Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Levetették kabátjukat, s megragadták azt a másik megkötüzöttet. Úgy dobták a földre mint valami krumplis zsákot. Megindították a fűrészt és belehasítottak vele a sípcsontjába. Nemcsak a szerencsétlen flótás, de én is üvöltve feljajdultam. Azok ketten pedig akkora hahotába fogtak, hogy túlharsogták a fűrész zaját. Nem várhattam tovább. Egyetlen rántással kiszabadítottam előbb a lábamat, majd a kezemet. Szekercémet markomba szorítva, talpra ugrottam. Idejük se volt felém nézni, máris odasújtottam teljes erővel a magasabbik gazember oldalába. Csak jajdult egyet, s eldőlt. Erre a kicsi puszta kézzel nekem rontott, de sikerült még jókor ágyékon rúgnom. Térdre bukott, de nyomban rá a csizmaszárából egy hosszú kést rántott elő. Nem vártam be, míe megtámad, futásnak eredtem. ötven méterenként meg-megálltam és belekiabáltam, beleüvöltöttem az erdőbe: Hahóő, hahóó, ha- hóóó! Lábam mélyen süppedt a hóba. nehezen szedtem a lélegzetet, nem is annyira az erőlködéstől, mint az izgalomtól. Mi tagadás, képtelen voltam szabadulni a boldogtalan megkötözött fogoly látványától... Előttem lebegett, ahogy vergődik a fenyőágakon, erőlködik, hogy kiszabadítsa tagjait... Míg aztán következett az a bizonyos párbeszéd ... Mennyire elváltozott szegény, amikor őrá esett az alacsonyabbik bitang választása ... Szeme megmerevedett, majd valósággal kidülledt gödréből... ő maga pedig hirtelen megszűnt hánykolódni. Talán abban reménykedve, hogy ily módon eltereli magáról a figyelmüket . Annyira elmélyedtem gondolataimban, hogy nem Is vettem észre a melemnek szegezett puskacsövet. Egész testem belezsibbadt, de a következő pillanatban már elöntött az öröm, hiszen a vadőr állt előttem, ezúttal már fegyverrel a kezében. — Maga az? — röppent el ajkamról a kérdés. — Ne mozduljon! — mordult rám az erdőőr, és hátralépett, de fegyverét továbbra is rám irányította. .— Mi van? Mi történt? — dadogtam. — Maga ahhoz a kettőhöz tartozik? — Énr — iidt 1 Hiszen onnan jön, igaz-e? — Menekülök! Azok elől futok! Igazán!... Szét akartuk luiészelni, higgyen nekem! — »«agat is? — igen. Annak a másiknak már fűrészelni kezdték a sípcsontjat. — Kinek? — Nem ismerem... Talán valami erdei munkás, fadönto , — Micsoda szemenszedett banditák — sziszegte az erduor. — Már jó pár hete cserkészem utánuk, de csak ma kaptam rajta őket. Kár azért a szarvasbikáért — tette hozzá búsan, és -nőst már leeresztette a puskáját. A cső már nem nézett farkasszemet velem. — Látta — szólt felém —, micsoda tizenhatos volt?... A legerősebb példány az egész pagonyban ... — Az igaz! Hanem, hallja — kezdtem el türelmetlenül —, nem kellene segítségére mennünk annak a szerencsétlennek?!... Most, hogy már fegyvere van, meg kéne próbálnunk ... — Jöjjön! — mondta némi gondolkodás után, és olyan sebesen megindult, hogy alig győztem lépést tartani vele. Nemsokára már ott is voltunk a kis fenyéren, hanem az embereknek se híre, se hamva. — Meglógtak a disznók, elpárologtak! — tört ki az erdőör. — De hát hol az a maga társa... Az a megkínzott?... — Nem tudom — feleltem széjjelnézve. Hirtelen földbe gyökerezett a lábam. — Oda nézzenl — suttogtam, ujjammal a legközelebb álló jegenyefenyőre mutatva. Magasan a föld fölött akasztott ember him- bálódzott. — Hű, az áldóját! — rettent meg az erdőőr. — Hát ez már sok! A fűrészt, a szarvast elvitték, ezt meg itt hagyták ... — De hát nem kellene mégiscsak ... — Ugyan! Nem látja, hogy már megkékült?... Ezen ugyan már senki sem segíthet... Leültünk együtt egy fatönkre, csaknem közvetlenül az akasztott ember alá. Az erdőőr cigarettát vett elő, engem is megkínált. Rágyújtottunk, és szótlanul fújtuk a füstöt. A hideg fokozódott, de mi mintha meg sem éreztük volna. Már majdnem végeztünk a cigarettával, amikor a hegyhát felől emberi hangok szűrődtek hozzánk. Az erdóőr fölpattant ültéből, kioldotta a puskazávárt. és hallgatózva figyelt, melyik irányból jönnek a hangok. Én is — kezemben a sze- kercével — melléje húzódtam. Jő ideig álldogáltunk így, míg végre egy csapat ember bontakozott ki a fák sűrűjéből. — Nincs baj — mondta megnyugodva a társam. — Ezek a prielesi munkások — tette hozzá, és a közeledők felé intett. Visszaültünk a fatönkre. Nem tartott soká, s a munkások már ott is álltak körülöttünk. — Mi ez a sok vér itt? — kérdezte az egyik. A vért én is csak akkor vettem észre. — Nagy baj történt — felelte az erdőőr. — Azt én is látom! — mordult ránk az előbbi. — Emberek! — kiáltott föl ugyanakkor egy másik. — Nézzetek oda! — Mind arrafelé fordították szemüket, ahova mutatott. Pillanatnyi csönd állt be, majd közelebb léptek az akasztotthoz, de még akkor sem hagyta el ajkukat egyetlen hang sem. Aztán miránk pillantottak. Hanem amikor egyikük elordította magát: „Hiszen ez a mi Janónk!“ — egyszerre mindannyian k'irénk nyomultak. — Ti ketten?... — kérdezte összeszorított fogakkal a legközelebb álló. — Ugyan már! Mi jut eszetekbe! — ugrott fel az erdőőr, de rögvest visszalökték. Közben az egyik a puskáját, egy 'másik pedig a szekercémet rántotta ki kezünkből. — A teremtésit!... Ezt megkeserülitek! — rikoltotta valamelyik, és máris nekünk estek. Ütöttek- vertek, ahol értek, egymás hegyén-hátán tolongva ... Olyan soká páholtak, püföltek, míg végül jajgatva rázuhantunk a hóra, szájunkból patakzott a vér. Később ugyan fölemeltek, de támogatniuk kellett, mert lábunk rogyadozott. Kezünket hátraláncolták, úgy hajtottak bennnüket maguk előtt a mély hóban. Hosszú ideig egyetlen szót se szóltak, csak időnként durván belénk rúgott valamelyikük. Még azon az estén kezelésbe vettek a csendőrök. (Zubor Eszter fordítása) BORISZ LASZKIN: Nagyon jól emlékszem mindenre, hogyan történt. Megállt a moszkvai gyors, és az egyik kocsi ablakában megjelent Olga. Mosolygott és integetett, nekem, aki azért jött ki, hogy öt üdvözölje — barátainak a zeneiskolából, Silovnak, az esztrádzenekar vezetőjének, a városi újság fotori- porterének, aki szédületes gyorsasággal kattogtatta fényképezőgépét, és a villanófény másodpercenkénti robbanásai úgy hatottak, mintha az alkonyat előtti tiszta égből villámok cikáznának. A pályaudvarról természetesen, mindenki hozzánk jött vacsorára, és Olga késő éjszakáig sem tudott elmesélni mindent a hangversenyről, a vendégszerető Várnáról és arról a boldog pillanatról, amikor a zsűri elnöke felállt, és kedves lengyel akcentussal bejelentette: — A zsűri döntése szerint az első díjat Olga Zelencová nyerte, a Szovjetunióból. Amint ezt Silov meghallotta, elkezdett tapsolni, megcsókolta Olgát, majd felém fordult, és nagy komolysággal ezt mondta: — Most már Önnek, kedves Dmitrij Mihajlovics, nehezebb lesz az élete. — Es miért? — kérdeztem. — Azért, hogy méltó legyen a feleségéhez. Hiszen ő a Nemzetközi Táncdalfesztivál győztese, és csaknem egész Európa ismeri őt. — Hát akkor én szegény, mit csináljak? Hová legyek? Olga elnevette magát: — Most aztán jól megkaptad, Gyimka! — Fel kell nőnie a feleségéhezi — parancsolta Silov. — Ügy lesz! — ígértem. Üzemünk szerelőrészlege testületileg, és én személyesen, mindent megteszünk, hogy e hősi korszakhoz teljes mértékben, és a Nemzetközi Táncdalfesztivál győzteséhez legalább részben, méltók legyünk .../ — Nézd, Ol/a! Gyima gúnyolódik — szólt Marina Pronyina, és megfenyegetett. — Eszem ágában sincs. Csupán irigylem feleségem kiválóságát — folytattam azzal az egyetlen céllal, hogy Silov kíméljen meg a további „lelkizéstőlI. Tovább nem folytatom emlékeimet az első estére, de úgy gondolom, bizonyára ezen az estén született meg az a definíció, melyet már egy év alatt megszoktam, miszerint: Zelencov már nem Zelen- cov, „Zelencov — Olga Zelencová férje". Ha tudnák, milyen gyakran kellett végighallgatnom például ilyen beszélgetéseket: — ... Ki felelős az építkezésért? — Zelencov mérnök. — Melyik Zelencov? Csak nem a...? — De igent — A férje? — A férje. — Valóban? — Valóban. — Remélem, nem hordja nagyon fönt az orrát? — Úgy tűnik, nem. — Es hogy visslkedik? — Szerényen. I... igen? Annak ellenére is, hogy olyan kiváló felesége van? Igen, igen, igen, annak ellenére is szerényen viselkedtem, én nem hordtam fönt az orromat. Türelmesen elmondtam a kerületi újság szerkesztőinek, mikor született meg feleségem agyában az a szerencsés gondolat, hogy a zenének szentelje életét. Tapasztalt pedagógusokat meghazudtoló rutinnal vá- laszolgattam a pioníroknak, amikor Olga Zelencová első lépéseiről faggattak. Buzdítottam őket, hogy tanuljanak „jelesre“ és ne feledjék: a művészet a tehetség és a szorgalmas munka eredményes összekapcsolásából születik. Egy alkalommal, amikor üzemünk szerelőrészlegéből adott közvetítést a televízió, a riporter, kihasználva az alkalmas pillanatot, megkérdezte: — Es szokott Ön, kedves Zelencov elvtárs, az üzemben végzett munkájáról mesélni odahaza a feleségének — akt, mint azt a kedves televízió-nézők is tudják, a Nemzetközi Táncdalfesztivál győztese? A riporter reményteljes ragyogással a szemében várta válaszomat. Nyilván nagyon szeretett volna hallani valami újat, érdekeset Olga életéről, munkájáról. Az én rövid válaszom: „Néha mesélek!“ — majd az azt követő hallgatás meggyőzték őt, hogy hiába reménykedett. Udvariasan mosolygott: majd így folytatta: — Nagyon szépen köszönöm! Ez nagyon érdekes. — Aztán bosszú* ból, mézes hangon hozzátette: Meg vagyok győződve, kedves nézőim, hogy az Önök kívánságát is teljesítem, ha megkérem Zelencov elv- társat, adja át forró üdvözletünket Olga Zelencovának, akit mindnyájan szeretünk és tisztelünk. Amint hazaértem, átadtam Olgának a tv-riporter üdvözletét. Olga csak mosolygott, majd kedvesen, gyöngéden így szólt: — Tudod, Gyimka, mire gondoltam az imént? — Mire? — Valami olyat kellene érted tennem, hogy te is híres legyél. Most én mosolyogtam. — Mindent, amit csak tehettél, már megtettél, kedves! — Nem. Nem az én dicsőségem tükrében akarlak látni. Neked akarok dicsőséget, hogy becsületesen osztozzunk benne ... Ez a vidám, kedves beszélgetés egy szombat este zajlott le. Nagyon jól emlékszem erre az estére, mert egy másik szombaton, persze jóval később, el kellett vinnem Olgát a szülészetre. Már akkor elhatároztuk: ha kislány lesz — Jelena lesz a neve, ha fiú — Jegorka. Néhány napig jártam Olgához látogatóba. 0 a második emeleti ablakból nézett ki, és én, a többi várakozó, kezdő és gyakorló apa társaságában álltam a szemben lé* vő járdán, és biztató mosolyokat küldtem Olgának. Nagyon gyorsan elsajátítottuk a mozdulatok és a mimika technikáját, úgyhogy bátran versenyezhettünk volna akár Marcell Marceaoval is. Kedden, késő éjjel, felhívtak a szülészetről: — Gratulálok a fiához! Három kilogramm, nyolcszáz gramm! Igazi legény! Bizonyára kitalálják, hogy egész éjjel le sem húnytam a szemem. Reggel felé Járt, amikor újra elaludtam, de ismét felébresztett a telefonom. Csakhogy most a városi újság szerkesztőségéből hívtak. Szóról szóra emlékszem erre a beszélgetésre: — Üdvözlöm, Dmitrij Mihajlovics! — Üdvözlöm! — Engedje meg, hogy szívből gratuláljak Önnek és kedves feleségének! — Nagyon köszönöm! — Dmitrij Mihajlovics, bizonyára nem is sejti, ki született ma éjjel Önöknek ... — De sejtem. Fiú. jegorka. — Igen, de ez még nem minden. — Hogy-hogy? — Ön úgy gondolja, hogy egyszerűen csak fia született? De tud-e arról, hogy ez nem egyszerűen csak fiú? — Hanem?? — Tudja, hogy hányadik? — Tudom, persze! Első! — Nem, nem. A százezredik! — Micsoda? — Arról van szó, hogy az Ön fia Jubileumi. Ö a mi városunk százezredik lakosat... Engedje meg tehát, hogy még egyszer gratuláljak, amennyiben egyrészt Ön is részese ennek a dicsőségnek! — Mi az, hogy „amennyiben?, egyrészt?“! — Bocsánat! Rosszul fejeztem ki magam. Minden jót! Üdvözlöm a feleségét! Délben egy csokor virággal át- küldtem Olgának e levelet: „Drága Oljenka! Gratulálok! Milliószor csókollak! Köszönöm neked Jegorkát! A telefon szünet nélkül csörög. Mindenki gratulál. Bizonyára már Veled is közölték, hogy a mi Je- gorkánk jubileumi, városi viszonylatban kiválóság. Emlékezz arra a szombatesti beszélgetésre. Amint látod, óhajod beteljesült. A családban van egy újabb tündöklő csillag. Tegnap még Hozzád akartam méltó lenni, ma már Jegor- kához. Otthon minden el van készítve a méltó fogadtatásra. Remélem Tv nélkül megint nem úsz- szuk meg. De ez esetben nem mi leszünk a sztárok, hanem növekvő városunk százezredik lakosa: Dmitrij és Olga Zelencová fia Jegor Dmttrijevics Zelencov, aki viszont nekünk, veled, az ő dicsősége tanúinak és szerzőinek csak egyszerűen: „JEGORKA!“ Fordította: BELLUS IMRE Könüzsi István: Gysrkőcök
