Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-26 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

tna, hajlott korú özvegyasszony, Visas. ..j tiben u,ÖÖ3 kataszteri hold tulajdonáig® sa, a macska miákolására ébredt. M» > uťSn S macskának kitette a szűrét, bőréhez éri a szoba mord hidege. Meg sem kellett néz* nie, biztos volt benne, hogy az ajtónál befagyoťť a víz a vederben. Hát ez a kislány, vele meg ml történt, hogy szavát se hallani? Az bizony édesdeden alszik, összekuporodva az ágy közepén, a keshedt, csupafolt takaró alatt. Kicsit lejjebb kellett ágyazni a gyereknek, mint ahogy ő feküdt, mert különben álmában egész éjjel mellbe rugdalta volna a nagyanyját. Az Ida lánya ő, a Mína unokája. Hát Ida? Tudja az Isten merre'felé járl Ilyen téli reggelen a száraz ág remek tüzelő: szinte meg lehetne ennnl. Ha egyszer odarakja a háromlábú állvány alá, ahogy közelébe viszi az égő gyufát, lángra kap tüstént az egész, jöhet aztán rá akár nedves fahasáb is, az is egy-kettőre pattogni kezd. A vasállványon, a füstfogta üstben duruzsol már" a-kávé, finom friss szagával megtölti a szobát. A szoba is észrevehetően melegszik. Az ablaküvegen felülről lefelé olvadoznak a jégvirágok. Mína, míg szűri a kávét, már látja a kis udvart, melyet rózsás színnel von be a decemberi reggel. A szomszéd házak fölött füst kanyarog, a havon szán siklik csikorogva. „Na, én is jól elaludtam. És éppen ma,, karácsony szombatján! Kelj fel ízibe, kislányom, későre jár!" A takaró alól két félig kinyílt élénk szemecske villan elő, álomból ocsúdva bámul Mínára s a szobára. Ez az ismerős környezet egy-kettőre szétoszlatja a gyermek lelkében a színes, kavargó álomképeket. A tűzhely lángja, az ablak négyszögei a jégákombákomokkal, nagymamika magabiztos járásakelése, mind, mind ígér neki valamit. Érzi, hogy különleges események várnak rá ezen a különleges napon. Nagymamika odatopog a kicsihez, hozza a kislány csészéjében a ne.ki szánt kávéadagot. Az öregasszony közben egyre csak motyog magában. — Uramisten, Ilyen későn kelni, mint én máma reggeli Amikor semmink sirics vacsorára a szent estén! Öltözködjünk csak ízibe, elmegyünk Tiura bácshoz, hátha kapunk egy darabka disznóhúst vagy valami mást... Mína az utolsó szavakat kedveskedve mondta, mintha próbát tartana az ünnepi látogatásból. Ez a javaslat mindenesetre felcsigázta a kislány étvágyát. Míg belebújt vastag ruhácskájába, közben ő is úgy motyorékolt, ahogy a nagyanyjától hallotta: „Minek kellene ünnepnapon mást ennie, mint a többi napon?" Egy pillanatra elhallgatott, azután így fejezte be, szintén nagyanyja szavaival élve megszakadt gondolatmenetét: „A tanya miénk! A magunk kutyái vagyunk!" Mína tudván tudja: vigyáznia kellene, mit mond a gyerek előtt, mert az mindent újra mond, mint a fonográf. Nem, mintha ezek olyan veszélyes dolgok volnának, de hát még majd kiderül, hogy dicsekedni fog a birtokukkal a nagyralátó Tiura előtt. Az ünnep előestéje nem éppen a legmegfelelőbb alkalom erre, különösen azoknál, akiktől kérni akarunk valamit. Persze, Mínát máskor könnyen elkapja a dicsekvés láza, kivált, ha másoknál látja. Most is elönti a büszkeség hulláma, hogy erre gondol: „Azt már nem! Az én házamba, az én földemre senki sem teszi a lábát, hogy itt rendelkezzék. Míg élek, itt én parancsolok Osztán meg úgy megyek el innen a főd alá, mint akármelyik birtokosgazdasszony." Ez az újsütetű függetlenség Mínát kétfelé rángatja. Néha bánta már, hogy megvette ezt a földet a háza körül. Máskor meg az a gondolat, hogy a föld az ő tulajdona, büszkeséggel, sőt kevélységgel töltötte el. És ilyenkor az öregaszszony szájából bizony kemény válaszokat hallhatott az, aki éreztetni akarta vele elesettségét, vagy még az is, aki a legutóbb kapott ajándékokra próbálta emlékeztetni. Mína jól megvolt itt mindig azelőtt. Ott áll a kunyhója a falu végén, ütött-kopott, roggyant házikó biz az, amilyent könyvekben lerajzolva látni. De a kunyhó előtt vezet el az út a falu földje felé. Hát elég sűrűn találkozott a földjükre igyekvő gazdaasszonyokkal, akiket be-beinvitált egy csésze kávéra. Még Tiura papa is, az a vén zsugori, karácsonytájt mindig hozott egy szekérrakomány rőzsét, hogy — amint mondta — még az új esztendőben is legyen mivel megfőzni a kávét. A gazdaasszonyok meg mindenféle jő falatokat dugdostak a zsákjába. Mína meg lehetett hát elégedve sorsával. Meg is volt. De aztán kezdtek rossz irányba fordulni a dolgok. Ida idehozta anyjához a kis Szaimát, amikor különvált a férjétől. Az emberek azt mon.dták: „Mína erről nem tudott, hogy Ida feslett életet él." De azt már biztosan tudta Mína, Frans Eemil Sillanpää hogy a férj-részeges, durva alak volt. Bárhogyan ls álltak a dolgok, nem tagadhatta meg a lánya kérését, hogy vegye magához a kicsikét. Az elejin még fizetett is valamit a gyerek ellátására. De a szomszédok egészen más véleményen voltak az ügyről. A szükség sűrűbben mutatkozott a háztartásban, úgyhogy Mína nem egyszer minden köntörfalazás nélkül kért hol egy csupor lisztet, hol egy csipetnyi sót, amikor Idától sem hír, sem pénz nem jött hosszú időn át. Egy ilyen alkalommal az egyik gazdaasszony azt merészelte megjegyezni: nem érti, mért Itt kell totojgatnl egy bolsevik porontyát, mért nem küldi az anyja ezt a pulyát a szovjet paradicsomba, az nekik való hely. De Mína erre már felpattant, mint akit darázs csípett meg: — Igen? És ki segített magának megfejeni a teheneket, mikor itt volt a nyakukon a tavaszi sztrájk? Osztán kinek kellett nyelni a sztrájkolok átkozódásait egész úton hazáig? Osztán mi vót, mikor a fejérek elfoglalták a falut? — Jó van, jő van! — csitítgatta a meghökkent gazdaasszony. — Nem felejtem én azt el, ne féljen. Tudom én, mivel tartozom azér. De ki uszította Riitialában a vereseket a falu gazdái ellen? A maga Ida lánya meg a babája, az a tekergő. — Na én megyek innen! — vágott elébe a további gonosz megjegyzéseknek Mína. — De valahogy azt ne hidd, hogy mégegyszer a cseléded leszek! — Azzal ott hagyta faképnél a gazdaasszonyt. Egész úton rángott az arca, karjával a levegőbe hadonászott, alig bírt lecsillapodni. Ebből a szóváltásból született meg Mínában az a gondolat, hogy a maga gazdája, vagy ahogy ő mondta: a maga kutyája lesz. Igaz, hogy kunyhója nem szomszéd földjén állt, de hát ha a küszöbről lelépett, már a más földjét taposta. Néhány nappal az eset után váratlanul betoppant Ida, és ahogy ilyenkor szokta, bőséges ajándékaival kiengesztelte ellene morgolódó anyját. El is mondta Idának azonnal a szomszédasszony szemtelen szavait, amik még nagyon a begyében voltak. Hajjaj! Csak hallani kellett volna, mit válaszolt Ida ezekre! Persze, örök kár, hogy a szomszédasszony mindenből egy mukkot se hallott. Akkor aztán anya és lánya beszélni kezdett a földvásárlásról. Mínának volt ugyan tudomása róla, hogy a zsellérbirtokokat a volt zselléreknek meg lehet váltaniuk, de sose hitte volna, hogy ez az egész ügy őreá is vonatkozhat. Ida meg váltig erősítgette, hogy hát persze, vonatkozik bizony. Az állam kifizeti előre a föld megváltásának egész összegét, az új tulajdonos meg apródonként visszafizeti az államnak. — Teutánad majd itt vagyok én, már mint a visszafizetéssel — kerítette kí a magyarázatokat Gyurák Éva illusztrációja Ida. ••» Nem mintha ki akarnálak már tenni — Isten ments! De így majd a háznak ls jobb ára lesz, ba a ház körül ezt a kis földet is mi bírjuk. •» Áldjon meg az Isten, lányom — sóhajtott fel ű] remények és gondok közt az öregasszony. De mért kell, hogy a háznak jobb ára legyen? Ügy gondolod, hogy el kell adnom a házat? — Dehogy kell! Mért kellene? — nyugtatta meg Ida a mindinkább felindult öregasszonyt. És folytatta a magyarázatot. — Hát szóval, így -van ez — szólt elgondolkozva Mína. Megértette, hogy ha majd ő meghal, Ida lesz egyetlen örököse. De újra izgatottan káltott fel: — Amit hagyok, azt mind Szaima örökli. Bizony, Szaima lesz az örökösöm. Persze, ha meghalok és nem leszek a község gondozottja. így történt aztán, hogy mikor Tiura földjének ezt a tenyérnyi darabját eladásra meghirdették, Mína igénylése ott volt a többi között. A tulajdonosnak nem volt különösebb ellenvetése. Minek is lett volna, az ügy teljesen világos volt. Persze Tiura a kerítés sarkában megpróbálta a határmezsgyét úgy meghúzatni, hogy ezzel még nyerjen valamicskét, mondván, hogy ez neki jár. Da Hirvo, a földbérleti bizottság elnöke keményen rámordult, hogy ilyen semmiség miatt nem csap hűhót, meg aztán a föld nem ruhaanyag, amit centiméterre lehet mérni. Miután így mindent hivatalosan elrendeztek, Mína mindenkit meghívott egy csésze kávéra. Persze ezt Tiura sem utasíthatta vissza, de ettől kezdve már csak akkor lépte át a küszöböt, ha Mína meghívta, és rőzsét sem hozott többet, nem hogy egy szekérrakományt, de annyit se, amennyivel egyszer begyújt az ember. A kis Szaima ott volt a nagyanyjával, amikor a szomszédasszony bolsevik porontyának nevezte. Végighallgatta ő s az anyja és a nagyanyja közt lefolyt tárgyalást is a föld tulajdonjogának megszerzéséről. Nem csoda hát, ha a kislány élénk érdeklődéssel figyelte a dolgok alakulását. A szomszédokat, bár kívülállók voltak, meglehetősen foglalkoztatta Mína elhatározása és az elhatározás megvalósítása. Ezt a különleges érdeklődést az öregasszony sok-sok apró jelből világosan látta, és azt is, hogy mindezek az ő merész lépésének egyenes következményei. így például Tiura egy napon, mikor behívta egy csésze kávéra, ugyanolyan udvariasan, mint azelőtt is mindig, elfogadta a meghívást. De most, miután kávéját kiitta, előkotort zsebéből egy márkát, s a pénzdarabot az asztalra dobta. Rossz jeli Ezután aztán szó se lehetett már a szekérrakomány rőzséről. De tüzelni csak kell valamivel, hát Mína a háza háta mögött elterülő kis erdőcskéből, amely egyébként Tuomulához tartozott, szedegetett száraz gallyat és letört ágakat anélkül, hogy erre engedélyt kért volna. De tele is volt süket szomorúsággal, hogy ml lesz ebből. Hogy közeledett a karácsony, kétszer is Íratott Idának, de az nem válaszolt. Ogy látszott hát, hogy az első karácsonyt, amit saját földjén ért meg, egyedül kis unokájával kell eltöltenie. De a téli reggel tele volt ígérettel és várakozással. A jó csípős száraz hideg a falu kéményeinek fürge füstkígyői, a keményre fagyott, csikorgó havas út, mindez felvidította az öregasszonyt és a kisgyereket, akik egymás kezét fogva elindultak karácsonyt köszönteni. Az otthoni forró kávé átjárta testüket. És talán nemsokára, az első tanya konyháján, újra kávét kapnak, s hozzá jó finom kenyeret. Hogy is tudna bárki ellenállni az ajtó elé érkező karácsony varázsának! Éppen Tuomola tanyájába t'értek be először. Kellemes fneleg volt odabenn, és jó tágas a ház. Finom illat szállt fel a sonkából, amit a ház asszonya éppen megforgatott a tűzön. Ez az illat náluk, Visztiben, ismeretlen volt. De Mínának minden oka meg volt rá, hogy ne várjon sokat ettől a háztól Valahányszor itt járt, a gazdaasszonynak éppen nem volt semmije, amit odaadhatott volna. —* Ha annyi felesleges hús volna a háznál, akkor mindjárt mészárszéket nyitnék! — mondta egy nap, mikor Mína húst kért tőle. Most meg még a tetejébe ez a faügy is ot.t terpeszkedik köztük. Mína érezte, tudta, hogy ezt itt most az orra alá dörgölik. Óvatosan kezdte hát a dolgokat bonyolítani: — Szeretném, ha eladnának egy kis húst. Gazdurammal beszélhetnék?