Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-26 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

— Nézzenek csak odal — csapott le rá kedélyeskedve a ház asszonya. — Mínát a hús vágya szállta meg öreg napjaira ... Hát hús, az/akad éppenséggel, csak hát ide tettem sülni, ami volt. Szóval a hús vágya, hee? Közben a cselédet hívta, a gyerekekkel veszekedett. A vak is láthatta, hogy ítéletnapig is elvárhatnák .itt, anélkül, hogy akár csak egy íalást is kapnának. Na, bejön a gazda. De látni, hogy farral forog a vénasszonyra — ő is, mintha semmire, senkire se tudna figyelni a tengersok dologtól. Szemöldöke összerántva, áhogy már szokása.' Türelmetlen hangon sürgette a fürdőház befűtését. — Csak piszmogtok itt, oszt minden későre marad ..." — Mintha észre se venné a padon ülő két vendéget. De ekkor Mína megszólalt: — Gazduram, beszélni szeretnék magával a hulladékfáról, ott a házam háta mögött. De úgy • látom, nincs Ideje az ünnep előestéjén ... A gazda oldalvást pillantott Mínára. Egyik fülére nehezen hallott. Először nem szólt egy szót sem. Az öregasszony éppen meg akarta ismételni mondókáját, amikor a gazdaa'sszony keményen odavetette: — Maga addig beszélt, míg annak a fának lába kelt, oszt odament a maga kamarájába. Arról a fáról már nem érdemes beszélni, legfeljebb a hamujáról. Most megszólalt a gazda. — De hát hogy gondolta maga ezt? Hogy lehet a más erdejét csak úgy a maga kedve szerint dézsmálgatni? — Dézsmálgatni, dészmálgatni — válaszolt keserűen az öregasszony. — Hát gazdauram, Tiura fáját, amit hozott, eltüzeltük. Ojat meg nem hozott. Hát mondok Szaimának... A gazda dühösen elvágta a mentegetőzést: — Jó, jő, hagyjuk ezt Mína. Tudom, hogy mindig van kéznél magyarázat. Nem erről van most szó. Hanem arról, hogy maga is birtokosasszony, hát a más birtokán nem illő úgy difellérozní, mintha a magáé volna. Még akkor sem, ha más birtoka a maga háza mögött van. Az ilyesmiért megütheti az ember a bokáját. Ez már fenyegetésnek számított. Mína szelídebb hangot ütött meg: — Ugyan már gazdauram. De sok bajuk van az embereknek ezzel az én kis földecskémmel. Jutott volna is nekem ilyesmi eszembe, ha itt nincs az az ártatlan gyermek. Magamba: hát őneki kellene örökölnie utánam, oszt a háznak ls mindjárt nagyobb volna az értéke, jobban lehetne eladni... Mína sírásra fakadt. így jártak ennél a háznál. A fa dolgában megegyeztek: a gazda felesége azt követelte, hogy Mína hozzon vissza egy nagy kosár fát, és hogy tavasszal seperje fel az udvart. Húst is ad ő el, mért ne — mondta még mindig zordan a gazda, 15 márkáért kilóját. — Uram irgalmazz! — kiáltott fel Mína — nincs annyi pénz az egész házambanl — Lehetetlen — jegyezte meg a gazda felesége, aki jól ismerte Mína vásárlási lehetőségeit. De azért mégiscsak kaptak mind a ketten egyegy szép szelet frissen sült húst meg krumplilángost hozzá. Kivörösödve, szipogva nyeldekeiték a nagyszerű zsákmányt, megköszönték, búcsúztak, s megindultak tovább. Most értek egykori gazdájuk, Tiura tanyájához. Ebben a házban, ahová másodjára betértek, már javában folyt az ünnep. A béreslegény hatalmas fenyőt hozott be a házba — a gazdaasszony és a gyerekek a fenyő mögött mentek a belső terembe. Csak a konyhalány maradt kint Mínával és Szaimával, s igyekezett szóval tartani őket. A lány Ida felől kérdezősködött, és Mína ösztönszerűen olyan kedveskedő hangon válaszolgatott, mintha a ház asszonyának beszélt volna, vagy mintha az titokban az ajtó mögül hallgatta volna, amit mond. Sőt még arra is ráfanyalodott, hogy hibáztassa a lányát. De a ház asszonya csak nem bukkant elő. Talán bizony elbújnak előlem — gondolta magában, sőt később tett ilyen megjegyzést fennhangon is. A lány éles hangon tiltakozott: — Nem bujkál az én asszonyom senki elől, hanem bizony neheztel ám magára! — Halljunk csak odal — mondta meglepetést színlelve Mína —, még hogy neheztel. Gyere, kisonokám, álljunk odébb, nem látnak itt bennünket jő szívvel. És már indultak is. Pár pillanattal később a gazda felesége belépett a konyhába, hogy megnézze, hogy boldogul a lány Mínával és Szaimával. A lány elmondta, hogyan hárította el Mína tolakodását, és végül is hogy tette ki a hívatlan ünnepi vendégek szűrét Az asszony visszament a szobába. A Tiuratanyán már mindenfelé magasra csapott a vidám karácsonyi hangulat. Az Istállóból bejött a fejőlány, Jelentette, hogy a beteg tehén már evett, és most éppen kérődzik. A gazda befogott, hogy hazavigye az állatorvost... Mína és Szaima szívét is elborította az ünnepi érzés, mihelyt megint kint lépkedtek a frissen csikorgó, havas úton. Az idő reggel óta kissé beborult. Bent a faluban, de itt kint a határban is az ünnepi vacsora előkészületének illatával volt tele a levegő. SzairoáT aki még mindig nem veszítette el bizalmát, fürge volt és eleven, igyekezett kitalálni nagyanyja szándékát. Az üregasszonyt ebben a helyzetben zavarta is, ingerelte is-a kislány jelenléte. Ha most egyedül van, ezek a kurta-furcsa vendégfogadások után egyenesen nekivág az útnak Peltoniemiék tanyája felé. Közben persze hangosan beszélne, az egész úton. De így most, ha csak egy szót kiejtett a száján, Szaima bekapcsolódott a beszédbe, gyerekesen bizakodó megjegyzéseivel, amelyekben felváltva bukkantak elő saját tűnődései és a nagyanyjától eltanult morgások és motyogások. Ha most Ida látná őket onnan, ahol ezen a karácsonyestén éli világát. Amikor Mína Idára gondolt és Szaimára pillantott, az volt az érzése, hogy a kislány őt fogja pártul anyjával szemben. Mikor félhangosan mormogott valamit és Szaima megkérdezte, mit mond, rámordult a gyerekre: „Nem a te dolgod!" — és ment szó nélkül tovább. Szaima kitalálta, hogy Peltonieminéhez mennek, akit a nagyanyja otthon mindig agyba-főbe dicsért. Odáig még Jó hosszú az út, de a kislánynak egyetlen vágya csak az volt, hogy vissza ne forduljanak. Nem akart még hazamenni. A Peltoniemi-tanya távol a falutól ott áll elhúzódva magában a lóistállóba és a tehénólba vezető fekete kerékvágásaival, kényelmes nagy épületeivel. Ezekben az épületekben, a sütőházban és a szobákban, erős peltoniemi lélek uralkodott: az egyetértés és könnyed rendetlenség meleg hangulata. Mína régtől fogva ismeri Peltonieminét. Ez az asszony mindig kedves volt hozzá, sok jó kávét kiöntött ő Mínának, jókora fehér kenyérszeleteket vágva le hozzá. Néha egyenesen meghívta magához, mégkínálta étellel-italtal, és úgy elpletykált vele, mint egyenlő rangú asszonytársával a helyiség népeiről, és csengő nevetésre fakadt, valahányszor Mína az ő hajdani szépségét dicsérte, mely most kissé meghervadt már. WIKTOR WOROSZYLSKI: De hát most itt ls balul ütött kl minden: az asszony betegen fekszik az ágyban. Azután meg az idő túlságosan előrehaladt már, Mína és Szaima látogatása jó későre csúszott. Azt mondhatni, hogy az ünnep órája egyre nagyobb sebességgel közeledett. A szauna is befűtve várta a ház népét. Mínát azért bebocsátják a gazdaasszony elé a szobába, aki igyekszik felidézni barátságát Mína Iránt, mikor a fájdalom görcsei és a nyögések kissé csillapulnak De. a beszélgetés küszködve vánszorog. A beteg a fájdalom egy ilyen szünetében meghagyja a lánynak, hogy adjon Mínának a fehér kenyérből, de a bizonytalanság csak nőttön nő, mivel az asszonyt egy új roham megakadályozza abban, hogy megmondja: mennyi kenyeret adjon a. lány a vendégeknek. Amikor a fájdalom ismét enyhül, az asszony kérdez valamit a faluról, az emberekről, de már nincs türelme végighallgatni Mína buzgó és körülményes válaszát. Kínos hallgatás szakadt rájuk. Mína zavartan bámul a betegre, segítséget várva. Az meg is szólal: — Ha ma még nem csapkodtak meg nyírfavesszővel, hát menjetek a szaunába, fürödjetek meg, szóljatok Marinak, adjon nektek valamit enni — Jaj, jaj! Peltoniemiben aztán csakugyan megcsapkodták magukat, meg egymást jószagú nyírfavesszővel, kiélvezték a fürdőszoba gőzét, kaptak enni is. A gazdaasszony elszunnyadt, hát nem illet még á

1 búcsúzással sem megzavarni nyugalmát. Indulóban még Mína emlékeztette a lányt a gazdaasszony ígérte kenyérre, és a lány adott is egy vékonyka szeletet. így van az bizony, ha a ház asszonya kidől a sorból. Egy vékonyka szelet kenyér, ennyi volt a szerzemény, amit a nagy útról magukkal hoztak, mikor az esti szürkületben végre megindultak hazafelé. A fagy csípősebbre fordult, a lábuk alatt csikorgó hó eszébe juttatta Mínának, hogy otthon fűtetlen szoba várja őket és nyirkos tüzelő. Szaima derekasan rótta az utat, Időnként csivitelni kezdett a vendégségben kapott jó falatokról, de Mína valósággal letorkolta: — Ami a hasadban van, krumpli meg ez a csipetnyi kenyér, itt la, akkora, hogy belefér a szemembe! — Szaima erre a sopánkodásra az öregasszonytól ellesett szavakkal válaszolt, amúgy öregesen tempőzva a szót: — Minek kellene jobbat enni karácsonykor, mint más napokon? Dühösen támadt rá a nagyanyja: — Hm! Magam is amondó vagyok. De azért az anyád gondoskodhatna a porontyáróll Ha már máskor nem, hát karácsonyra küldhetne neki valamit. De csak a szája jár, hogy a burzsujok senki mással nem törődnek, csak magukkal. Menjek koldulni, süllyedjek el szégyelletemben és, aki birtokos vagyok, akárcsak azok?! ... A kislány látta, hogy csitítni kell a felhorgadt büszkeséget, hát csak ennyit mondott még: Nem nagyon erőltették meg magukat, az már igazi Egy hang riasztotta fel őket, éppen amint a házuk elé értek. Ida volt, az ám, ahogy közelebb kerültek, mindjárt megismerték. Az öregaszszony még mindig dohogott, úgy tett, mintha nem is látná. De a kislány már anyja nyakába csimpaszkodott. Mína egy szempillantással felmérte, hogy lánya most se jött üres kézzel. Valahányszor így váratlanul megjelent, batyuja tele volt ritka ajándékokkal, szája meg kérkedő, hetyke szavakkal. Most aztán nem volt hiány az ennivalóban — de Isten vétkül ne vegye: az innivalóban sem! Volt ott bizony a szatyor fenekén egy kis tömzsi butykosban olyan tüzes szíverősítő, hogy Mína álmos vére is táncra kapott. Könnyek csurogtak végig az arcán, amikor bizonygatni kezdte Idának, hogy a karácsony egyformán mindenkié, szegényeké, burzsujoké. Ámbár, persze, vannak megátalkodott szívűek is. De hát kemény szív, kemény sor. Szaima nem sokat értett ebből a beszédből. A csodálatosan szép új babával játszott, annak csivitelt már, s néha-néha ragyogó szemmel nézett anyjára, aki ezt a csodát hozta. Má/l Ha meghalt volna az'ötödik napon, akkor, amikor azt hitte, hogy meghal, s hálás megkönnyebbüléssel fogadta volna sorsát — ma utcák és rohambrigádok viselnék dicsfény övezte nevét, arcképét lelkesen hordozná körül a fiatalság a felvonulásokon, s a külföldi újságírók, -akik nem sokat tudnak rólunk, de szívesen vetik szemünkre ingatagságunkat és törpeségünket, ellentétül az ő áldozatos életére hivatkoznának s példamutató, hőst halálára. De másképp történt: ez az ember él. s nem csupán a dicsőség nem jut osztályrészéül hanem az emberi rokonszenv legcsekélyebb fele sem, megalázottan él és kitaszítva ama közösségből, melyet öt napon át védelme, zett elkínzott, halandó testével. Az első nap könnyűnek tetszett előtte. Epp eleget hallottatokba hitleristák kínzási módszereiről, nem szükséges magyaráznom, hogy nem azért tetszett könnyűnek, mert kímélték. Szenvedett, de érezte, hogy el tudja viselni a szenvedést: először életében ismerte meg azt az énjét, aki elviseli a szenvedést és nem adja meg magát — nem nyugtalanította, hogy mi lesz később, mert nem volt elég képzelőereje ahhoz, hogy megsejtse: ugyanaz a dolog egészen mássá válhat csupán azáltal, hogy tovább tart. A második nap eltompulást hozott. Hozzászokott már a szüntelen fájdalomhoz, a fájdalom összenőtt a testével, a fájdalom .burok volt. melyen nem hatoltak át a vallatók makacs kérdé-sei sem. Ezen a napon a hallgatás nem került erőfeszítésébe, a játszma közte és köztük csak látszatra folyt. A harmadik napon megrepedt a burok: vergődött és vonított, hallotta röhögésüket, külön-külön érzett minden úfabb fájdalmat, mely régi szenvedését tetézte. A kérdések világosan és nyomatékosan hatoltak el hozzá, azzal a tudattal együtt, hogy elég lenne megszólalnia, és rögtön ... Fogatlan ínyét összeszorítva, azt gondolta: „arra ugyan várhattok". A negyedik napon félt, hogy nem bírja ki, s hívta a halált, vessen véget a pró. batételnek. Az ötödik napon érezte, hogy csak egy szívrebbenés választja el tőle, egyetleh lélegzet — se gondolattal köszöntötte: „Mégis erősebb voltam, mint ők, nem értek el semmit". Vajon ők is így gondolkoztak, s ezért hagytak neki békét aznap? Ha meghalt volna... De a hatodik napon ámulva vette észre, hogy él, S megint elvezették oda, s amikor eljött az ideje, hogy megint elölről kezdődjék minden: ő már tudta, hogy ezen a napon elviselhetetlen lesz a fájdalom. Kerényi Grácia fordítása