Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
MŰVÉSZETE A SORSSAL SZEMBEN ÁLLÚ EMBER NAGYSÁGÁT HIRDETI... Önarckép (19071 rát megelőzve eretnek elveket hirdet: „az egyszerű látás természetes, de amit én meglátásnak nevezek, az intellektuális munka ...“ A romantikus Delacroix pedig még jobban megerősíti Picassót merész meggyőződésében, amikor emlékirataiban ilyen mondatokat ír le az utókor számára: „Van egy fajta emóció, amely a festészetre jellemző... Van egy élmény, melyet a színek, a fények, az árnyékok ilyen vagy olyan sugárzása vált ki“. Vagyis más szóval Poussin és Delacroix egyöntetűen megállapították, hogy a képet a festészet törvényeinek s nem a természet reguláinak kell alávetni. És Picasso állandóan a két pólus, a természet törvényszerűségeinek, azaz a látható világ utánzása és Delacroix úgynevezett zenéje, az illuzionista festészet és az absztrakt művészet között balanszíroz, mégpedig sikeresen. Minderről mi sem tanúskodhat jobban, mint a jelenlegi kiállítás anyaga. Körülbelül hatvan rajz, rézkarc, olaj és bronz vonul fel előttünk, melyek 1905- től, kezdve a kék korszak artistáival, s végezve a Szabin nők elrablásának, 1962-ben készített egyik változatával, képviselik itt Pablo Picasso rendkívül gazdag művészetét. Jóllehet a tárlat zömét a prágai Nemzeti Galéria tulajdonában levő művek alkotják, mégis találkozhatunk e kiállításon jó néhány eddig ismeretlen grafikai munkájával, melyek kiegészítik mindazt, amit a picassói életműből eddig már láttunk, illetve a művész életéről és munkásságáról tudunk. Taián a kékkorszak elesettjeivel, csavargóival, az elapadt mellű anyákkal és az élet peremén tengődő, árnyalakú artistáival kezdeném a sort. Az Artisták (1905) című grafikáján clownok. kötéltáncosok, illuzionisták és vándorkomédiások csoportja beszélget. Egyikük valami gömbfélén balanszíroz, gyakorolja mutatványszámát. Az artisták életét mutatja be a Fürdő címet viselő kép is, s csak Picasso, esetleg előtte Ingres rajzolhatott olyan finom női fejet, mint amilyet ezen a grafikai lapon láthatunk. És a „Szegényes eledel“ vézna, szerelmes emberpárján már csupán a grecoi hidegszürke, liláskék, a nyomorszínű éj színeit hiányolhatjuk... Ebből az időszakból származik a drámai feszültségű „Salome“ és a csúfondá- ros „Tánc“ is, no meg a varázslatos „Fiatal női fej“. Az Avignoni kisasszonyok és a negroid korszak képei közé tartozik a Leányfej, ez a finom bronz plakett (1906}, valamint az „Ülő asszony“ (1907), a két női mellkép (1908) és az „Álló női akt“, amely nyilvánvalóan tanulmányrajz a „Kisasszonyokhoz“. Külön fejezetet érdemel az 1907-ből származó és minden szempontból nagyon értékes „önarckép“ is, amely tulajdonképpen az utolsó, kimondottan auto- portréje Picassónak, mivel ezután már a művész alakja vagy feje csupán mellékfiguraként tűnik fel képein. Nagyon szép a már kubizmusba mutató „Harlekin“ (1908—9), valamint a Horta del Ebro körüli spanyol vidéket bemutató „Táj híddal“ (1909). Picassónak ez a tájképe lényegében tiszteletadás Cé- zanne-nak, helyesebben mondva búcsú Cézanne művészetétől. a végső leszámolás ez erős és tartós cé- zannei hatásokkal. A szintetikus kubizmus jellegzetes képviselőinek mondhatjuk a tárlaton az „Asszony a karosszékben“ (1910), a „Gitározó torreádor“ (1931), az „Ökölvívó", az „Emlékezés Le Havre-ra“ (1912) című festményeket. Picasso festészete itt már az absztrakt művészet határösvényein lépdel, sőt mondhatnám balanszíroz, mint búsképö artistái gömbjeiken A művész azonban nem fordít hátat a valóságnak. Művein feltűnnek a „használati tárgyak világából kölcsönzött elemek“, vagy ezeknek hű utánzatai: a vászonra ragasztott papír, a fadarabka, vagy pedig a márványutánzatok... fLásd a két kollázsaszerű csendéletet!) S műveit ismét összeköti a valósággal! Ebből a beérett kubista korszakból való a nagyszerű bronzplasztika is, a „Fei“ amely nagy szobrászl erőről és tehetségről vall Ezután három vagy négy elragadó rézkarc következik: az ingresi, vagy helyesebben modva a picassói finomsággal fémbe karcolt „Három grácia“ (1922— 231 a „Forrás“ (1921) és a „Három fürdő nő“ (1922 —231 Ennek a neoklasszicitás korszakának is nevezett időszakát a hatalmas női alakot ábrázoló „Ülő női akf“ f 1021) című festmény zárja le. Picasso ebben az esetben sem tagadja meg magában a homo lu- dens-t és a komoly klasszikus formákat gaminos fintorral deformálja és a méltóságtelfesbe kómikumot c^mnész be, játszi módon. Am Picasso nem Időn és téren kívül álló művész. Ahogvan beborul az ég Európa felett, úgy válik ko- morabbá palettája és súlyosbodik mondanivalója. Ez a mostani, hogv így mondjam kabinet-kiállítás is bizonyítja elkötelezettségét és egyben sokoldalúságát is. Mert itt függ a falon Picasso verse, a „Sueňo y mentira de Franco (Franco álma és hazugsága) és itt látható a vers kilenc illusztrációja is, a kilenc akvatintával árnyalt rézkarc-karikatúra. Ezeken mesebeli szörnyeteg személyesíti meg Franco generálist, aki a spanyol hagyományok megmentőjének, a kereszténység hősének adja ki magát és akinek .a zászlaján Szűz Mária helyett egy tetű díszeleg... Hasonló stílusban alkotta meg Picasso az 1937-es évszámmal jelzett, további kilenc képből álló, „Harcok“ című grafikai sorozatát. Ezeken már feltűnik a népet szimbolizáló paripa, no meg a sötétséget, a brutalitást jelképező bika... Innen már csupán egy lépés a remekműig, a Guernica-ig! És hogy Picassónak semmi emberi nem idegen, bizonyítja az a linómetszet is, amit a nagy művész 1939-ben. a Hitler által lerohant Csehszlovákiának ajánlott, s amely komor, fekete-fehér bánattal üdvözli a Tőke véres oltárán a fasizmusnak feláldozott távoli kis ország hősi népeit, s amelv megjelölésével is: L’hommage á un pays Martyr (Tiszteletadás egy vértanúországnak) kifejezi alkotójának hazánkhoz való őszinte, szívélyes viszonyát. A kiállítást a „Szabin nők elrablása“ című, 1962- ben festett képe zárja le... Ahogvan azt a kiállítás anyagából is láthatjuk, Pablo Picasso.elkötelezett művész és ugyanakkor homo sapiens, akiben azonban a homo faber mellett a homo ludens is nagy szerepet játszik. Ezért néha nála a megbotránkoztató bohóckodás, amellyel cáfolja a kiváló Johan Iluizinga minden tézisét. Kétségtelen, hogy Picasso és más becsületes és igazi művész sem alkot tudatosan értelmetlen művet. A művészi alkotások azonban nem mindig érthetők. Egyes esetekben az alkotóban, máskor viszont a közönségben és a kritikában kell keresni a hibát. Picasso művészete azonban sohasem érthetetlen, csupán komplikáltan sokrétegű és gazdag. És művészete H. D. Kahnweiler, a neves képkereskedő, a kubizmus beavatott magyarázója szerint: „ .. . nem a sors folyását megváltoztatni képtelen, hanem a sorssal szemben álló ember nagyságát hirdeti“. BARSI IMRE Ibi int a nagy művészek legtöbbje, fejlődésének elején Picasso is nyugtalan kereső volt és műveiben sok hatás érvényesült. Először is a katalán freskók, majd El Greco, Toulouse-Lautrec és a fau- veisták hatnak rá. Cézanne hatása azonban a legtartósabb, amin viszont nem csodálkozhatunk, mert Cézanne valóban olyan mérföldkő volt, akit senki sem léphetett át és bizony az Avignoni kisasszonyok sem születhettek meg volna Cézanne nélkül. Ám Picasso nagyon gyorsan a saját lábára állt és a Bateau Lavoirban (Hajómosodának nevezett szegényes műterem a Szent dombon, a Montqfiartron) átvészelt legendás nyomor és a sikeres experimentumok négy szűk esztendeje után, amikor az Avignoni kisasszonyokkal a porondra lépett, háttérbe szorította a fauveistákat és az avantgarde festők vezére lett. Mint saját maga mondja, soha nem keresett, de mindig talált, mindig újabb és újabb problémákra lelt rá. Erről a moszkvai OGONYOK-ban 1926-ban a következőképpen vall: „Észre vettem, hogy a művészetnek önálló értéke van, függetlenül a dolgok tárgyilagos ábrázolásától. Azt kérdeztem magamtól, hogy az embernek a dolgot nem inkább úgy kell megfestenie, ahogyan ismeri, s nem ahogyan látja. Egy kép éppoly jól ábrázolja a dolgok ideálját, mint külső megjelenését. A szín a mérés eszköze a formák világában. Nincsen arról sző, hogy visszatérjünk a geometriához...“ És Picasso a baudelairei értelemben a természet helyére lépett. Nem másolt, nem utánzott, teremtett. Az alapvető törvényszerűségeket ragadja ki a valóságból, s úgy Igyekszik a dolgokat látni, mint ahogyan azt „az emlékezés és az ábránd megköveteli, s ahogyan azt az optika törvényei tiltják“, ő a dolgok belsejét is meg akarja mutatni. S mint a gyermek. írja róla egyik francia mél- , tatója. aki ha házat rajzol, belepingálja az ott lakó bácsit és nénit... Ezért aztán a kubizmus korszakában Picasso csendéletein különböző, felülnézetből, alapnézetből, sőt belülről nézve ábrázolja a tárgyakat, s ilyen értelemben boncolja az emberi testet is. Egyet azonban meg kell hagyni, hogy sokakkal ellentétben Picassónál az emberi fej minden boncolás után is emberfej marad! Ezen módszereivel Picasso törvényszerűen a realitás és az absztrakt mezsgyéjére kerül, ott balanszíroz mint kék-korszakbeli artistái gömbjeiken: be akarja bizonyítani, hogy a kép egyenrangú-a természettel, de nem azonos vele A kép is valóság, de másfajta valóság. £s Poussint hívja segítségül, a francia barokk egyáltalában nem barokk festőjét, aki koélet peremén jlíííWI Emlékezés Le Havre-i*n A kilencvenéves Picasso prágai kiállítása