Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
s' í s TT Bereck József: A fiú kételkedést színlelt, de aztán elneveft» magát: — Mert nagyon szeret. Sokszor még szégyellt Is. . — A szeretetet nem kell szégyelleni. — Nem, de már felnőtt vagyok. Mondjuk így: férfi. Egy pillanatra mosolyba rezdült a tanítónő ajka. A fiú elkapta a röpke mosolyt. — Nap mint nap látom rajta, hogy apróként felfedezi bennem harminc év előtti önmagát. Érzem, mindenekelőtt számára hízelgő ez a felfedezés. — Még ebben is mennyire hasonlítanak. — Miben? — Az apja szűkszavúsága csak akkor oldódik fel, ha magáról beszél. Ügy látszik, ez fordítva is érvényes. — Lehe’t, de távolról sem vagyok annyira szűkszavú, mint az apám. ö csak azért beszél rólam annyit, mert anya nélkül nőttem fel, s egy kicsit az anyám is volt. Mondja csak, melyik anya nem beszél szívesen a fiáról? — Igaza van! Ha nekem ilyen apám lehetne... Lassan lépkedni kezdett a komp peremén. Apró léptei tompán koppantak a durva deszkapallón. — Úgy hallottam, nirtcs jóban a szüleivel. Még a nyáron se ment haza? — Nem. — Nem akar erről beszélni? — Azért, hogy sajnáljon? Apró kippkoppjai gyorsabbá váltak. Egyik kezét a komp fényesre kopott korlátján csúsztatva, néha-néha szembe fordult a széllel. Aztán hirtelen megállt: — Miért nem nősült meg újra az apja? — Nem tudom. Mindenki azt várta, mert fiatal, erős férfi volt. Talán önző vagyok, amikor azt állítom, hogy miattam. Úgy érzem, hozzám akart fiatalodni, testvéremként, egy másik énemként élni. Lehet, csak képzelődöm, de meggyőződésem, hogy sikerült neki. Látja, ebben a magyarázat: fiatalok voltunk, gyerekek, nem gondolhattunk a nősülésre ... Nevetett. — Csacska játék! — Nézze, még most se vagyok annyira felnőtt, hogy mindent elfogulatlanul akarjak megítélni. Főként, ha az apámról van szó! — Az elfogultság sose kárpótol semmiért. — Az apáin bizonyítani tudná, hogy nincs mit kárpótolni. Ingerültsége felengedett. Meglazította § hátsó csörlőt, mert a szél a töltés mögé húzódott. — Azt beszélik, hogy a postásnő éjszakánként kijár az apjához ebbe a házikóba. A fiú érezte a fordulatot. Újra felnevetett. — Ez van! — Csak ennyit... — Hát persze! Azt hiszem, hamarosan megnősül. — És maga? — Talán én is. — Nem úgy értettem. — Nem baj. — Nem fogja sajnálni, hogy egy idegen... — Nem. Csak irigyelni, ha neki jobban sikerül. A part centiméterenként harapdálta a komp elé feszülő vizet. — Nagyon érdekes ember az apja. Persze, női szemmel nézve. Talán nevetséges, hogy éppen magának mondom, de mindig zavarban voltam, ha csak ketten voltunk a kompon. Szüntelenül arra kellett gondolnom, mi történne, ha ... Mindig az jutott az eszembe, amikor csak ketten voltunk. Soha egy szót se szólt, rendszerint én sem fejeztem be a gondolataimat, mert lényegében semmit sem akartam, s éppen ez volt oenne a furcsa és izgató, hogy nem tudhattam, mi történt volna, ha ... — Tulajdonképpen miért nem Balázsfán keresett szobát? Hiszen ott az iskola. Ingerültségében egy csipetnyi palástolhatatlan félelem is vibrált. — Mert Salgó néni távoli rokonunk! Szembe fordult a széllel, nem akarta, hogy a fiú lássa elégedettségét. Amikor visszafordult, a szeme józan volt, az arca tifczta. — Csacsiság, amit az apjával kapcsolatban mondtam. Talán nem is igaz. Csak ezért mondtam el, mert nagyon hasonlítanak egymásra, persze, maga többet beszél. Nem válaszolt. A komp elején, kezében a lánccal, várta, hogy a legyalult part szelíden a deszka palló alá feküdjön. Az érintkezést néhány pillanattal megelőzve partra ugrott és gyakorlott mozdulattal rögzítette a kompot. Aztán visszament és bebiztosította a csörlőket. A tanítónő lassan felment a magas partra. — Meddig tart a szolgálat? — Este nyolcig. Ha valaki utána akar átkelni, azt előre kell jelenteni. Az apám azonban legtöbbször itt aludt a házikóban. — Hát maga? — Csak a jövő héten érkezik meg. Én sem megyek haza. — Mit eszik? — Ááá, van itt minden. Még konyak is. Tegnap vettem a jugóktól. Megkínálnám, de tudom, hogy siet, várják a gyerekek. Mozdulatlanul álltak: tanítónő a magas parton, fiú a kompon. — Este színdarabot próbálunk. Későn jövök. Visszavisz? — Hát persze. Hiába fürkészte a nő arcát, könnyű, szőke haja selyemfüggönyként repdesett előtte. Aztán a sárga táskájára nézett és homályosan érezte, hogy szeretne magának olyan táskát. A tanítónő elindult. — Az apámat is megkérte néha, hogy vigye át egy-egy próba után? Csak egy pillanatra fordult vissza. Mint a parton a botlófűzfák. megrázta szőke fejét. Apró fogai nedves villanással búcsúztak a sárga folyótól. — Ma lesz az első próba! Néhányan már szemmel láthatóan türelmetlenkedtek, mert a déli szél az acélhuzalra sodorta a kompot és szinte egy helyben vesztegeltek. Pedig a fiú értette a dolgát, csak bosszantotta az emberek néma türelmetlensége és a déli szél. Ingre vetkőzött, a vontatórudat a folyót átívelő acélsodronyra akasztotta és nekifeszült. Minden hátrafelé megtett lépésével ugyanannyit juttatta előbbre az ormótlan kompot. Amikor a végébe ért, ügyesen kiakasztotta a furcsa hurokban végződő rudat, hogy újra megismételje a műveletet. — Majd én! — mondta egy kövér, bőrkabátos férfi. Piros bukósisakját a komp közepén felállított motorjára tette, a bőrkabátját is levetette és nekigyürkőzött. Nehezen sikerült megakasztania a vontatórudat a sodronyon, de aztán láthatóan gyorsabb lett a komp mozgása. Erőteljesen húzta a rudat, néha-néha megtörölte verejték % homlokát és az órájára pillantott. Kevesen voltak. A siető férfin kívül néhány iskolába tartó gyerek és egy levélkihordó asszonv. A gyerekek kenyérmorzsát dobáltak a vízbe, az asszony új, nikkelezett kerékpárja mellett állt mozdulatlanul a komp végében. Az oldalán nagy kézbesítői táska függött. Nagyon feszes, aprómintás blúzt viselt. — Mikor jön haza? — kérdezte a fiútól — Az attól függ. — Mitől? — A hagyatéki tárgyalástól. A parthoz közeledtek. Az út mindkét oldaláról olyan szögben ereszkedett a folyóba, hogy a komp vége simán rászaladjon. — Iskolába kell már menned. Hiába védekezett ellene: elpirult. Lassan a komp elejébe tolta a kerékpárját. — Csak október elején kezdődik a szemeszter, •— válaszolta a fiú. Kezébe vette a kikötőláncot, partra ugrott és egy vaskaróhoz erősítette a parthoz simuló kompot. Elsőnek az asszony ment le a kompról, aztán a bőrkabátos; a gyerekek nem siettek. — Most te vagy a kotnpos? — kérdezte az egyik. — Most én. — Hát te is lehetsz? — Lehetek. — De az apukád jobb kompos, ugye. — Nem tudom. Cigarettára gyújtott. — Biztosan jobb kompos ... — mondta bizonytalanul a gyerek és látszott rajta, hogy még valamit szeretne mondani, de aztán meggondolta és a többiek után indult. A fiú mélyeket szívott a cigarettából, a házikó felé indult, amikor a túlsó parton megjelent a tanítónő. Integetett. A fiú pillanatig habozott, aztán eloldotta a kompot, lábával a vízre tolta és felugrott rá. A szél egy kicsit alábbhagyott, a futócsigába végződő két tartókötél azonnal megfeszült; ki lehetett használni a víz sodrását. Az ég felhőtlen volt, a víz felületén piszkossárga, áradást jósoló habfoszlányok úsztak. Mindkét parton suta botlófűzfák rázták kifakult sörényeiket. A tanítónő meg sem várta, hogy a parthoz simuljon a komp, friss mozdulattal fellépett a peremére. A fiú egy csörlő segítségével rögtön az ellenkezőjére állította a két tartókötél hosszát és az áramlat vissza lendítette a kompot. — Jó napot! — Jó napot! ú ’ Az erősödő szél egyetlen rozsdás sávval fújta össze a botlófűzfák lombjait. A tanítónő könnyű, szőke haja rakoncátlanul az arca előtt rőpdösött. Aktatáskájának bőre nagyon sárga volt és nagyon kopott. — Siet? — kérdezte a fiú. mert újra az acélkötélre sodródott a komp. — Ha fél óra alatt átérünk, akkor nem. Mellesleg maga éppoly hallgatag, mint az apja, ugye? — Lehet. — A fiáról azonban mindig szívesen beszél. Igen, magáról. A KULCSODI HATÄR TÉLEN (A villanás kézjegyei c. ciklusból) (Tóthpál Gyula felvétele) . +■ ', & • .:
