Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-05 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

— Hetvenöt másodperc — mondta. A kabátujját visszahúzta a csuklójára, s leengedte a karját. A gépész egy lélegzetvételnyi időre állt csak meg előttük. Futott tovább a tankokhoz, közben kiabálta: — Azonnal húzni! Félig alányllt már a kráter, még egy fél perc, és belecsúszik. A két szerelő meghozta a raktárból a sátorlapot. A fúrómester zavaros tekintettel, értelmetlenül meredt rájuk, azután üvöltözni kezdett, káromkodni, és futott a gépész után. A katonák messziről, a jelekből megértették, hogy mit kell tenniük, a három páncélos lomhán megindult hátrafelé. A kötél lassan felemelkedett a földről, ezután megfeszült. Pendülése nem hallatszott a siketítő zajban, csak látszott, hogy rezeg, s ráragadt sárcsimbókokat ráz le magáról. Az író megvárta, amfg a férfi visszaérkezik a páncélosoktól. Egymás mellett jöttek, a gépész meg a fúrómester, de nem beszélgettek, egy szót sem szóltak egymáshoz, úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Az író megkérte a gépészt, legyen olyan szíves, mondjon valamit: milyen volt ott benn a tűzben, mit gondolt közben, amíg az emelőszerkezetre rákötötte a drótkötelet, és egyáltalán milyen élményei vannak, mert szeretné megírni. — Nincs ezen semmi megírnivaló — felelte a gépész, legyintett. — Ilyesmit nem azért csinál az ember, hogy megírják. — Még egyszer legyintett. — Nem azt kell megírni, mást kell megírni, ez semmi. Senki sem tett volna másképp a helyemben. Maga sem. — Nem volt gúny a hangjában, az író mégis úgy érezte, hogy gúnyosan mondja. — Én nem mertem volna megtenni — mondta nagyon őszintén. — Na jó, maga kicsi ember, sovány ember. Nem ez a szakmája. — A fúrómesterre mutatott: — Ö sem tett volna másképp az én helyemben. — Hagytam, hogy te menj — mondta a fúrómester. — Hagytad. Az író fürkészően nézte a férfit, szeretett volna többet tudni róluk. Megkérdezte a gépésztől: — Mit írjak akkor meg? Tessék, mondjál A gépész összehúzta a szemét, fekete, seprős szempillái voltak, mint egy színésznőnek, de ettől sem volt szebb az arca: — Azt írja meg, amikor foglyok voltunk. Vérhast kaptam, s nem bírtam megállni, hogy ne egyem meg a cukrot. — Hagyd ezt! — vágott közbe a fúrómester. — Négy szem volt az adag, a napi kvóta — kérdőn a másikra nézett: — Annyi volt? — Annyi volt. — Persze, nem gyógyultam. Akkor ő, a főnök (akkor még nem volt főnök, de én már csak így mondom) elvette tőlem minden reggel, kimarta a kezemből, s beletette egy vászonzacskóba, amit a nyakában hordott, mint más a keresztet vagy a dögcédulát. Meggyűlöltem. Meg tudtam volna ölni, de nagyon gyenge voltam, és nem mertem. — Régen volt, nincs róla mit beszélni. — A fúrómester vaskos arcára tiltakozás feszült, könyörtelen ellentmondás, de hangja erőtlenül csengett, alig hallatszott a kút dörgésétől. — Régen volt — bólintott a gépész, odahajolt az Író füléhez, s úgy mondta tovább a történetet: — Egyik éjszaka megvártam, amíg elalszik. Tudtam, hogy Ilyenkor a feje alatt őrzi a zacskót. Megvártam, mondom, amíg elalszik, s megpróbáltam kihúzni a feje alól. Felébredt. Elkapta a kezemet. Azt hittem, megver, s Ijedtemben kiabálni akartam. Nem vert meg, csak megmarkolta a kezemet, azután amikor az elsőt kiáltottam, befogta a számat. Vergődtem, dobáltam magamat a priccsen, megvárta, amíg elfáradok, s akkor elengedett. Hamar elfáradtam, nagyon erőtlen voltam -akkoriban. A vérhas meg minden. Aztán meggyógyultam. És tudja, mit csinált a főnök? A fúrómester megmarkolta az író sovány karját: — Mindegy, mit csináltam, ne törődjön vele. Jöjjön, megkínálom valamivel, van jó kisüsti pálinkám. — Tolta a barakk felé. — Akkor azt csinálta — folytatta a gépész —, hogy visszaadta a cukrot. Nem egyszerre, nem, hogy meg ne ártson: mindennap öt szemet, öt szem kockacukrot. így én kilencet ettem mindennap, kétszer Gyúrók Éva illusztrációja annyit, mint a többiek. Tudtam, hány szem cukor van nála, tudtam, mennyit vett el tőlem. Megszámoltam. — Torz fintorral nevetett: — Más dolgom sem volt. Mit gondol, mennyi hiányzott belőle? Az Író a fejét rázta: nem tudja, fogalma sincs. Szorongva nézett egyik férfiről a másikra. — Két szem hiányzott belőle összesen. Érti? Két szem, ott a táborban. Kettőszáznyolc szem kockacukrot adott vissza, az első nap hármat, azután mindennap ötöt. — Maga elé nézett a földre, s bólogatott: — Kettőszáznyolcat, ez volt, ezt írja meg, ez a valami. A kút az csak kút, még akkor Is, ha ég. — Otthagyta őket. Akkor tűn fel az emelőszerkezet ormótlan, sötét tömbje, tehetetlenül vonszolódott a drótkötél végén, túrta maga előtt a sarat, amely szürke volt és jódszagú. A fúrómester visszahívta az frót a barakkba. Az író leült a szerszámosláda sarkára, előbbi helyére. A fúrómester a feje fölött literes, fonott üveget emelt le a gyalulatlan deszkapolcról. — Szilva, kisüsti — mondta. Körülnézett: — Nincs, csak vizespoharam. Nem baj? Az író a fejét rázta, hogy nem, s megkérdezte: — A gépészt nem hívja be? — Hiába hívnám. — Nem értem magukat, Igazán nem értem. — Meet még fiatalember. — így mondta „meet", r-betű nélkül, mintha máris sokat ivott volna. Töltött egy-egy fél vizespohárnyi pálinkát. Széles markában recsegett az üveg vesszőből csavart fogója, az író látta, hogy minduntalan mellétölt. — Na, egészségére! — emelte fel a poharát. Koccintottak. A pálinka sima volt és zamatos, itatta magát, muskotályos aromája ott maradt az ember szájában, orrában. — Hű-hű! — mondta az író, amikor térdére eresztette a poharat. Mielőtt többet tudott volna mondani, érezte, hogy melegség száll fel a mellkasából az agyára. — Olasz kékszilva meg besztercei — magyarázta a fúrómester. Kettő-hármat csettintett a nyelvével: — így kell — még egyet csettintett —, utána tisztább az íze. Az író is csettintgetett. — Azt a cukorhistóriát — mondta a fúrómester —, azt nem írja meg. Nincs azon semmi megírnivaló! — Már hogyne lenne! — Nem azért csinál ilyesmit az ember, hogy megírják. — Ez benne a legszebb. — Az író észrevette, hogy a fúrómester szinte sző szerint ugyanezzel tiltakozik, mint amivel a gépész tiltakozott, ez furcsa volt. — Ű sem örülne neki, a gépész. — Akkor miért mondta volna el?l — Idegességében. Nem látta, milyen ideges volt? — A helyében én még idegesebb lettem volna. — Nemcsak azért volt az, másért is. — Nem értem magukat, isten bizony, nem értem. — Kellemesen imbolyogni kezdett benne minden, s könnyű lett. — Mit nem ért?! — kiáltott rá a fúrómester. Az író nevetett: — Maguk között van valami, valami, amiről nem beszélnek. — Mit nem ért?! — A hirtelen jött indulattól vastagon kidagadt az ér a homloka közepén, keresztben áthidalta a húsos redők mély árkait. — Mindig másról beszélnek. — Elhagyta a felesége, otthagyta. Most már érti?! — A felesége? A gépészt? — A meglepetéstől az író kijózanodott. — Igen, a felesége, a gépészt. — És most hol van? — Kérdezze inkább úgy: kinél van? Igen, így kérdezze: kinél? Az író a fejét rázta, hogy nem, nem igaz. A fúrómester bólogatott rá: de Igen, igaz. — Maga író — mondta azután csendesen —, tudja, hogyan szokott az lenni. — Az arca petyhüdt lett, öreg, az író addig

Nnegyvenévesnek nézte, most hirtelenében nem tudta megítélni, nem több-e ötvennél. Az író felemelte térdéről a poharat. Koccintottak, megitták a maradékot. — A belső omlást várjuk, az majd elfojtja — magyarázta hivatalos hangon a fúrómester, mintha addig semmi másról nem beszéltek volna, csak a kútról. — Szürke folyőhomok van itt ezerkétszáz métertől lefelé, a víz kimossa, s beomlik. Egy nap, két nap, azután kész: vége a tűznek. — Vége a tűznek — ismételte az író gépiesen, elővette a noteszét, töltőtollát, hogy feljegyezze. 'CS N tfl ÖT g n dalmadat sirattam, mert nagyon szerettelek akkor is. Nem is tudom, miért szeretlek, csak szeretlek. Hisz soha sem becéztél, soha nem kényeztettél. inkább azt mondtad: — Te,.te bitang! — De megöleltél ugyanakkor és abban a te ölelésedben az egész világ szerelme összegyűlt. Leborulnék most is előtted, és úgy csókolnám meg megtépázott kartonruhád szélét, mint a hivők a te páteredét. De akkor ott, a fronton nem is rád gondoltam, hanem a Krisztusodra. Leningrád mellett, emlékszel, hisz sokszor elmondtam, a gyerekek szálanként szedték a gombát a letarolt mezőn, mint a madarak, úgy szedegették a búzaszemet, és rágcsálták, hogy éhen ne haljanak. A fogatlan nagyanyáknak, az egyetlen életben maradt hozzátartozónak, ez sem adatott meg. Egyszóval azokra a gyerekekre ott egy német kékruhás fogta a golyószóróját. Szerencséjük volt, megelőztem. Szitává lőttem. Annyi golyóval egy fél hadsereget pusztíthattam volna el. De lőnöm kellett akkor anyám, mert nagyon megharagudtam. Es akkor először életemben, nagyon összevesztem a Krisztusoddal. Mert hát mit vétettek ellene azok az ártatlan lelkek? Es tudod, az az öregasszony nagyon hasonlított rád is, amikor a kezemet csókolgatta. Igaz, azt észre se vettem a nagy haragtól akkor. Csak azt vettem észre később, hogy én is 'sírok, és ölelgetem azt az ismeretlen nagyanyát, mintha te lettél volna. A gyerekek körénk sereglettek. Barackot nyomtam a fejükre, és összeborzoltam a hajukat. A legkisebbet az ölembe vettem és valahogy odaszorult, mint a mágnes. A fiamra gondoltam akkor, aki sohasem fog megszületni. Szemem elé mocsarak tolakodtak, szúnyogfellegekkel. Az afrikai front elvette a férfiasságomat. A maláriás lázak még most is kísértenek. De ezt sohasem mondtam el neked, szépséges Veronikám. Mindig restelltem egy kicsit. Inkább elmentem a kocsmába, és bort vagy pálinkát ittam. Ilyenkor nem éreztem nyílt sebeimet. Nem nagyítok anyám, de fájnak. Tudod, hogy elhagyott a feleségem. Hát ezért hagyott el. Es én sírok ilyenkor. A fiamat siratom. Kapitány voltam az orosz fronton, most csak bányász vagyok. Nyakig merülök a szénporba. Orrom és tüdőm Issza a piszkot, mint apám tüdeje valamikor a napsugarat a kysucaí mezőkön. De hát mit számít az? Autót is vettem, meg miegymást, ami divatszámba megy most. Dehát minek az is? Inkább fiam lenne. Neked meg fiaid voltak, és kenyér nem adatott hozzájuk. Fordítva vannak valahogy a dolgok, és ez nagyon bosszant néha. — Akkor is így voltam veled, amikor idegenbe mentem hajón. Amerikába. Nem volt más kívánságom, csak hogy még egyszer egyetlen pillanatra, meglássam az arcod. Ha valamelyik szemközt fövő hajóról felém intettél volna a zsebkendőddel, az életem árán is megfordítottam volna azt a hajót, amelyik messze visz tőled. Pedig elengedtél. Nem is engedtél, elküldtetek az apámmal. Mert hogy nem adott biztos megélhetést a haza. Bizony, úgy idegenbe kellett mennem a betevő falatért. De azért megállítottam volna azt a hajót egy röpke pillanatra, csak annyira, amíg meg nem vallom, hogy milyen kimondhatatlanul szeretlek, és azt, hogy te vagy a legszebb asszony a világon, gyönyörű Veronikám. — Küldenék neked pénzt, de olyan haszontalan vagy, odaadnád a lányodnak, ahelyett, hogy egy új viganót vennél magadnak. Azt az ötszázast is odaadtad neki a múltkor, amit küldtem neked. Igaz, hogy a lányod az én húgom. Az is igaz, hogy házat épít. Szép nagy lesz az a ház, az is igaz, no de mi lesz a viganóddal? Vagy talán nem látod azokat a hosszú ezreseket, melyek a ropogós zöld százasokból nőnek magasra, s amelyek a szövetkezet kasszájából futnak az épülő téglák felé? Néha az az érzésem, hogy csak a páteredet látod. Nem is tudom, hová lett az égszínkék szemed világa? — Azt a pénzt meg nem adom föl többe/ a postán, de megveszem a ruhára valót. Meg talán kabát is kéne. Meg, tudod, mit veszek neked? Lakkcipőt. Hogy előbb eszembe nem futott! Most az a divat. Tudom, azt fogod mondani: — Te csirkefogó! — de megölelsz majd és én leborulok, mert meg fogsz ölelni. Mondd, tetszik neked az a lakkcipő? Mama, ha legalább tudnám, miért is szeretlek. Hisz sohasem kényeztettél. A hang suttogásba fúl, meglehetősen használt zsebkendője a szeme irányába indul. Aztán lerogy az előszoba ajtaja előtt, hogy felhúzza cipőjét. Sokáig tart. A fűzőjét nem köti be, túl komplikált mesterség Ilyen állapotban. Es elindul újra a sáros utcák felé, mert elefelejtette, hogy voltaképpen látogatóba jött.