Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
EMLÉKEZÉS Csontos Vilmos versei Ül[ ide mellém, gyermekem Ülj ide mellém, gyermekem, Tedd a kezembe kis kezed, S figyelj, amit te még nem tudsz, Most arról mesélek neked. Sokan mondják, hogy boldogult A múltban is, ki dolgozott. Hogy így van-e, édesapád Ezen sokat gondolkodott. Ö megpróbálta, s tenyerén A szorgalomnak kérge lett. Hajnaltól késő estéig Dolgozott, s épp hogy élhetett. Emlékek fakó fonalát Bontom ki, s a múltba nézek; Vezetnek a sáros utcán Mezítlábos gyermekévek. Ott születtem, nézd, gyermekem, Azt a zsúptetős házat olt, Sövénykerítésén bévül Az araszos kis ablakot. Onnét indultam, mögöttem Bodzából készült kis szekér. „Csinálok mást is — szólt apám — Csak szépen játsszál, s jó legyél“. Tenéked én most a télen Csodás körvasutat vettem, S mint rég apám — hogy jó legyél Néked is elismételtem ... Űj cipőt kaptál, szép ruhát, Mesékkel teli könyveket. Kacagtál — én elfordultam, Hogy ne lásd meg a könnyeket, Mit a szürke múltba nézés Hozott most vissza énnekem; Láttam a gondot, mely kísért Végig a gyermekéveken. Egy szoknyát bontott szét anyám, S reám új ruhát varratott. Foltos csizmákat jó áron Egyik szomszédasszony adott. Míg csizmám nem volt, iskolát Messziről láttam — tél fagyán A kályha elé hasaltam: Fény hullt rám nyitott ajtaján. Ott tanultam a betűket, Első háború idején. Onnét tapogatóztam ki Később mint asztaloslegény. Ott rügyezett az első vers, Fojtó, fájó környezetben. Ott éreztem meg, hogy népem Szemében egy könnycsepp lettem. Gyermekem, apád meséjét Tanuld meg jól, s az életed És annyi ember élete, Ha akarjátok, szebb lehet! Akard, s tégy többet, mint apád, Kit meggyötörtek rossz napok. A te mesédben gyúljanak Örök szabadságcsillagok! S azoknak fénye ragyogjon E nagy világra, s éljenek Egymással békén, boldogan A földön népek, nemzetek! 1954 Csak ez volt az egész A sorsnak egyszer csodás kedve volt, S egy virággal a szívemre hajolt. Csak ez volt az egész. A szívem egyszer szépet álmodott A kis virágról, mit a sors hozott. Csak ez volt az egész. Valakit egyszer virágnak hittem, És megöntöztem a könnyeimmel. Csak ez volt az egész. Vágy Nem mások hitét örököltem, Taktust magamnak vert a lábam. Szívet, lelket szorító ködben, Jo nyomra mégis eltaláltam. Igaz: a nyár is véget ért már, S ősz lett, amikor ideértem. Deret hozott a füttyös szél rám, De édes must buggyant a présben S kicsi hordómat teliszűrtem, Mámort ígérő télre vártam. Havazott már, s asztalhoz ültem; Ott csillan borom a pohárban. Kóstolgatom ízét kutatva, S nyelek belőle apró kortyot. Azt várom tőle: visszaadja Erőmet, s újra szárnyat bontok ... Mert valahol még izzik bennem A vágyparázs: repülni, szállni, Magasabbra, s szép révületben Egy parányi csillaggá válni. 1967 az istentelen KOMÉDIÁSRA Negyed évezred választja el o jelent M o I i é r e szuieíesének időpontjától, de mondanivalója, az életműbe rögzített igazság, ma sem veszített időszerűségéből, hiszen a műveiben annyiszor ostorozott negatív emberi tulajdonságokkal - más szinten és más megjelenési formában ugyan, de ma is találkozunk. Jean Baptiste Poquelin - az udvari kárpitos fia - a XVII. század, az ún. Grande Siécle gyermeke volt és amikor megszületett, a nagy reneszánsz mesterek már meghaltak, tombolt a harmincéves háború, kialakult a barokk formavilága, a kábító pompa eltakarta a valóság nagyon is szűk korlátait és az abszolút monarchia különösen Franciaországban nyomta rá bélyegét a szellemi életre. Érthető, hogy ilyen történelmi-társadalmi adottságok mellett a színházkultúra jellege - a reneszánsz népi színházával szemben - törvényszerűen udvari volt. De ebben a különös, bonyolult és számtalan ellentéttől feszülő században alakult ki a „szabályos tragédia" és ugyanakkor - Moliére színpadán - a modern társadalmi vígjáték is. Szinte azt mondhatjuk, hogy Franciaország a XVII. században a szellemtörténeti fejlődés útján megérkezett a középkori katedrálisoktól VersaiMe-hoz, Jeanne d’Arctól Madame de Maintenonhoz, Villontól Boileauhoz. A század három óriása - Corneille, Moliére és Racine - úgy született egymás után, mint valamikor az antik drámaíró triász: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész, de míg Corneille barokk heroizmusa és Racine barokk vallásossága megteremtette a „tiszta" tragédiát, Moliére leleplezte a képmutatást, az önzést, a tudálékosságot és nevetéssel harcolt a józan ész diadaláért. Az udvari kárpitos jogásznak szánta a fiát, iskoláztatta, de a fiatal Poquelin hátat /ordított a tudománynak és Moliére néven több mint 12 évig vándorszínészként, majd művészeti vezetőként járta az országot a Bejart-társulattal, amelyből ő alakította ki az ország legjobb együttesét. Vitathatatlan és színháztörténetileg bizonyítható, hogy a komikum kevésbé halhatatlan, mint a tragikum, de Moliére a szabályt erősítő kivételek közé tartozik. Elsősorban azért, mert nem szakadt el a népi hagyományoktól, az előző század vásári komédiáitól, sőt nem riadt vissza Tabarin vérbő kóklerkedésétől sem, ha arról volt szó, be kell mutatnia, hogy a finomkodó dámák buta libák, az erkölcs prédikátorai parázna vénemberek, az eget bámuló szentek őrző' harócsolók. Hubay Miklós szerint „Moliére azért oly nagy realista, mert szinte lehetetlenné tette az irrealizmust" De ugyanakkor a jót és a rosszat nem a teológus merevségével állította egymással szembe, hanem az igazi humanista megértésével mutatta be, tudva hogy a jóság és a gonoszság is emberi tulajdonság. Mercier azzal rágalmazta meg Moliéret, hogy a „polgárságot nevetségessé akarta tenni és meg akarta alázni" (Du Theotre ou Nouvel essai sur fart dramatique, 1773) és ezt a vádat csak 1922-ben cáfolta meg Clara Stockmeyer, hangsúlyozva, hogy „Moliére a polgárt általában becsületesnek, nyíltnak sőt elmésnek mutatja be mégpedig többnyire a felsőbb rétegek ellen irányuló éllel." (Soziale Probleme im Drama des Sturmes und Dranges). Természetesen utálta és megvetette az uborkafóra felkapaszkodott és az arisztokráciát majmoló „kényeskedő" kispolgárokat, utálta korának fonákságait, igazságtalanságait, a léhűtőket, a hatalmaskodókat, a begyepesedett szokásokat és az ostoba előítéleteket Egész életében szüntelenül harcolt. A Kényeskedők hatalmas sikere után egy üresfejű előkelőség betiltatta az előadást, a Nők iskolája bemutatója után röpiratok jelentek meg Moliére ellen és a kifigurázott márkik összeesküvést szőttek ellene, azzal a céllal, hogy megöljék. A jó erkölcs nevében indított kíméletlen hajsza egyik vezére a minden emberi képzeletet felülmúló kicsapongásairól híres Conti herceg volt. 1664 május 12-én Versailles-ban a király jelenlétében mutatták be a Tartuffe-öt és a gyűlölet lángja magasra csapott. Egy Pierre Roulés nevű abbé a királyhoz intézett beadványában azt követelte, hogy égessék meg a mű szerzőjét és a darab betiltása ellen a király is tehetetlen volt. Öt év múiva, 1669 ben sikerült csak színrehozni a darabot, óriási sikerrel, negyvennégy estén át zsúfolt nézőtér előtt játszották, de egyidejűleg Bousset a neves francia hitszónok szentbeszédeiben támadta Moliéret, a párisi érsek pedig elrendelte, hogy minden templomban prédikáljanak a Tartuffe ellen. A sokat támadott, üldözött, de a siker örömeiből is bőségesen részesülő alkotó magánélete boldogtalan volt, holott mint minden vérbeli bohém vágyódott a családi boldogság után. 1662-ben feleségül vette volt szeretője húgát, az akkor 19 éves Armande Bé- járt ot és ellenségei azonnal azzal vádolták - teljesen alaptalanul - , hogy Armande tulajdonképpen Moliére lánya, de alighogy tisztázódott a vád tarthatatlansága, már kiderült, hogy az imádott asszony könnyelmű, szívtelen, aki válogatás nélkül csalta meg a férjét a kis- és nagypolgárok bornírt szoknyavadászaival. Borzalmas emberi tragédiáját örökítette meg a Mizantrópban. A tartuffe-ök, harpagonok, az úrhatnám polgárok, a kényeskedők, a donjuánok, a rossz orvosok és a képzelt betegek, Moliére vígjátéki alakjainak mintegy háromszázötven főnyi serege, ma is saját korukat és kortársaikat mutatják be, ma is bizonyítják, hogy Moliére számára a korabeli Franciaország volt a kiapadhatatlan forrás, ma is bizonyítják híres jelmondatának igazát: „Nem kell már többé Plautust, Terentiust tanulmányoznom, elég ha a világot figyelem." Műveiből érezni, hogy korában még nem érkezett el a forradalom ideje, amely majd megdönti a szemforgatók, a vallással, hittel visszaélők, a tekintéllyel rosszul gazdálkodók világát, de sejtetik a közeledő forradalom kritikáját és igazságos ítéletét. Alakjai győzelemre vitték humanizmusát és új tartalmat adtak a nevetésnek is: „történelmi csengést, mert a Moliér-hősök láttán támadt nevetés már nem öncélú, hanem a városi nép öntudatának erőteljes manifesztuma volt" (Hubay M.). 1673. február 17-én A képzelt beteg előadásának előkészületei közben rosszul lett, de az előadást nem mondta le, nehogy a színpadi munkások aznap estére kereset nélkül maradjanak. Végigjátszotta az előadást hazament és meghalt. Két pap, akit halálos ágyához hívtak, elutasította a kérelmet a harmadik pedig már későn jött. A szentségek felvétele nélkül halt meg és ez is jó ürügy volt arra, hogy az „istentelen komédiástól", aki „egyházi átok" alatt állt, megtagadják az egyházi temetést. A polgári hatóságok pedig a temető árkában akarták eltemetni. A király közbelépésére 1673. február 21-én este temették el - öt lábnyi mélyre - mert a sírokat csak négy lábnyi mélységig szentelték be. i A tartuffe-ök csak ilyen alantos, kicsinyes bosszút állhottak o drámaírón, akinek zsenije előtt ma tisztelettel hajlik meg a tisz- tultabb szellemű, oz igazság erős fényétől sem káprázó emberiség! PÉTERFI GYULA
