Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
étköznapi rendőrségi eset volt: hajnali négy órakor egy autó a Žitná utcában elgázolt egy részeg öregasszonyt és nagy sebességgel elrobogott. És , most dr. Majzlíknak, a fiatal rendőrfogalmazónak kellett kivizsgálnia, melyik autó volt a tettes. Fiatal fogalmazók az ilyesmit komolyan veszik. — Hm, — mondta dr. Majzlík a 141 számú szolgálatos rendőrnek, — maga tehát háromszáz lépés távolságról látott egy gyorsan hajtó autót és egy emberi testet az úttesten. Mit tett legelőbb? — Legelőbb az elgázolthoz futottam, hogy első segélyben részesítsem. — Legelőbb a kocsi rendszámát kellett volna megállapítania, morogta dr. Majzlík, csak azután törődnie a vénasszonnyal. De, lehetséges, tette hozzá, ceruzájával a tarkóját vakar- gatva, — hogy magam Is ugyanezt tettem volna. Tehát a kocsi rendszámát nem látta: és egyébként, ami a kocsit illeti...? — Azt hiszem, — szólt bizonytalanul a 141 számú rendőr —, hogy inkább sötétszínű volt, talán kék vagy piros. Nem lehetett jól látni a kipufogó füstjétől. — Ah, istenkém, siránkozott dr. Majzlík, hát hogyan állapítsam meg, hogy melyik autó volt? Szaladjak minden sofőr után és kérdezzem meg tőlük: kérem szépen, nem tetszett elgázolni egy vénasszonyt? Nos, ember, mihez kezdjek én ezzel? A rend őre az alárendelt tanácstalanságával vonta meg vállát. — Kérem, mondta, jelentkezett egy tanú is, de az sem tud semmit. Odakint várakozik. — Vezesse be, — mondta dr. Majzlík kedvetlenül és hiába igyekezett valamit is kiókumlálni a sovány jegyzőkönyvből. Rá se nézve a tanúra, gépiesen kérdezte: Neve és lakhelye? — Králik Jan, gépészmérnök-hallgató — nyilatkozott határozottan a tanú. — ön tehát a helyszínen volt, amikor ma hajnali négy órakor egy ismeretlen autó elgázolta Macháček Bozsenát. — Igen, és meg kell mondanom, hogy a sofőr a bűnös. Kérem, felügyelő úr, az utca egészen üres volt, ha a sofőr a keresztezésnél lassított volna ... — Milyen messze állt? — szakította félbe dr. Majzlík. — Tíz lépésre. A barátomat kísértem haza, ízé... a kávéházból, és amikor a Zitná utcába értünk ... — Ki az ön barátja? — szakította félbe újfent dr. Majzlík. — Itt nincs róla említés. — Nerád Jaroslav, költő, — szólt a tanú nem minden büszkeség nélkül. — De 6 aligha mondhat önnek bármit is. — Miért nem? — brummogta dr. Majzlík, minden szalmaszálat megragadva. — Azért, mert ő ... mivelhogy költő. Amikor a szerencsétlenség megtörtént, sírva fakadt mint egy gyerek és hazaszaladt. Szóval, mikor a Zitná utcán mentünk, hátulról szédítő sebességgel egy autó közeledett... — Mi volt a rendszáma? — Azt, kérem, nem tudom. Nem is néztem. Az eszeveszett hajtásra figyeltem föl és éppen mondtam magamban, hogy... — Milyen kocsi volt? — szólt közbe dr. Majzlík. — Négyütemű robbanómotor — szólt hozzáértően a tanú. — Az autómárkákban már nem ismerem ki magam annyira. — De milyen volt a színe? Ki ült benne? Nyitott vagy csukott? — Azt sem tudom — felelte meg- hökkenve a tanú. — Azt hiszem, valamilyen fekete kocsi lehetett, de pontosabban nem figyeltem meg, mert amikor a baleset ttörtént, azt mondtam Neradnak: Nézd csak, ezek a latrok elgázolnak egy embert és még csak meg se állnak! — Hm, — vélekedett elégedetlenül dr. Majzlík, — ámbár ez teljesen találó és helyes morális reakció, de jobban örülnék, ha megnézte volna a kocsi rendszámát. Elképesztő, hogy az emberek milyen rossz megfigyelők. ön pontosan tudja, hogy a sofőr a hibás, hogy ezek az emberek latrok, de a számukat nem nézi meg. Véleményt mondani mindegyik tud; de rendesen, tárgyilagosan megfigyelni dolgokat... Köszönöm Králik úr, nem tartóztatom tovább. Egy óra múltán a 141 számú rendőr becsengetett Nerád Jaroslav költő szállásadónőjénél. Igen, a költő úr otthon van, de alszik. A költő az ajtóból meresztette álmos és rémült szemeit a rendőrre és sehogy se tudott visszaemlékezni, mit is követett el tulajdonképpen. Végül mégiscsak felfogta, miért kell a rendőrségre mennie. — Muszáj mennem? — kérdezte gyanakodva. Én ugyanis semmire sem emlékszem: az éjjel egy kicsit, hm ... — ... el tetszett ázni, — szólt megértéssel a rend őre. — Öh kérem, ismerem én a költőket. Hát csak tessék .felöltözni, megvárom. Ezt követően az alanyi költő és a rend őre elbeszélgettek az éjjeli lokálokról, s általában az életről, az égbolt különleges jelenségeiről és sok egyéb témáról. Csak a politika volt mindkettőjük számára idegen. Ilyeténképp a költő barátságos és tanulságos beszélgetés után érkezett • meg a rendőrségre. — ön Nerád Jaroslav költő, — mondta neki dr. Majzlík. ön jelen volt mint tanú, mikor egy ismeretlen autó elgázolta Macháček Bozsenát? — Igen, — könnyebbült meg a költő. — Meg tudná mondani, milyen volt az autó? Nyitott vagy csukott, milyen színű, ki ült benne, mi volt a rendszáma? A költő erősen gondolkodott. — Nem tudom, mondta, ilyesmikre nem figyeltem. — Nem tud visszaemlékezni semmilyen részletre? — nyaggatta őt dr. Majzlík. — Áh dehogy — szólt őszintén a költő — tudja kérem, én egyáltalán nem törődöm a részletekkel. — Akkor hát, — kezdte rá dr. Majzlík gunyorosan, — mit figyelt meg egyáltalán? — Azt az egész hangulatot, — felelte a költő bizonytalanul, — érti kérem, amolyan kihalt, hosszú utcát, hajnalfényben... és egy nő fekve marad ... Egyszerre felugrott: de hiszen én írtam erről valamit mihelyt hazaérteml — Kotorászott minden zsebében és egy csomó borítékot, számlát és egyéb hasonló papírsalátát húzott elő. — Nem, ez nem az, motyogta, ez sem ... nocsak, talán ez az, —' vélekedett, figyelmesen böngészve egy boríték hátát. — Mutassa csak, — mondta dr. Majzlík békülékenyen. — Semmiség az egész, — hárította el a költő. — De ha akarja felolvasom önnek. Majd átszellemülten, ki- düllesztett szemekkel, a hosszú szótagokat éneklően elnyújtva szavalni kezdett: — bús házak kettősrendje bal-jobb állj mandolinon zendül a nyármiért pirulsz leánykám miért világ végire röpít száz lóerő ma vagy ha akarod Szingapúrba állítsátok meg a robogó, kocsit szerelmünk jaj már porban sikít óh leányka letört virág hattyúnyak keblek csinlella és dob miért is zokogok — — Ez az egész, — jelentette ki Nerád Jaroslav. — No de kérem, — szólt dr. Majzlík —, mit jelentsen ez? — Világos, hogy az autószerencsétlenséget, csodálkozott a költő. — Vagy talán nem érthető? — Ügy vélem, hogy nem, — vélekedett kritikailag dr. Majzlík. — Nem nagyon tudom benne felismerni azt, hogy július 15-én hajnali négy órakor a Zitná utcában, egy ilyen és ilyen számú autó elgázolta a hatvanéves részeg koldusasszonyt, Macháček Bozsenát, akit bevittek a közkórházba, ahol a halállal vívódik. Erről a tényállásról az ön költeménye, kedves uram, amennyiben jól értettem, nem említ semmit. Ez a valóság! — Ez, kérem, csak a nyers valóság — mondta a költő az orrát dörzsölgetve. — A költészet viszont a belső valóságban rejlik. A költemény szabad és szürreális szóképekből áll, melyeket a költő tudatalatti énjéből vált ki a nyers valóság. Egy bizonyos látószervi és hallószervi képzettársítás. Ha ezeknek az olvasó alárendeli magát, akkor meg is érti őket, — jelentette ki megrovóan Nerád Jaroslav. — Ugyan kérem! — robbant ki dr. Majzlík. — Vagy nézzük csak ... adja ide kérem azt a műalkotást. Köszönöm. Itt az áll: „bús házak kettősrendje“. Hm, tessék hát megmagyarázni ... — Világos, hogy ez a Zitná utca, — biztosította őt a költő, — vagyis két házsor, nemde? — De miért nem, tegyük fel, a Fő utca? — fejezte ki kételyeit dr. Majzlík. — Mert az nem olyan egyenes, mint a kettősrendek, — hangzott a meggyőző válasz. — Továbbá: „mandolinon zendül a nyár“ — Na, mondjuk. „Miért pirulsz leánykám miért“ — No de kérem, hogyan kerül ide a piruló leányka? — Hajnalpír, — hangzott a szűkszavú válasz. — Aha, bocsánat, ... „világ végire röpít száz lóerő“ — Nos? — Bizonyára odaért az az autó, — magyarázta a költő. — És száz lóerős volt? — Azt nem tudom: annyit jelent, hogy olyan gyorsan hajtott, mintha a világ végére akarna repülni. — Ah úgy! „Vagy ha akarod Szingapúrba“ Az isten szerelmére, hogyan kerül ide kérem, Szingapúr? A költő vállat vont. — Azt már nem tudom. Esetleg azért, mert ott malájok élnek. — És mi köze annak az autónak a malájokhoz? He? A költő sarokbaszorítva fészkelő- dött. — Lehet, hogy a kocsi barna volt, nem gondolja? — szólt elmerengve. — Valami barnának kellett ott lennie, másként hogyan került volna bele Szingapúr? — Na tessék! — szólt dr. Majzlík, — az a kocsi már volt piros, kék és fekete. Most melyiket válasszam a sok szín közül? — Válassza a barnát, — tanácsolta a költő, — igen kellemes szín. — Szerelmük jaj már porban sikít óh leányka letört virág“, olvasta tovább dr. Majzlík. — Ez a letört virág lenne a részeg koldusasszony? — Talán csak nem fogok részeg koldusasszonyról írni, — szólt a költő méltatlankodva. — Elég hozzá, hogy nő volt. Érti! — Aha! És mi ez itt: „hattyúnyak keblek csinella és dob“? Ezek szabad képzettársítások? — Mutassa, szólt a költő meghök- kenve és a papír fölé hajolt. — Haty- tyúnyak ... mi akar ez lenni? — Éppen ezt kérdem én is, — dohogta dr. Majzlík némi sértő nyoma- tékkal. — Várjon csak, — törte fejét a költő, — valaminek kellett ott lennie, ami nekem olybá tűnt... Mondja csak, a kettes szám nem juttatja néha eszébe a hattyú nyakát? Ide nézzen, — és ceruzával egy kettest rajzolt. — Nocsak, — szólt dr. Majzlík figyelmesen. És ezek a keblek? — Csakis hármas lehet, két dombocska, hát nem? — csodálkozott a költő. — Van itt még csinella és dob is, bökte ki dr. Majzlík izgatottan. — Csinella és dob, — vakarta tarkóját Nerad, az alanyi költő, csinella és dob ... ez talán egy ötös lehetne, nemde? Ide nézzen, — szólt és egy ötöst rajzolt. — A hasa mint a dob és fölötte a cintányér ... — Egy pillanat, — szólt dr. Majzlik, és egy cédulára felírta: 235. — Biztos benne, hogy annak az autónak 235 volt a száma? — Egyáltalán semmilyen számot se láttam, — jelentette ki Nerad Jaroslav határozottan. — De valami hasonlónak kellett ott lennie, másként az nem kerülhetett volna ide, — meredt elgondolkodva a versikére. — Hanem, tudja-e, kérem, hogy ez a sor a legjobb az egész versben? . Két nap múlva dr. Majzlík meglátogatta a költőt; ezúttal nem aludt, valamilyen lány volt nálQ és hasztalan keresett egy üres székét, hogy hely- lyel kínálja a rendörfogalmazót. — Rögtön szaladok tovább — mondta dr. Majzlík. — Csak azért jöttem, hogy megmondjam, annak az autónak tényleg 235 volt a száma. — Milyen autónak? — képpedt el a költő. — Hattyúnyak keblek dob és csi- jnella, — vágta ki egy szuszra dr. Majzlík. — És Szingapúr szintén! — Aha, mái tudom, mondá a poéta. — Látja kérem, ilyen a belső valóság. Akarja, hogy felolvassam néhány további versemet? Most már meg fogja érteni. — Most nem — szólt sietősen a rendőrfogalmazó. — Majd ha megint valami hasonló esetem lesz. Fordította: Földi István Karéi Čapek: _ _____ •• mrr„ B| Könözsi István: Gyerkőcök
