Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
«o ©ä/)/[2E2i3 BÁ BI TIBOR: Az idézetek alapján megbizonyosodhattunk arról, hogy nem egy elvi, világnézeti vagy filozófiai otthonta- lanság érzetét fejezi ki ez a fiatal költészet, hanem nagyon is konkrét ifjúkori és ténylegesen lírai élményeket rögzít, beleértve a hétköznapi lakásproblémát, a szerelmes ember magán yérzetét és otthonratalálását, vagy egyszerűen a házasság felbomlását rögzíti, mint Mikola Anikó esetében. Keszelinél még a katarzis is a párra találás tényéböl fakadt. Annak ellenére, hogy idéztük már sorait, még egyszer idézni fogom a bizonyságtétel miatt: „hiába fut felém a villamos / pucér szeretőimmel tele / félrelépek (hisz ezer az utam, ők csak fussanak / két szál sínen / bele a semmibe I múltam foltjai / mint falra kent legyek / lehullanak / leszáradnak lassan I arra a talajra / ahol ketten állunk/“. Erről az alapról ténylegesen jáfol- . ható Zalabai állítása, hogy a megtisztulás, a megkönnyebbülés (a megmaradás), fiatal költőink verseiben két síkban realizálódik, s e két sík az egész csoportra jellemző, merőben újszerű magatartás, alapállás is. Szerinte az első alapállás: „a díszőrségben a szó előtt“ lenne. Szószerint: „A költészet abban van, ami nincs. Ami hiányzik. Amiről szeretnénk, ha lenne. Annak folytán van bennünk, ami nem vagyunk. Annak folytán, ami szeretnénk lenni. Ahol lenni szeretnénk, és nem vagyunk.“ P. Reverdy szerint, aki a kubizmus atyamestere volt, s akit a tárgyak misztikusának tartanak, lényegében a semmi (a nincs) a költői önmegvalósítás feltétele. A kubizmus a szürrealizmus előfutára, a szürrealizmus pedig az egzisztencia, lista filozófia egyik forrása. Az a Re- verdy féle „nincs“, ami forrása a költészetnek, pontos analógiája Martin Heidegger semmijének, vagy fordítva. Csakhogy Keszeli „semmibe futó bordó szőnyegeť nem filozófiai semmibe futnak, hanem a lakástalanul, kávéházakban ődöngő legényember és költő elpazarolt mindennapjainak értelmetlenségébe. Tehát megint nagyon konkrét élmény, mindennapi apró élmény kifejezéséről van szó, s ugyanilyen értelmetlenséget, közönséges mindennapi értelmetlenséget fejez ki az a semmi, amibe a villamosokat futtatja bele. A villamos, mely gyakran Ismerkedési kalandok színhelye, fölöslegessé válik számára, tehát fussanak azok a villamosok, nincs szüksége rájuk, sem az ablakaiból kimosol ymilyen groteszk elemnek. Vegyük például Berzsenyi Dániel ostorozó szatíráit. Tragikus alaphangjuk nem enged meg semmilyen groteszk fintort, de Arany János Vojtina ars poétikája nem szatíra, tipikusan groteszk műfaj, a létrejöttét a költészet — tágabb értelemben: a művészet alapvető ellentmondása — a költő számára gyakran tragikus ellentmondás — ihlette. A valőszerűség követelménye a realista irodalomban nem jelent semmi mást, mint fiktív valóságot, látszatot, de ennek a látszatnak törvényszerűen lényegretörő emberi igazságot kell közvetíteni. Fikció és valóság! Az ellentmondás épp elég ahhoz, hogy a költő mosolya tragikus fintorrá torzuljon. A fikción, látszaton túl ott az: „Idea: eszme. Nem szó. nem modor. / Azt hát fejezzen kt vers, kép, szobor“. Dehát miféle látszat, miféle szépség és milyen idea Tóth Lászlónak ez a néhány félre sikerült sora: „Koponya / nyílik az öledben / barna szirmaiból / főzhetsz egy erős / teát“. Egyszerűen félresikerült vers és nem groteszk, még csak nem Is „csak-azért- is kacagás“, ahogy Zalabai mondja. A befagyasztott dinamizmus és az akcelerált dinamizmus terminusa is A KÖLTÉSZET© fii „Talán megkockáztathatjuk a kijelentést: a »kilencek« számára a szó alighanem a költői tízparancsolat első pontja. A szó: szerszám: otthonta- lanságot szüntető és új világot építő. S következnek a frázisok: A szó: a Ninivét leromboló ár. A szó mágia. A szó varázslat". A költő nem mágus, nem varázsló, nem sámán, nem próféta, nem dervis és nem pap. A költő objektív és szubjektív igazmodása, érzelmi kitárulkozása és őszintesége az egyetlen tény, ami hitelt érdemel, s fölösleges olyasmit állítani költőinkről, hogy a szónak, költészetnek hitté, vallássá emelése ott bujkál a versek belső, nehezebben kitapintható, sokszor irracionális anyagában. Ha ez így volna, mindenestül el kellene vetni ezt a költészetet. Lukács György Az Esztétikum sajátosságában a művészet és a mágia (vallás) közös elvének azt tartja, hogy mindkettő közös élve az antro- pomorfizáló jelleg, s ugyanakkor rá is mutat a kettő közti döntő különbségre: „Az esztétikum lényegéhez tartozik, hogy a valóság visszatükrözött képét visszatükröződésnek fogja fel, mÍQ a mágia és a vallás valóságot, objektív realitást tulajdonít visszatükröződése rendszerének, és megköveteli, hogy higgyenek benne... Az esztétikai visszatükröződésnek ez az alapvető iránya megszabja minden igazi műalkotás legáltalánosabb közös tartalmát: a művészet evilágisá- gát, ellentétben a mágikus vagy vallásos képződményekkel, amelyek mind valamilyen túlvilágra, transcendens valóságra utalnak“. Versidézeteink épp eléggé tanúskodnak a fiatal költészet evilágiságáról, sőt realitásáról, s főleg Keszelinél. „A költő miniatűr isten." A lírai képzelet isten tanítványául szegődik, hogy megtanuljon új világot teremteni.‘ Mindkettő olyan állítás, aminek csak úgy adhatunk hitelt, hogy az emberi, költői alkotóképesség megfogalmazásának ugyancsak költői eltúl- zásai. Tóth László „egyetlen őrületed a játék“ elméletét már annak idején is eltévelyedésnek minősítettem. Egyrészt Schiller esztétikai nézetei kritikában lírai visszapillantása ez az elképzelés, ugyanakkor magán viseli a freudi átöröklés tehertételét, s még a Reverdy nyilatkozat se magyarázza fiatal költészetünket, de általában semmilyen költészetet nem indokol. gó csinos leányarcokra. Ez a Keszeli- féle semmi, nem az „ami nincs“, vagy „ahol szeretne lenni“, épp az ellenkezője, ahol nem szeretne lenni, inert rátalált igazi szerelmére. Zalabai ezt a semmit a Reverdy-féle semmivé változtatja, s nem veszi észre azt sem, hogy a „Két szögre feszítve" című versben a fiatal költő a kivándorló és visszatérő kovácsmester példáját analogizálja: a visszatérés emlékére verte a vasszögeket a falba, a verssorok pedig a költő élményét és emlékeit rögzítik. Tehát nem egy fiktív világ, hanem a nagyon is reális, de múlandó világ emlékét — nem az előttünk tátongó Reverdy-féle „nincs“ ürességébe feszíti ki, hanem a múlandóság őrlő fogától őrzi meg. S erre valóban képes a költészet. Ezt hiszi a fiatal költő. Hiszem én is. A József Attilától idézett megfogalmazás sem igazolja Zalabait. „A költészet megoldási kísérlet az ember számára. Azt, ami nem sikerült neki a valóságban, a kultúrában, vagy a természetben, azt a költészetben oldja meg, avatja valósággá" Ezt állítja József Attila, s lényegében egy régi, az epikai költészetre, s főleg arra vonatkozó igazságot állapított meg. Gondoljunk csak a költői igazságszolgáltatás ma már szinte naiv Iskolás megfogalmazására. Átvette a polgári regény, az újkor epikája is, a drámáról nem is szólni, de ugyanakkor esztétikai alapelve a valószerűség maradt. A polgári realizmus alapkövetelménye. Arany János a Vojtina ars poétikájában ilyen tanácsot ad a költőnek: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való/: akkor neved költő lesz, nem csaló". Aztán az átheni malacvisítását idézi példaképül, s megállapítja, hogy a tényleges malacvisítás: „A hallgatók füttyét megérdemelte. Mert a közönség, érzé, 'hogy amaz / úgy rí, miként legtöbbször a malac, míg a valódi — csont és vér noha — / ián úgy sikoltott, mint másszor soha". És a konklúzió: „Itt a különbség: hogy e látszatot / igaz nélkül meg nem csinálhatod. / Csakhogy nem ami rész szerint igaz, — / olyan kell, ami egészben, s mindig az". Rendkívül sajnálom Reverdyt, ezt a nagyszerű költőt, kissé József Attilát, és Zalabait is. Az utóbbit azért is, mert gyakran fogalmakat téveszt: a hagyományos szatirikus költeményben olykor egyáltalán nyoma sincs semrendkívül kételyt ébresztő valami. Egyszerűen arról van szó, hogy Mikola Anikó verseiben inkább érzelmi állapotokat rögzít, Tóth László pedig belső ellentmondásoktól terhes lelki folyamatokat. A Csoóri Sándortól vett idézet főleg a romantikus alapállásokra jellemző — még Lukács György is így jellemzi a költészetet — anélkül. hogy kétségbe vonná a tények, a történetek hitelét. Ö ugyan a természet szépségétől ihletett költészetről szól. „A líra ily módon sohasem magát a természetet ábrázolja, és nem is a természeti élményt általában. A költemény szubjektuma egy különös élethelyzetben levő ember, akinek szituációjában csak a bennsőség legdöntőbb tényezői válnak érzékelhetővé. A természet a helyzet különössége révén épp azt életi át vele, ami az adott pillanatban legfontosabb a lelkének. Egy költőnél — kellő kritikai elővigyázatossággal — feltárhatók ugyan azok a természet és szubjektivitás közti megfelelések, amelyek korban tipikusak, de maga a költemény mindig csak a belső és külső olyan szétválaszthatatlan kapcsolatát nyilvánítja ki, amelyben a szubjektivitás van túlsúlyban". Lukács Györgynek ez a megállapítása nemcsak a természet szépségétől ihletett költészetre érvényes. Ez is elsősorban a romantikus költészetet jellemzi. És mit mond Csoóri Sándor: ... „Úgyse a tények igazak, hanem a kedvesség, a harag, ami kicsordítható belőlük. Megállítani az eseményeket és a kiváltságos pillanatokat kimerevíteni. Ezek az idő tartóoszlopai". Nem mondom, lehet érzelmi állapotokat ecsetelni, csakhogy az érzelmek a legállhatatlanabb, legmozgékonyabb költői motívumok. Keletkeznek és elmúlnak, következésképp az érzelmi állapotok ecsetelése is folyamatok ábrázolása. Lehet dinamikus és kevésbé dinamikus, de mindenképp folyamatok maradnak. Tehát nem hiszek a befagyasztott dinamizmusban, de az akcelerált dinamizmusban sem. A Destruktív költészet (?!) alcím alatt Zalabai Aich Péter költészetére tér ki, s itt rendkívül találó megállapítást tesz: „Struktúra nélküli versei úgy roskadnak magukba, mint egy csontváz nélküli hústömeg". De nekem már a túlságosan laza, vagy teljesen laza verskomponálás és a túl szabad asszociáció ellen is van kifogásom. Aich versei túlságosan lazák, asszociációi is túlságosan szabadok, s ezért hiányoznak belőlek azok a „titkos kulcspontok“, amelyek lehetővé tennék a versek értelmezését. Egyetérthetek például a Varga Imréről szóló megállapítással is, hogy a fiatal költőt a nyugtalan keresés, a kiapadhatatlan kísérletezés avatja reménységgé, de a reménységnél többre nem vitte egyelőre. Az a különös, hogy Zalabai épp egy Varga-verssel kapcsolatban idézi Tőzsér megállapítását: „A szimplán, fogalmilag felmutatott én eltűnt a mi fiataljaink verseiből is. De ha felszívódott... költészetünk anyagába, a személytelenségbe, akkor verseik nem érthetetlenek, csak megértésük irodalmibb“. Különös dolog ez az elszemélytelenedés is. Illyés Gyula ír erről Jean Fóliáin az élet képei című verseskötetének bevezetőjében: „Rajtuk, a nagyokon (Baudelaire-n és Adyn — a szerző megjegyzése) látni, milyen fagyasztó ereje van az alanyiságnak. Ennek levezetésével nyílt egy új világ. Líra, amely — személytelen akar lenni? Igen, hogy annál emberibb legyen. Személytelenség nem emberiet. lenség. Sőt. Ahogy a tárgyilagosság sem közönyösség. Az új nyugati költők nagy élménye a hajdan oly megtartó — oly „személyes" — emberi kapcsolatok eldologiasodása; az egyén embertelen kiszolgáltatottsága; a lét áttekinthetőségének bonyolultsága. Hogy ezt átérzik és kifejezik, nem azt jelenti, hogy elfogadják. Sőt. Példának okáért idézzünk egy verset: Akik a lakájruhát varrják sötétedéskor abbahagyják várva a kellő lámpafényre A város hó alatt akkor énekre gyújtanak s aki a madártálan utcán elhalad hallja azon melegen s cserígőn e lakájöltöztető lányok hangját és megy tovább búsan és egyedül várja fantomok asztaltársasága. Ez valóban személytelenség és tár- gyiasság. De micsoda Varga Imre Za- labaitól idézett verse? — kőben / / szénben / vasban / rejtőzöm / pipaszárban / nagyszótárban / cipőkben / / keressetek! Ez bizony egyelőre nem személytelenség, nem is tárgyiasság, csak szubjektivizmus, félresikerült kísérlet. Nincs kedvem megkeresni Varga Imrét sem a. pipaszárban, sem a nagyszótárban, sem a cipőkben. Mindezekkel a költő nem veti el és el sem vetheti az egyén „embertelen“ kiszolgáltatottságát és nem érzékelteti a lét áttekinthetőségének bonyolultságát. S vééül is: Varga Imre nem él Nyugaton. Neki is, és minden fiatalnak őszintén kívánom, hogy jusson el a romantikától az alkotó szigorig. Zalabai azt képzeli, hogy már el is jutottak oda. Nekem nincs olyan nagy fantáziám. Befejezésül vissza kell térnem az otthontalanság furcsa érzéséhez, sőt a Csoőri-féle ellentmondásos megfogalmazáshoz, hogy a költő „otthona az otthontalanság“. A fiatalok Zalabai szerint ezt az ars poétikát vallják magukénak. S épp ezért szükségszerűen vissza kell néznem a magam korabeliek indulására. Mindannyian egy tényleges hazátlanság és otthontalanság állapotából jutottak el a hazára- találás és otthonratalálás élményéig. (Magam is közéjük tartozom.) Mindennek nem volt ilyen filozó- fiailag és esztétikailag megalapozott tág értelmű ars poétikája. Alapja a tényleges és konkrét jogfosztottság s a tényleges állampolgári egyenjogúsítás volt. Tehát konkrét élmény, s épp ezért hiteles költészetnek fogom fel és úgy is kell értékelni. (Ezért becsülöm például Keszelit, mert akármit is ír meg, s akármeny- nyi logikai bukfencet, vagy irracionálisnak látszó jelzőt használ, mindig konkrét élmény az alapja, s vélt irracionalizmusa és logikai bukfencei is alávethetők a ráció ellenőrzésének.) Igaz, hogy a magamkorabeliek hazára és otthonra találása olykor azonos értelmű volt a lokálpatriotizmussal, vagy a provincializmussal, különösen akkor, ha az elemi erejű életérzés, a szülőföldhöz való ragaszkodás vett erőt rajtuk, s leszűkítette a tágabb perspektívát nyújtó eszmeiséget. De az, ami jó és valóban értékes ebben a költészetben, mégis Ilyen eszmeiségbe torkollt, s így állásfoglalást jelentett, azonosulást azzal a társadalmi osztállyal, mely forradal- miságával, világot átformáló lendületével valóban az emberiség otthonává teremtheti át ezt a földgolyót, s megszüntethet mindenféle otthonta- lanságot. A Csoóri-féle megfogalmazás, ha akarom, ha nem, a keresztények síralomvölgyét Juttatja eszem(Folytatás a 12. oldalon) PS ■■■■ S níizui
