Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
A viliig megdöbbenéssel veszi tudomásul, hogy egyre nehezebb ma az amerikai ígéreteknek hinni, s azt remélni, tanultak a kudarcból, s takaródét fújnak erkölcstelen s emberirtó indokínai kalandjuknak. Nixon karácsonyi bombái, sőt szuperbombái azt bizonyították, az amerikai szoldateszka* gátlástalansága nem ismer határt, s a legarcátlanabb érvekre is képes, amikor a „nemzeti érdekek“ ürügyén a katonai kudarcot újabb háborús eszkalációval akarják „elviselhetőbbé“ tenni. Laird hadügyminiszter nem tudott más érvet felhozni, mint azt. a vietnami légvédelem tüzet nyit az amerikai felderítő gépekre, ezért az Egyesült Államok a megtorlást választja. Hogy mennyire arcátlan ez az érvelés azt bizonyítani sem kell. Az első kérdésnél: mit kiesnek ezek a gépek egy szuverén állam légiterében — szertefoszlik ugyanis a legkörmönfontabb érvelés is. Nem is beszélve arról, hogy a „pilóta önvédelmének“ amerikai doktrínája ma már oly széles, hogy még akkor is megtorlásra jogosítja fel a légikalózokat, ha a légvédelem radar-rendszere csupán bemérte azokat, anélkül, hogy tüzet nyitott volna rájuk. Nem csoda hát, hogy maga az amerikai közvélemény is mélységes felháborodással fogadta a légitámadások felújítását, s a New York Times keserű önváddal kérdezte: „A bombázások öt napja van mögöttünk, de hány van még hátra?“ „A mai amerikai hivatalos képviselők szerint az Egyesült Államoknak „istentől kapott előjoga“, hogy az egész indokínai félsziget felett repkedjenek, s ott szórják bombáikat, ahol csak akarják, és az ellenséges repülők, vagy rakéták még csak ne is védekezzenek. Ha Észak- Vietnam „megkísérli“ légvédelmét kiépíteni, az „Egyesült Államok joga, hogy megtorolja érte. Az ilyen érvelés — írja a New York Times — inkább pszichiátriai kivizsgálásra szorul, mint az érvek politikai vizsgálatára“. íme, a mai Amerika, amerikai szemmel! Jellemző egyébként, hogy a „nemzeti érdekek“ megszállottjai, a háború mai keresztesloA hét éve tartó háború és or amerikai pusztítások ellené re o VDK nem mon dott le az építc munkáról. Képiir kön o - Szovjet unió segítségéve' felépített - hanoi Politechmko^^inté <CSTK - IASZS7 Egyesült Államok számára Indokína „kísérleti terep“, a pusztítás és öldöklés felvonuló területe és a barbár tekintetnélküliség megdöbbentő bizonysága. S milyen határtalan az a cinizmus, mellyel Jerry Friedheim, a Pentagon hivatalos szóvivője kommentálta az eseményeket. Véleménye szerint az amerikai légierő nem végzett kifogástalan munkát, mert a Phantomok és a B-52-es légierődök korántsem találtak el minden kiszemelt célpontot. Ebből következően: az ismétlés lehetősége továbbra sincs kizárva ... Mert mi ez ahhoz képest, hogy a hatalmas amerikai hadigépezet kis, megbúvó dzsungelfalvakat tüntetett el a föld színéről Dél-Vietnam- ban, s lombtalanító vegyianyagokkal még a maELŐJOG' vagjai is egyre inkább kifogynak az érvekből. Amíg a hivatásos amerikai katona 1961-ben azzal a meggyőződéssel harcolt Vietnamban, hogy „feltartóztassák a kommunizmust“, addig 1967- ben — a Nouvel Observateur szerint — már azt kérdezte, s azt kérdi azóta is: „Mit keresünk még mindig itt". Robert Heindl ezredes az Armed Forces Journalnak írt cikkében kijelenti: „Az amerikai fegyveres erők jelenlegi szelleme, harci felkészültsége — kevés kivételtől, eltekintve — a század eleje óta, de talán az Egyesült Államok történetében a legmélyebb pontra süllyedt“. Több mint két és fél millió amerikai járta meg már Vietnamot, s ezek a katonák nem úgy térnek vissza, mint hősök, mint a világháború harcosai, hanem a szégyen érzetével. „Politikai meggyőződésüktől függetlenül igyekszenek mindenekelőtt elfelejteni ezt a keserűséget és szégyent“, melybe a korábbi és a mai vezetés hibájából kerültek. A karácsonyi szuper-bombák, melyek felszíni robbanásukkal, óriási légnyomásukkal — ahogy a Frankfurter Rundschau írta — másfél kilométeres körzetben még a földben levő rovarokat is megsemmisítik, bizonyítéka annak is, az radék élelmüktől is megfosztja a vietnami, laoszi, kambodzsai parasztokat. A Nixon-Laird-Friedheim-féle cinizmus kapcsán joggal adódik a kérdés: miféle erkölcsi normák ezek, s a béke ígéretével hatalomra került kormányzat — mely láthatóan prolongálni széretné magát — hogy remélheti azt, hogy ígéreteit komolyan vegyék? „A világ az egészséges Amerika iránti kételyei újabb bizonyítékait kapta“ — írta a New York Times, majd így folytatja: „Még azoknak is, akik az ilyen erkölcsi csorbát kicsiségnek tekintik, el kellene gondolkodniuk azon, milyen következményekkel jár ez Európában az amerikai presztizs szempontjából, vagy azon, amit Vietnamban elkövettünk és amit a világ szeme előtt ma is teszünk, megfoszt bennünket attól a jogunktól, hogy más államoktól azt követeljük, mondjanak le az erőszakról és a konfliktusokat tárgyalások útján rendezzék“. Nem véletlen az sem, hogy Nixon elnök újévi tv-interjúja olyan politikai vihart kavart az Egyesült Államokban, amilyen az U—2-es kém- repülőgép ügye óta — mely 1960-ban meghiúsította a párizsi csúcstalálkozót — ismeretlen volt. Az elnök politikai ellenfelei nyíltan hazugsággal vádolták Nixont, s elítélték a háború újabb eszkalációját. Mint ismeretes, a VDK bombázását 1968. november 1-én a vietnami kalandba belebukott Johnson elnök állította le. S bár ténylegesen sohasem szűnt meg — hisz azóta több mint 180-szor sértették meg — a karácsonyi hitszegés minden eddigit felülmúlt. Az események egyébként azt bizonyítják, teljesen csődöt mondott Nixonnak a vietnamizá- lási, sőt „kambodzsaizálási“ és „laoszizálisi“ terve. Másszóval az az elképzelés, hogy az ázsiaiakkal harcoljon — amerikai érdekekért — az ázsiaiak ellen. Több mint hét év alatt ugyanis nem értek el semmit a VDK-val szemben, s a hírügynökségi jelentések Dél-Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban a hazafiak sikereiről számolnak be. A mostani katonai erőfitogtatást sokan a kínai út bevezetőjének tekintik, hogy Nixon az „erő pozíciójából“ tárgyalhasson. Egyesek szerint azonban a tv-nyilatkozat már jeladás is volt arra, Saigon készüljön fel olyan amerikai ajánlatra, amelynek értelmében vé- gülis megszabnák a teljes amerikai kivonulás határidejét, r hadifoglyok szabadonbocsátása fejében. Ez a pont volt ugyanis az, ahol nyíltan hazugsággal vádolták az elnököt. Állításával ellentétben ugyanis az Egyesült Államok sohasem ajánlott fel időpontot, sőt figyelmen kívül hagyta a DIFK javaslatát is. Az elnöki nyilatkozatot követő „tetemre hívások“ tették aztán szükségessé a helyesbítő nyilatkozatokat, melyek a „feledékenység“ korrigálása mellett azt is jelezték, Nixon további 9 hónapot akar nyerni a bombázások folytatására, abban a reményben, hogy a „dél-vietnami kormány fennmaradásának“ feltételei addig javulnak, s így — közvetlenül a novemberi elnökválasztások előtt — megkockáztathatja a teljes amerikai kivonulás bejelentését. Mert igaz ugyan, hogy Nixon elnöksége alatt az Indokínában állomásozó amerikai és szövetséges haderők létszáma a felére csökkent, igaz viszont az is, hogy az ő utasítására terjedt át az agresszió Kambodzsára és Laoszra. S nem mellékes az sem, hogy a részleges csapatkivonás ellenére a jelenlegi kormányzat három esztendő alatt többet költött az indokínai háborúra (67 milliárd dollár), mint elődje négy év alatt (52 milliárd). Nem is beszélve arról, hogy a mai haditechnika mellett ez a csökkentés nem a leglényegesebb. Lehetséges ugyanakkor az is, hogy az amerikai—kínai közeledés az Egyesült Államok számára új lehetőségeket kínál távol-keleti helyzete megmentésére, egy azonban bizonyos, az indokínai realitások változatlanok. A szabadságukért és függetlenségükért küzdő népek hősiessége, áldozatvállalása minden képzeletet felülmúl, s ezt a szellemet aligha lehet B-52-es erődökkel. vagy Phantomokkal megtörni. Ugyanakkor, és ez is meghatározó realitás, a Szovjetunió és a szocialista országok továbbra is minden támogatást megadnak a harcoló indokínai népnek. A Szovjetunió a legutóbbi VDK elleni támadásokkal kapcsolatban is leszögezte: „híven internacionalista Kötelességéhez, maradéktalanul támogatja a testvéri VDK jogos álláspontját... s a jövőben is megadja a szükséges segítséget a VDK-nak szuverenitása és függetlensége ellen intézett bármiféle támadás visszaveréséhez“. Nem lebecsülendő realitás ugyanakkor az sem, hogy a világ közvéleménye is fokozza tiltakozását az amerikaiak vietnami háborús kalandja ellen. S az Egyesült Államokban is egyre erőteljesebb azok hangja — tömegszervezetek, neves politikusok, közéleti személyiségek, stb. —, akik a háború befejezését követelik. William Fulbright mellett Clark Clifford (Johnson hadügyminisztere), valamint az új elnökjelöltek: Georg McGovern, Paul McClos- key, valamint Edmund Muskie egyaránt az amerikai haderő kivonását követelik. Hogy a „béketevő elnök“ — ahogy az egyik New York i vallásos szekta papja nevezte Nixont — a „béketevő bombázásokat“ mikor váltja fel a realitások tudomásul vételével, ma még kérdéses. Egy azonban bizonyos: az Egyesült Államok partjaitól 16 ezer kilométerre fekvő szuverén ország elleni barbár bombatámadásokra semmilyen előjog nem jogosítja fel, s ezek felújítása csak a „vietnamizálás“ tervének haldoklási idejét hosszabbítják meg. Az elkövetkezendő hetek minden bizonnyal választ adnak arra is, hogy a „Cseles Dick“ (Tricky Dicky) — ahogy az amerikai sajtó nevezte egy- időben Nixont — milyen új cselekhez folyamodik. Az eddigi katonai és politikai kudarc után a legméltóbb csel: a kivonulás volna. És Nixonnak ebben a kérdésben döntenie kell... FONOD ZOLTÁN ‘ Egy hang a Vietnami mocsárból . Nixon: ,,Ö az agresszor"
