Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
M iután melegen felöltöztem, csak a sze- kercét vetettem vállamra. A ház elmaradozott mögöttem, s egyre kisebbnek látszott, az előttem emelkedő havas fennsík meg mintha egyre nagyobbodott volna. Csak az előtérben magasodó erdő hasított le belőle valamennyit, de bizonyára még amögött is folytatódott... Kezdetiben gyors ütemben meneteltem, de már az első emelkedőnél lassítottam, nem annyira azért, mert a bakancsom mélyre süppedt, hanem mert kifulladtam. Míg bemelegszik az ember, nehezen megy a mászás, De később, ismerem már ezt, elfelejtem, hogy kapaszkodom, és csak a szemem fáj majd attól a vakító fehérségtől,, melyet úgy elönt a tűző napsugár, hogy szinte jajong, visong tőle. Elhatároztam, hogy a kis erdő előre tolt ,faőrséig, mely néhány erdei- és vörösfenyőből áll, pihenő nélkül teszem meg az utat. Csakhogy már a hegyoldal közepe táján megátkoztam fogadkozásomat. Hiába, még jobban lassítanom kellett, sőt háttal felfelé kapaszkodtam tovább. Csoda, hogy néhányszor le nem pottyantam. Ámde mire fölértem, hirtelen változás állt be: sikerült végre lendületbe jönnöm. Már körül is tudtam nézni, szemem rátévedt a behavazott gallyakra, észrevettem a nyúl- és rókacsapákat, a madárlábak apró ábráit. Sőt vissza tudtam emlékezni arra a helyre is, ahol a nyáron bögölyökkel etettem azt az óriás keresztes pókot. A havas hegytetőn mindeddig nem akadt sehol egyetlen emberi lábnyom, csak az enyém. Hanem az erdőcskén túl, ott, ahova annak idején bevágott a bomba, s níáig mély tölcsér ásítozott, a borókabokroktól meg a lótemetőtől nem messze rábukkantam az első idegen nyomokra. A két pár láb — úgy vélekedtem — ugyanabba az irányba igyekezett, mint én, vagyis az erdő felé. Sőt a kettő közül az egyik még szánt- is húzott maga után. Mászóbotjuk azonban nem volt. akárcsak nekem sem, ez világosan látszott. Már ott ballagtam a csapásuk mentén, s valahogy jobb kedvre is derültem. Igaz, közben néhányszor — magam sem tudom, miért — megmagyarázhatatlan szorongás vagy valami hasonló kellemetlen érzés nyilallt belém. Meg kell jegyeznem, hogy a csizmanyomok jobbról keresztezték az utamat. Még mielőtt leereszkedtem volna az első lejtőn, megállapíthattam, hogy egy helyütt az, aki a szánkót húzta, ürítkezett. A másik pedig, nyilván várakozva rá, szív alakban lecsorgatta a havat. A kis fenyéren, melyet nyaranként lapos út szel át, most bal felől két újabb lábnyom keresztezte az előbbi kettőt. Valami kívánság űzött, muszáj volt a nyomok mentén néhány méterre visszatérnem. És valóban úgy volt, ahogy gondoltam, ezek jókora, majdnem csukló vastagságú mászóbotra támaszkodva haladtak. Nyomukba szegődtem. Lépteik a mélyút fölé vezettek. S egyszerre csak kitárult előttem a Vág szűk völgye. Itt megpihentem, s azzal üdítettem föl magam, hogy arcomba ráztam az ágakról leporzó havat. A mélyúton lefelé úgy mentem, mint a parancsolat. Hadonásztam a szekercémmel, akár egy fuvaros. Csak az igásfogat meg a jól rakott fuvar hiányzott. Közben úgy nekiiramodtam a jégpáncélos kanyarnak, hogy majdnem kirepültem a mélyútból. A lendület egészen a szélére hajított, alig győztem belekapaszkodni egy alacsonyan nyújtózkodó fenyőágba. Ez persze jókora adag havat zúdított a gallérom mögé, és reccsent is nagyot, de elbírt. Baltám azonban kiesett kezemből. Óvatosan megtámaszkodva hajoltam le érte, és egy kissé föllélegeztem. Csönd volt, a hó már nem ropogott a lábam alatt, s akkor hallottam meg először azt a biznyos zajt. Mintha a lejtőn holmi motorkerékpár kúszna erőlködve fölfelé. De mindjárt átvillant az agyamon: honnan a csodából került volna ide, hiszen a hóban semmi nyomát se látom?! Aha, persze — kaptam észbe — nem messze van ide a vasút. Bár ez a zaj valahogy mégsem volt egészen vasútszerű... Újból nekiindultam. S a kanyartól a Vágig már meg sem álltam. Át akartam menni a pallón, ám látom, hogy a folyó medre befagyott. így hát a jég hátán folytattam utamat. A két part közt baktatva, néhányszor rávágam baltámmal a jégre, de nem sikerült léket hasítani belé. Ehhez több türelem kellett volna. De azt mégis megtettem, hogy a szekerce- nyéllel ráírtam a hóra: Kétszer két ember meg egy szánkó. Aztán nekivágtam a domboldalnak a vasút felé. És akkor megint fölhersegett az a zaj, illetve a motorzúgás. Olyanfélén hangzott, mintha onnan jönne, amerre én tartottam. Csakhamar a pályatesthez értein. Átmentem a vágányokon, és föl, a fiatalos felé vettem utamat, mégpedig a bokorsűrűn át, abba az irányba, ahonnan a zaj érte a fülemet. A zúgás, illetve búgás időnként fölerősödött, majd egész váratlanul meg-megszűnt. Én pedig — nem mondom, hogy óvatosságból, hiszen akkor még semmit sem sejtettem — inkább játékosságból olyankor folytattam utamat, ha felbúgott a gép. Ezzel igyekeztem lépteim neszét a csikorgó havon fedezni. És közben kissé indiánosdit is játszottam. Kikukkantottam a sűrűségből, s mintegy húsz méterre tőlem két ismeretlen férfit vettem észre. Mindegyikük valami motorfűrész egy-egv végét fogta, s egy jéggé fagyott szarvast daraboltak. Már éppen hozzájuk készültem lépni, hanem a másik oldalról hirtelen megelőzött egy — nekem — ugyancsak ismeretlen erdőőr. Alighanem az erdőgondnokság új alkalmazottja. Még fegyvere sem volt. csak zöld egyenruhája, távcsöve meg botja. — Fűrészelünk, fűrészelünk? — kérdezte szigorú hangon, mikor a motor elnémult. A két férfi meghökkent, s fölegyenesedett. — Hol puffantottátok le? — mutatott a földarabolt szarvasra. — Találtuk, nem messze erre feljebb — vetette oda félvállról a magasabbik. — Találtátok? — csodálkozott az erdőőr. — No és ez a vér itt a havon, ez micsoda?! — Hiszen vérzett még, ez igaz — helyeselt a kisebbik —, bizonyára hiúz kapta el... Tudja, annyi van itt ezekből az átkozott dögökből, hemzseg tőlük az erdő __ A vadőr közelebb lépett, lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a rőtvad nyakát meg a többi részét. E pillanatban a magasabbik olyat vágott öklével a tarkójára, hogy csak úgy döngött. Az erdőőr félreugrott, megrázta a fejét, s rögtön magához tért. — Ezért börtön jár, ti pimasz vadorzók! — kiáltotta, és újból arrébb ugrott. — Adok én neked börtönt! — dörgött az előbbi, és rárohant ellenfelére. Ámde az erdőőr botjával elhárította a támadást, és futásnak eredt. — Utána, te máié! — íörmedt rá a nagy a kisebbre. — Nem szabad meglógnia... ! Én a nyomát követem, te pedig oldalról vágd el az útját! Otthagyva a szarvast, fűrészt, eliramodtak. Kis idő múlva kibújtam a bokrok közül, s közelről megnéztem a kis tisztáson heverő fűrészt meg a szarvast. A kíváncsiság azonban tovább hajtott, hát én is utánavetettem magam a sarjerdőn keresztül a három futónak. Körülbelül száz méternyi előnyük lehetett, talán annyi sem, mert nemcsak lábdobogást hallottam, de itt-ott ziháló lihegést is. Sőt, időnként valamelyik üldöző alakja is fel-felvillant .a szemem előtt. Persze a hegymászáshoz szokott erdőőr bizonyára iócs- kán megugorhatott már előlük. Sejtettem, hogy az üldöző, legalábbis a nagyobbik, nem fogja soká bírni a futárt a gyors lábú erdőör nyomában. Szusszal talán még győzné, de esetlen lépte megfosztja minden reménytől, hogy utolérhesse a menekülőt. Igazam volt! Mintegy további háromszáz méter után a magas megállt. Szemét körflljártat- ta falig volt időm egy vörösfenyő mögé búinil, és fülelt, hehet, hogy elölről léptek neszét halotta. mert újból nekiindult, de most már lassabban. Eszembe jutott a másik, a kisebbik vadorzó, és igyekeztem visz- szaemlékezni. hogyan szedi az a lábát, fürgén v^gy lassúdan? ... Utol tudja-e érni a menekülőt? .. . Arra az eredményre jutottam, hogy habár alacsonyabb és rugalmasabb, mint a magas, viszont mégiscsak kövérebb, tehát az ő kilátásai sem voltak éppen ígéretesek. Azonkívül számításba vettem azt is, hogy az erdőőr hasonlíthatatlanul jobban ismerheti az erdő különböző rejtekhelyeit, meg hogy ha az a kisebb utolérné is őt, egyedül lévén, az erdőőr el tudna vele bánni. Folytatva uiamat, tovább mérlegeltem a lehetőségeket, és észre sem vettem, hogy kiléptem a bozótsűrűből. Megtorpantam, de már késő volt. Valami nehéz súly csapódott tarkómnak, s csak arra emlékszem még hogy a szekerce kiesett kezemből. Kis idő múltán ugyan magamhoz tértem, hanem addigra már megkötöztek. A magasabbik vadorzó nem mesz- sze tőlem fenyőágakat tördelt s mellém hordta halomba. — Mi dolgod itt? — kérdezte durván, s nagy darab fenyőgyantát rágcsálva köpött egyet. — Sétálok — feleltem. — Sétálsz? — hitetlenkedett. — Azt meg minek? — Csak úgy! Kedvet kaptam rá ... — No, azt ugyan utoljára kaptad — vetette oda, és furcsán kivicsorította fekete fogcsonkjait. — Hogy értsem ezt? — kérdeztem. — Mindjárt meglátod, barátocskám, mindjárt — vihogta. Rögtön le is hajolt hozzám, és hatalmas mancsával megragadva rádobott a fenyőcsomóra. Majd vontatni kezdett lefelé a lejtőn, miközben folyvást köpködött. így legalább jól szemügyre vehettem. Nem holmi nyamvadt legény volt, fenegyereknek látszott, ezt el kell ismernem. Nálam legalább egy fejjel magasabb lehetett, és legalább százötven kilót nyomott. Hideg futott végig a hátamon a gondolatra is. hogy netán „kezelésbe“ vesz. Megállt, hogy a fenyőágak végét a másik kezébe tegye át. A szekercémet pedig — mintegy gúnyképpen — rádobta a hasamra. — Mindent láttam — jegyeztem meg egykedvűen. — Micsoda mindent? — kérdezte, és fürkészőn, kutató szemmel pillantott rám. — Ahogyan a szarvast fűrészeltétek. — Ügy?! — hördült föl. — Annál rosszabb rád nézve... — Mérget vehetsz rá, hogy az erdőőr visszatér — próbáltam ijesztgetni —. de nem ám egyedül! — Jobbat nem is tehetne — vigyorodott el újból. Olyan hevesen rántotta meg alattam a fenyőnyalábot, hogy lecsúsztam róla, mire hozzám lépett, és könnyedén visszadobott helyemre. Tehetetlen voltam, meg kellett alkudnom a helyzettel. Fekhelyem nem volt éppen kényelmetlen, a fenyő simán csúszott a havon. Emberem viszont nehézkesen, süppedezve gázolt benne, s ez meglehetősen igénybe vette figyelmét. Kihasználtam ezt, megpróbáltam kezemet, lábamat kiszabadítani. A vékony kötél az ide-oda mozgatástól kissé fölengedett, meglazult. Rövidesen megállapíthattam, hogy elég, ha kezeimet hevesebben megrántom, és már szabad is vagyok. Kezdtem tehát a lábamon is lazítgatni a kötelet. Sikerült. A fickónak, amikor megkötözött, nyilván sietős volt a dolga — gondoltam magamban. Vagy csak tréfát űzött velem? Addigra le is értünk a völgybe, oda, ahol a szarvast fűrészelték. Legnagyobb meglepetésemre a kisebbik társa már ott várt, és mellette, ugyancsak egy fenyőnyalábon hanyatt, hánvta-vetette magát egy nekem ismeretlen ember. A két vadorzó röhögve üdvözölte egymást. — Egyet hajszoltunk, és kettőt fogtunk — bugy- gyant ki az öröm a kicsiből, és elégedetten megveregette pocakját. — Kezdhetjük? — kérdezte kisvártatva a nagyobb. — Lehet! — mondta a kisebb. — Melyikkel? — Hát az enyémmel! Valahogy nagyon is türelmetlen— tette hozzá még a kisebb. Foto: IGOR GROSSMAN
