré, végül is materialistává, aki nemcsak a vallásos transcenden- ciát veti el, de elvet mindenféle metafizikát és oktalan szubjektivizmust. „Ha az egzisztencia valóban megelőzi az esszenciát, sohasem alkalmazhatjuk magyarázatképpen a megadott és kötött emberi természetet; más szóval megszűnik a determinizmus: az ember szabad, az ember a szabadság.“ — mondja Sartre; számomra a szabadságot épp a determinizmus elve jelenti: a szabadság a természeti szükségszerűségek megismerésére alapozott uralom önmagunk és a külső természet felett. S a költő szabadsága? Hogy uralkodik összevissza csapongó fantáziája felett, s a történelmi szükségszerűségtől ihletve teremt igazi életérzést. Mindvégig tiszta földi ember voltam — fejemnek semmi kis fájás meg nem árt —, közel s távoli sokká sokasodtam, bennük élek én s a nemzetközi párt. így énekelt St. K. Neumann Meditáció egyszer s mindenkorra című versében egy futó halálsejtelemtől megérintve, s ez a tiszta földi emberség és a történelmi szükségszerűség e tudatos vállalása jelenti számomra a tényleges korszerűséget s nem Ernst Fischer és Zalabai tőle kölcsönzött mágiája vagy varázslata. BÁBI TIBOR Oí) TOIWIKÍU ti\: tacf; NÄ Igor Grossmann: Téli tolókon
