Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-05 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

A tűz másfél napja égett, kereken harminckét órája. Előző nap hajnalban gyulladt meg a ház, négy óra tíz perckor. — Megnéztem az órámat — mondta a gépész. Szétnyitotta lucskos, iszapos esőkabátját, pufajkája felső zsebéből kihúzta a vastag Doxa-órát, s megmutatta. Éppen annyi volt rajta, szinte percre, mint most, csak hajnalban. Az író szaporán bólogatott, közben kusza betűkkel jegyzetelt a noteszébe. Az egyik szerszámosláda sarkán ült, s felhúzott, sovány jobb térdén tartotta a noteszt. Megkérdezte: — Számítottak rá? — Számítottunk. A fúrómester közbeszólt: — Minden biztonsági intézkedés megtörtént. — Erős, de nikotinrágott hangja volt. — Igen — bólintott az író, visszafordult a gépészhez: — Azért kelt fel olyan korán? — Nem azért keltem fel. Az író furcsállkodva nézett rá, keret nélküli szemüvege mögött rövidlátón hunyorgott. — Korán szoktam kelni — mondta a gépész kurtán. Szélcserzett, bronzvörös arca mozdulatlan volt. — A többit majd elmondja magának a főnök. — Menet közben rántotta össze az esőkabátot, s szorosra húzta rajta az övet. Combtövig érő gumicsizmája lötyögött hosszú, vékony lábán, csúszkált, cuppogott a jódszagú, szürke latyakban. A gázzal együtt forró víz is ömlött a kútból, nyolcvankét fokos gyógyvíz meg iszap és kavics. Dörögve fecskendezett, lövellt a magasba, át a fúrótorony traverzrácsozatán, s belül a legközepén égett, lobogott vörösen. Az író kockás sálba bugyolált nyakát nyújtogatta, nézett ki a barakkablakon: — „Egy Fárosz lángol messze valahol" — idézte Ady sorát. Izgatott volt és megilletődött, úgy érdeklődött, úgy jegyezgetett, mintha csak azért gyulladt volna ki a kút, hogy ő megírja. — Kavics vágódott a toronynak — magyarázta a fúrómester —, az okozta a tüzet. A kő szikrát lökött, s a gáz berobbant. Az író szó szerint felírta: — ... berob-bant. Pont. — Felnézett: — Érdekes ember ez a gépész. — Rendes ember. Tizenkét éve dolgozunk együtt. — Azóta ismeri? — Nem. A háború hozott össze bennünket, vagyis inkább a fogság. Foksáni. — Onnan a barátság? — kérdezte az író, s gyorsan feljegyezte: A fúrómester nagy darab szőke férfi, kerek, húsos arca van, barna -kucsmát visel. — Barátság? — kérdezte vissza. Hirtelen zárkózott lett, s hivatalos hangon folytatta: — Kettőezerhatvan méter után értük el a gázt. Rögtön leáütunk, biztosítottunk. Hiába, a szelepek nem bírták a nyomást. A többit már tudja. — És a gépek? Mi lett a gépekkel? — Kimentettünk mindent. Egy van még hátra, az emelőszerkezet. Nagyon nehéz, kétszázhúsz mázsa, a traktorok nem bírtak vele. Kértünk a honvédségtől három páncélost, megpróbáljuk ezekkel. A baj csak az, hogy közvetlenül a kitörés mellett van, benn a tűz terében Az író zsebre tette a tollat, noteszt, s elgémberedett, sovány keze fejét dörzsölgette, rövid, vékony ujjai voltak, bőrén áttetszettek a kék erek. Hideg volt a barakkban, másfél nap óta senkinek nem jutott eszébe begyújtani. Kimentek. Erősen szürkült már, de a lángoló gázoszlop nappali világosságot árasztott az egész környékre, s a barakkig sütött a melege. Gőzfelhő, habzó iszapláva burkolta, messziről olyan volt, mintha most fújnának köré olvadt üvegből egy hatalmas, kúp alakú lámpaüveget. Sűrű, fekete füstjét a folyó iránt úsztatta a hűvös légáramlás. — Hány méter magas lehet? — kérdezte az író, keret nélküli szemüvegét igazgatva, vakította a hirtelen fényesség. A fúrómester maga előtt a lábnyomokkal agyondagasztott sarat ügyelte: — Mikor mennyi, most olyan harminc. — Az író elé vágott. — Vigyázzon, lépjen mindig a nyomomba! — szólt hátra. Megérkeztek a páncélosok, lomhán kapaszkodtak fel a havas dombháton. Hangjuk nem hallatszott, annyira sustorgott, dübörgött a kút. A fúrómester elnézést kért, s magára hagyta az írót, sietett a tankok elé, kezével mutogatta nekik, merre kerüljenek, hová álljanak. A lobogó vörös fény vibrálva Fábián Zoltán: tükrözött a közeledő lövegtornyok koporsó alakú homlokfalán és az előremeredő ágyúcsöveken. Az író valameddig tétován nézelődött, tanácstalanul kerülgette a párolgó, szúrós szagot eregető tócsákat. Nem messze a kúttól nagyobb embercsoportot vett észre. Odament. Tűzoltók voltak ott meg szerelőmunkások, vitorlavászon esőkabátban, fejükre húzott csuklyával. Az árnyékuk rövid volt, ideoda ugrált a sáron, néha közéjük fröccsent egy-egy forró iszaplepény. A gépész irányította a munkát, leginkább mozdulatokkal, mert itt már, a süketítő zajban, csak ordítozva lehetett szót érteni. Vastag, másfél colos sodronykötelet tekergettek le a dobjáról, arrafelé gurították a dobot, ahová a tankok beálltak. A gépész nagy, kovácsoltvas horgot szerelt a kötél végére, annál fogva a karjára akasztotta, s elindult. Odaérkezett a fúrómester, futva jött. — Hová mész? — kiáltott a gépészre. Az feje biccentésével mutatta, hogy oda, a kúthoz. — Nem te mész. Nem engedem. A gépész furcsán ránézett, de nem válaszolt. Lehajolt, felvett a földről egy hosszabb láncdarabot, s ment befelé a szürkevörös, sistergő gőzbe. — Állj meg! — utánafutott, megragadta az esőkabátot, s maga felé fordította: — Mit akarsz? — Mit akarok?! — Megrázta csuklyás fejét. — Rákötözöm a kötelet az emelőszerkezetre, hogy kihúzhassák a tankok. Ezt akarom. — Nem ezt akarod. — Ezt akarom. — Olyan halkan beszélt, hogy az író inkább csak szája mozgásából értette meg, mit is mond. — Eressz el, légy szíves! — Nem eresztelek. Nem te mész. — Én megyek. ^ — Nem engedem — kiáltotta a fúrómester, s megrázta a másikat. Húsos, kerek arcán, kétoldalt a szája mellett megtésztásodtak a ráncok. — Nem te mész, te nem mehetsz, mindenki más mehet, csak te nem. — Akkor ki? —• Ezt már ordítva kérdezte. — Én. — Ehhez neked nincs jogod, nem kockáztathatod az életedet. — Te igen? — Én?! — Kurtán nevetett. — Hm. Miért ne?! Te tudod a legjobban. — Hátrább lépett, hogy kihúzza magát a fúrómester kezéből, de erősen fogta, s vele lépett. — Eressz el! — kiáltott rá. — Hagyj utamra! A fúrómester csendesen mondta, szinte könyörögve: — Mindent hagyok, de ezt nem, ezt az egyet nem. Én ezt nem hagyhatom. — Márpedig hagyod — mondta a gépész. — Ezt nem veheted el tőlem, ezt az egyet nem. Nincs hozzá jogod. — Letépte magáról a fúrómester kezét. Aztán mosolygott. Az író akkor látta először mosolyogni. Ijesztő, csúnya férfi volt, mosolyogva még ijesztőbb, még csúnyább, szögletes, bronzvörös arca darabokra hasadozott, különféle darabokra, amelyek értelmetlenül illeszkedtek egymáshoz. Mindenki ideges volt és nyugtalan. Nézték a két férfit, mögöttük a dübörögve égő kutat, a sustorgó gőzt és a habzó, fröcsögő iszaplávát. A fúrómester akart még valamit mondani, de csak tehetetlenül lengette a kezét, széles alsó ajka rángatózott. A gépész összehúzta arca előtt a csuklyát, s elindult, hosszúra nyújtott, gyors léptekkel ment befelé a kúthoz. A harmadik lépés után már nem látták, eU tűnt a szemük elől, kígyózva kúszott utána a drótkötél a szortyogó sárban. — Már tíz másodperce — mondta a fúrómester. Megismételte: — Már tíz másodperce. — Az íróhoz fordult: — Kérem, figyelje az időt, megkérem magát. Rajtam nagy a felelősség, nincs türelmem, hogy nézzem. Az író bólintott: jó, rendben van. Felhúzta csuklóján a kabátot, s hármat pergetett karórája felhúzóján. — Minden tíz másodpe«<®ben szóljon, kérem! Legyen szíves minden tíz másodpercben szólni! Távolabb a kúttól, ahová nem ért el a vita izgalma, négy ember nyugodtan görgette lefelé a dobot a drótkötéllel. Elérték az első tankot. Katonák vették körül őket, és segítettek nekik felerősíteni a kötelet a páncélosra, a vonóhoroghoz. r- Húsz másodperc — mondta az író. — Nem, egy percnél tovább azt nem lehet bírni — hadarta a fúrómester —, nem lehet ott bírni. Forróság, levegőt sem kap, gáz van ott és-és-és égéstermék, szénmonoxid. Lehetetlen, képtelenség: egy percnél tovább nem bírja senki. A drótkötél egy hosszabbat, majd két rövidebbet rándult, aztán megállt, nem kúszott tovább. — Harminc másodperc. — Az író néhány pillanatig elnézett a tankok irányába, a dob már a második mellett állt, arra hurkolták rá a drótkötelet. A fúrómester hisztérikusan kiabált: — Figyelje az időt, kérem, pontosan figyelje! Nekem mindig tudnom kell, mennyi az idő, mennyi telt már el, tudnom kell. Egy percnél tovább nem lehet ott bírni, képtelenség. — Negyven másodperc. — Nem lehet, megfullad, megfő. Nem, hát ez, ezez, utána kell mennem. Utána kell mennem, utána is megyek. .Rögtön megyek utána. Pontosan jelezze az időt, kérem, nagyon pontosan! Tudnom kell, igen. — Két mellette álló szerelőhöz fordult: — Hozzanak ide egy, hozzanak gyorsan egy sátorlapot, azt veszem magamra, abban megyek utána. Azonnal fussanak egy sátorlapért! — ötven másodperc — mondta az író. Hosszan megnézte a fúrómestert, aki állandóan mozgott, ideoda tapickolt a sárban, és hatalmas, izmos karjával kapkodva hadonászott. — Siessenek! — kiáltotta a fúrómester a két szaladó munkás után. — Nagyon siessenek, kevés az idő, nagyon kevés! A kettes raktárban van, hátul a polcon, hátul. Az öreg Mózsi odaadja, ő tudja, hol van, a polcon leghátul. — Hatvan másodperc. — Hatvan másodperc — visszhangozta rekedten. — Szörnyű, őrültség! Nem kellett volna hagynom, hogy ő menjen, nem kellett volna hagynom. Most már késő: hagytam, hagytam, és bement. — Előremeredt a tűzbe: — Nézzék csak, nézzék csak, nem ő az, nem? Nem, még mindig, nem, nincs. Őrültség, szörnyű, ml történik. Hol van már az a lepedő, az a vászon, hol van? — Hetven másodperc. — Ö ment be, ő ment, ő ment. Hagytam. Hol van már az a sátor. Nincs már idő, nincs, egy másodperc sincs. Meglátták a gépészt. Előregörnyedve, futólépésben jött kifelé a fortyogó lobogásból, bal kezét az orrára-szájára szorította. Az író még egyszer az órára pillantott: MOYZES ILONA: eronikám m lábán posztócipő, a cipőién sár. Lehajol, hogy megoldja cipőjének fűzőjét. De elvéti a célt, mert imbolyog az egész ember, mint lidércfény a lápon. A bor gőze négy szemet ültetett a kettő helyébe, és így törvényszerűen sokszorosan látja a dolgokat. A cipőfűzőjét is. — Mi... mindjárt meglesz, no ... noó, egy ki... is türelem... — biztatja magát, aztán térdre rogy. Sokáig tart, amíg végre megoldja nagy feladatát és nehézkesen jeltápászkodik. Az előszobai nagy tükör elé áll, bambán tanulmányozza saját képét, mosolyog, s némán gesztikulál. S miután saját képe távolt ködbe hull, s helyette egy másik arckép bukkan eléje, talán ugyanolyan halvány kék szemmel — beszélni kezd. — Én gyönyörű Veronikám, ha látnál. faj, ha látnál. Olyan vagyok, mint egy disznó. Aztán előveszi meglehetősen használt zsebkendőjét, reszkető kezével szeméhez emeli, és szárítja könnyeit, melyek nem is a szemébe, inkább a lelke mélyére tolakodnak. Mosolya gyermekmosolyba téved: — Mama, mama, mama — szólongatja halk hangon, s a tükörhöz lágy tónusú hangok ütődnek. — Mamal — Te vagy az én gyönyörű Veronikám. És öreg vagy már. Hetvenkét esztendő nem kevés. Aztán meg a templomba járogatsz, ha jól szolgál a lábad. Hát hogy értenél meg engem? ' * ' — Milyen jogon akarják elvenni életedet, amelyet én adtam. Az én testemből s az én véremből vétettél. Te vagy az én testem, és te vagy az én vérem. Elátkozom a háborút — Ezt mondtad bizony, amikor a frontra indultam. És elmentél a kert végébe, hogy ne lássam könnyeidet. De én hallottam a zokogásodat. hiába temetted arcod kötényedbe. És én is sírtam. Bevallom neked most, hogy én is. Nem magamat sirattam, a te fáj1 S