Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
BÁBI TIBOR Két évvel ezelőtt az Új Szó hasábjain részletesen foglalkoztam a legfiatalabb költők művészt törekvéseivel. A lap kilenc vasárnapi száma teljes egy oldalon közölte verseiket és azok elemzését, hogy megvédhessem őket a szélsőséges véleményekkel és gyanúsításokkal szemben, s eloszlassam köröttük a homályt. A kilenc Ismertetett költő közül nyolc szerepel az azóta megjelent Egyszemű éjszaka című antológiában. Kimaradt Aich Péter, akitől nem kaptuk meg idejében az anyagot. A sorozat elején pedig bemutattam Zalabai Zsigmondot, aki közölt versei alapján joggal számot tarthatott ilyen bemutatásra. A sorozatot megelőzően megjelent az Elérhetetlen föld című magyarországi antológia öt költőjének néhány verse és Szitást Ferenc ismertetése az antológiáról. Sorozatunk befejezése után megjelent a magyarországi antológia további költőinek néhány verse. Ezzel akartam felhívni a figyelmet a magyarországi és szlovákiai fiatal költők sorakozójának egyidejűségére, törekvéseik hasonlóságára és a különbségekre is. Idéztem Nagy László megállapítását az Elérhetetlen föld című antológia előszavából: „Hat rájuk okítóan a sziirrealiznem szürrealisták, nem tették magukévá, azok filozófiai, társadalmi és esztétikai alapállásait. Jelentőségüket inkább abban láttam, hogy újra felfedezték az asszociációt és a metaforát, s ezek a szimbólumokkal és egyéb stilisztikai eszközökkel szintetizálva lehetővé teszik az erős »költői tömörítést: ez a törekvés helyes, hiszen a költészet funkciója mindig is az volt: a tömörítés és lényegmondás. Felhívtam a figyelmet például Szi- tási Ferenc néhány sorára: „Karom kinyújtom — essen! / — termékenyül- jön meg / tenyerem határszélén tíz fa“. / Nyilvánvaló, hogy a metafora révén az emberi kéz, a tenyér itt hatalmas jelentőségre tesz szert. A költő behelyettesíti a határ helyébe, azonosítja vele, s ezzel megnöveli jelentőségét. Egyetlen egy sorba tömörített élmény és filozófia ez, ami egyenest Engelsre utal, s ha Szitási esetleg nem gondolt Engelsre, akkor ez a megoldás annál értékesebb, mert arról tanúskodik, hogy a szocialista eszmeiség önként adódó életérzésként bukkant fel költészetében. Természetesen idézhettem volna (és idéztem is) több pozitív példát, de idézhettem volna ellentétes előjelű realisták, s nem teték magukévá azok filozófiai, társadalmi és esztétikai alapállásait, sőt a szürrealizmuson túl másfajta, a marxista esztétikával ösz- szeegyezhetetlen alapállásokat tulajdonít nekik. A legelső, legáltalánosí- tóbb megállapítása, hogy: „Az Egyszemű éjszaka költői valóban egy szemmel látják a világot: otthonuk az ott- hontalanság. Valamennyien magukénak vallják a Csoóri Sándor állal megfogalmazott ars poétikát: „Bárhonnan közeledjék is hivatásomhoz vagy mesterségemhez, csakis oda lyukadok ki, hogy az író igazi otthona az otthon- talanság, a minden dolgok közé való száműzetés állapota: kiegyensúlyozottsága pedig dráma." Zalabai a továbbiakban ilyesmiket állapít meg: „A dráma föltételezi a konfliktust, a konfliktus a végkifejletet és a katarzist. Vizsgáljuk most egyelőre, mi okozza a konfliktust. Egyszerűen: rossz a közérzetünk. Hogy miért? Két világháború után ma is olyan világot élünk, amikor „egyetlen napihír elhorjiályosíthatja Lantét poklostól, mindenestől“ (Csoóril, amikor továbbra is tart a mániákus fegy-- verkezés; amikor ... Stb., stb. Nem szeretem a pontatlan megfogalmazásokat és logika felborítását az AKÖLTESZETO mu éppúgy, mint a huszadik századi racionalisták. De a beat költők egy- egy vonása is rokonítható velük. Félreértés ne essék: az Ő költői létezésük nem függvénye a föntebb említett szellemi égtájaknak, csak impulzusokról lehet szó ...“. Ezt a megállapítást pedig így kommentáltam: „Aki figyelemmel kísérte hazai költőink verseit, észrevehette, hogy ez a megállapítás részben érvényesíthető rájuk is, bár a legfiatalabbaknál tapasztalható, hogy hajlanak az irracionális költői megoldásokra ts, de mindjárt le kell szögeznünk, hogy ez a hajlam nem vált náluk valamiféle filozófiává, vagy általában a fiatal költészetet jellemző esztétikává“. Magatartásuk magyarázatát inkább érlelődésük társadalompolitikai és irodalompolitikai feltételeiben kerestem. Minthogy az országban lezajló társadalmi folyamatok rendkívül sok ellentmondást hoztak felszínre, érlelődésük folyamata is rendkívül ellentmondásos. Kötődtek az empirikus igazságokhoz, de a fiatalabbak eszmeileg felvértezetlenül sodródtak bele az irodalomba. Ennek közvetlen következménye az volt, hogy az empirikus igazságok némelyiküknél leszűkültek az egyéni tapasztalatra és az egyéni élményre, mely kiszorítja a tágabban vett társadalmi problematikát. Ezek közül bizonyos mértékben kiemeltem épp Zalabai Zsigmondot, akinek akkoriban közölt verse ezt teljes mértékben igazolta is, továbbá Szitást Ferencet és Keszeli Ferencet részben Mikola Anikót is, da nyomban, megállapítottam, hogy a társadalmi problémák tisztá7at!ansága visszahat az ő költészetükre is, nemcsak a legfiatalabbak költészetére. A szürrealizmus vagy másféle izmusok hatását vizsgálva megállapítottam, hogy ez nem közvetlen, hanem közvetett, vagy közvetített hatás, s épp ezért nem is befolyásolhatja döntő mértékben költői arculatuk kialakulását. Minthogy nem tudnak nyugati nyelveket, a szlovák és cseh költészet, vagy a magyar műfordítások közvetítésére szorulnak, s ugyanakkor utaltam Juhász Ferenc, Nagy László, Weöres Sándor és a fiatalabb magyar- országi költők hatására. Természetesnek találtam, hogy a szlovák és cseh költészet erős szürrealista vonulata is hatott rájuk, de első elkönyvelhető eredményeiket vizsgálva, azt kellett megállapítani, hogy fiataljaink példákat is, ahol a szimbólum és me- tafóra nem világít rá a lényegre, inkább zavarólag hat, de még az ellentétes előjelű példák sokasága sem lenne bizonyíték arra nézvést, hogy fiatal költészetünk törekvései elvben mindenestül helytelenek. A magyarországi fiatalokhoz hasonlítva költészetüket megállapítottam, hogy a mieink nem kedvelik a dalformát, inkább a bonyolultabb ritmuskompozíciókhoz van érzékük, s szinte kizárólagosan szabadverset írnak. Ez az első pillanatban gyanút kelthet, hogy végképp elvetik a hagyományt, esetleg a könnyebben járható utat választották. Csakhogy ma már tagadhatatlan, hogy a szabad versnek is hagyománya van a magyar költészetben, s aki valaha szabad verset írt, annak tisztában kell lennie azzal, hogy ez nem a könnyebben járható út. Ha a szlovák költészethez viszonyítjuk, fiatal költészetünket, akkor az derül ki, hogy egy része az erősebb szimbolista hatások következtében a Mihálik és Rúfus féle költészethez áll közelebb, a másik része, főleg a később indulóknál, az asszociációk és metaforák sűrű előfordulása következtében a Válek típusú költészethez. Az akkoriban kiadásra készített antológiával kapcsolatban megállapítottam, hogy aligha lesz minden rendben vele. Egyrészt, mert sok esetben a korai zsengékből állt elő egy-egy költő válogatása, tehát nem a legjobb és legérettebb termésből, másrészt az akkori körülményeken és válogatáson is sok múlott — pontosabban — fogalmazva: az antológia szerkesztőjén. A már megjelent könyvvel kapcsolatban ma sincs más észrevételem és általánosítható megállapításom, mint az annak idején közölt és elemzett versekkel kapcsolatban. Ezért nem is foglalkoztam vele mind a mai napig, és magam részéről nem is érzem szükségét annak, hogy valami új megállapításokat tegyek. Ha ma tollat veszek a kezembe, azt valami más indokolja. Elsősorban a fiatal Zalabai Zsigmond Egyszemű éjszaka, kétszemű kritika című írása, mely Gondolatok a fiatal szlovákiai magyar költők antológiájáról alcímmel jelent meg az Irodalmi Szemle tavalyi hetedik számában. Az írás egyes általánosító kitételei ellentmondásban vannak azzal a megállapításommal, hogy fiataljaink nem szürértekezésszerű írásokban vagy kritikákban. Ami megengedhető a költészetben (a logikai bukfenc, irreális, vagy színesztétikai jelző) nem engedhető meg az esztétikai és kritikai okoskodásban. Az említett konfliktust nem a rossz közérzet okozza, hanem a konfliktus, pontosabban fogalmazva a nemzetközi feszültségek okozzák ezt a rossz közérzetet. Csakhogy ezzel már alaposan foglalkoztunk a magyar szekció íróinak plenáris ülésén, mégpedig 1969 októberében. Annak idején a korszerűség problémájával kapcsolatban szószerint a következőket mondtam: „Nyilvánvaló, hogy a korszerűség kérdése teljes egészében megvilágítható és levezethető a mai emberiség állapotából. Ha megkérdezzük, milyen is tulajdonképpen a mai ember, akkor elsősorban létfeltételeiből kell kiindulni. Márpedig kétségtelen, hogy a mai emberiség alapvető létfeltétele a modern tudomány, ipar, technika, cinlli- záció. Ezek nélkül nem lehet elképzelni. Ha mindezt kilőjjük alóla, egyszerre a kőkorszakban találja magát. A művészetekben ezekhez a létfeltételekhez kötődő embert kell reprodukálni, ezekből kell levezetni belső ellentmondásait, társadalmi harcait, a jövőre vonatkozó elképzeléseit. Ilyen törekvések kellő elméleti fegyverzet mellett sikerre vezethetnek, művészi applikációjukban is megoldhatjuk a korszerűség problémáját. Ehelyett az izmusok kritikátlan felelevenítése következett be irodalmi életünkben, főleg költészetünkben. Elburjánzott a romantika és az álromantika. Felelevenedtek a rousseaui alapállások, a menekülési tendenciák. Az emberiség és a civilizáció létét fenyegető világméretű feszültségek és ellentmondások szkepticizmussal, félelemmel töltik el a fiatal (és valljuk be, nem csak a fiatalt nemzedék tudatát, eltorzítják életérzését“. Merem állítani, hogy ennek a „rossz közérzetnek“ van lényegében egy nagyon is egészséges, emberi oka, a civilizáció, az emberiség létének féltése, a béke megóvására irányuló érzelmi motiváció. De ha mindez szkepticizmusba, szorongásba, félelembe, lemondásba fullad, akkor csak álromantika, a hamis pacifizmus a béke opportunus feladásának gondolata születik belőle. A pacifizmuson túl a tömegek harcos békeóhajtása a mérvadó, mely tényleges emberi otthont teremt számunkra ebből a földgolyóból. Csakhogy az én költészetre vonatkozó megállapításaim nem jelentettek általánosítást, mert nemcsak rossz közérzet, és ilyen értelmű rossz közérzet található fel ebben a költészetben. A fiatalemberek mindennapi küzdelme, szerelemvágya, a párra találás hiánya, vagy az életpár elvesztése okozza úgynevezett magányukat, amit Tőzsér Árpád általános kategóriává szélesített ki, mely már a társadalomtól való elfordulást jelenti, Zalabai pedig az egészen mindennapi lakáshiányt tágította ki egy Csoóri féle otthontalanság érzetévé, mely rokonságba hozható az egzisztencialisták „szorongásával“, s ugyanúgy Tőzsér magány kategóriája is. Ennek bizonyítására hadd idézzem J. P. Sartre kitételeit: „Egyedül vagyunk, könyörtelenül. Ezt fogom azzal kifejezni, hogy az ember szabadságra ítéltetett. ítéletről beszélek, mert nem ő teremtette önmagát, de máskülönben mégis szabad, mert ha már ki van taszítva a világba, minden tettéért felelős“. Itt nyer magyarázatot Csoóri ott- hontalansága, és minden dolgok közé való száműzetésének állapota. És itt nyer valahol magyarázatot Tőzsér Árpád ifjúkori mentalitása is, amit ugyan nem közvetlen Sartre hatásnak tartok, de szükségszerűen rokonvonást mutat vele: „Elek, csavargók /, vagyok, mert lettem, / mint dér az ágon: / megkérdezetlen /. Innen már csak egy lépés Sartre egyedül-va- gyunkjához, és világbataszítottságá- hoz. Csakhogy mindennek mi köze a fiatal Keszeli Ferenc magány érzetéhez és otthontalanságához, amit például Egyedül című versében fejezett ki. Leírt természetesen költői túlzásokkal — egy magános kávéházi üldögélést és tűnődést „az üvegfalak innenső oldalán / egy négyütemű asztal fölött / — s közben nagyon hétköznapi groteszkbe csap át: „az őrültek holdfényt isznak — mondják / engem is bolondnak vélnek / pedig bennem csak borzasztóan / egyszerű fájdalmak zakatolnak /. Pontosabban a lakáshiány: mit is tehetnék veled / az ágyneműk tisztaságát / megvető világban / itt a hidak alatt / mit is tehetnél velem / hálunk hát ezen a / féllombú gesztenyefán /. Csaknem húsz évvel ezelőtt ugyanezt fogalmaztam meg, csaknem olyan dühösen: „Nekünk a szerelem sok- mindent megadott f ízes új napokat, örömet, bánatot. / Megpróbált, meggyötört, ám játszott is velünk /, s adott szép gyermeket, azért, hogy jók legyünk, / csak fészket nem adott, én szegény Aranykám, / madárrá változunk, lakjunk az almafán /. Tehát egészen konkrét lakásprobléma, nem filozófiailag általánosított otthontalanság ez, s a Zalabai által idézett Magány című vers is legfeljebb a magáramaradt legényember magányérzetét fejezi ki, mely nagyon távol áll a filozófiától, bár igaz, hogy irracionállsan eltúlozza. Mindez az Ének a talajon és a Tájdíszítő című versben nyer teljes feloldást: hiába fut felém a villamos (pucér szeretőimmel tele / félrelépek / ... múltam foltjai / mint falra kent legyek / lehullanak / leszáradnak lassan / arra a talajra / ahol ketten állunk / ahol az ágyunk áll / és belenyújtózik az estig tartó / nappalok testébe. így hát végeszakadt a magánynak. A párrata- lálás vigasztaló és boldog állapota jut kifejezésre a másik versben, annak ellenére, hogy leírja a megtalált otthon szegényességét: eljöttél — / zörgő tartálykocsik hangját / túlcsörömpölnt fehér tányérokkal / íróasztalon mosogatni / kenyeret tartani a polcon / hogy teljék holnapra is. / S végül: azóta élünk máig s még akkor is ha halálunk beállt / egy névtelen egy nyolcadik napon. / Zalabai ezekhez a sorokhoz egy új Időszemléletet eszel ki, pedig csak egyszerű hűségfogadalomról van szó: a múlt században ezt úgy mondták volna, hogy szeretjük egymást és szeretni fogjuk egymást a síron túl is. A látszólagos irrealitásokkal konkrétabb dolgokat fejez ki: az alig megalapozott egzisztencia és családi élet bizonytalanságát — (azóta élünk máig) — vagyis a napról napra élést. Az utolsó két sorban pedig a síron túlra szóló hűségfogadalom asszociálódik ezzel a napról napra, vagy hétről hétre kísértő anyagi kilátástalanság érzetével. Ez az a névtelen, nyolcadik nap. A párját vesztő asszony magánossá- gáról és egészen konkrét „otlhonta lanságáról“ van szó például Mikola Anikó soraiban is: „a magány hetedik éjszakáján / régi otthonomnak sincs már fedele /. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Üj Sző következő számában közöljük.)
