Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-26 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

Kollárovo (Gűta) A választások első napján vetődtem legutoljára a köztársaságnak ebbe a legfiatalabb városába, s itt gondoltam végig mindazt, amit papírra vetettek. Természetes is, hogy sok mindenre gondolnom kellett. Maga a szálló étterme, ahol ebédemet elfogyasztottam, estembe juttatta az 1965-ös árvizet. Akkor, hatvanöt nyarán ez a viszonylag csinosan berendezett terem közkonyha lett, s egészen elvesztette szállodai étterem jellegét. Nem csoda, hiszen magának a szállodának a környékét is bokán felül érő víz árasztotta e1. De nem is az árvíz konkrét képei vllta óvni az embereket, hanem á legszennyesebb áramlatokat biztatta egy tényleges, ellenforradalmi gáttörésre. Ez történt 1968-ban. és hirtelen visszacsendültek fülembe az idevaló tanítónak Siihefovicén mondott szavai: „Segítségünkre siettek a katonák, a szovjet és a magyar hadsereg katonái." Valaki lejegyezte Lőrincz Gyulának, a CSKP Központi Bizottsága tagjának, s ma már a Népi Kamara képviselőjének itt Kolárovón (Gútán) mondott beszédének egyes szavait. A beszéd egy bemutatkozó gyűlésen, a választások előtt hangzott el: „Hatvannyolcban és hatvankilencben egy válságos időszak mélypontjára érlet és magyar katonákat emlegetett. Sőt a sajtó és egy sereg visszaemlékezés lerögzítette, hogy a magyar és a szovjet katonák az árvíz idején, nem törődve a formalitásokkal, átlépték a határt, és segítségére siettek a Duna innenső partján árvíztől fenyegetett családoknak ős falvaknak. Hatyannyolcban nem az árvíz tört ránk, hanem az árvíznél veszélyesebb, addig rejtező áramlatok készültek föltörni. Ez a falu, mely hatvanhétben a város rangjára emelkedett, megállta a helyét. Lakosságának többsége megtanult bízni önmagában, az emberekben, a tényleges emberi szolidaritásban, melyKépünkön: A dachaui és schönbergi táborokban mártírhalált halt kolárovói polgárok emlékműve ESA SZERETET lantak föl előttem, hanem a nagyon távolinak tűnő šilheŕovicei kastély, ott a morvaországi Opava környékén. A pompás épület valamikor Larisch szénbáró tulajdona volt. (Már régen nem az, hanem köztulajdon.) Akkor az árvíz után egy teljes éven át menedéket nyújtott 187 e faluba (most már város) való iskolás' gyermeknek. Hatvanhat nyarán az iskolai év végén vetődtem oda, épp az ünnepélyes búcsúvétel napján és órájában. Az ünnepi teremben összegyűlt minden idevaló iskolás gyermek, a kastély személyzete, a járási iskoiaügyi hatóságok, a Fučík Bánya képviselői és természetesen a gyermekeket kísérő tanítók is. Az idementett iskolások nevében egy kolárovói (gútai) tanító mondott köszönetet a gondoskodásért és megható szavakkal vett búcsút a morvaországi vendéglátóktál. Beszédét már sose felejtem el, s annak idején le is jegyeztem belőle néhány részletet. A csallóközi magyar fiú perfekt cseh nyelven és helyes kiejtéssel beszélt ott az elnökségi asztalnál. Szavai még most is visszhangoznak egyébként könnyen felejtő fülemben: „Éjszaka, június 25-én, szombatra virradó éjszaka tört ránk az árvíz. Éjfél után két órakor szólaltak meg a szirénák. Ez a szirénqbőgés jelezte a szörnyű hírt, hogy az újonnan épült gát nem tudott ellenállni a rettenetes víznyomásnak. Két méternél magasabb ár zúdult a védtelen lakosságra. Kimerülve az egy héten át tartó munkától, még maradt annyi erejük az embereknek, hogy megmentsék a legértékesebb és legfontosabb vagyontárgyakat Segítségünkre siettek a katonák, a szovjet és a magyar hadsereg katonái is. Lakosságunknak az ő segítségükkel sikerült megmentenie a társadalmi vagyont és az értékes magánvagyont. A köztársaság kitárt karral fogadta o szerencsétlenül járt embereket. Eleinte csak a szomszédos községek, később már az egész ország vendégül látta őket. Falunkból elvitték az összes iskolaköteles gyermekeket Második otthonukra leltek az üzemek üdülőiben, a pionírtáborokban, és más intézményekben." Hatvanhat nyarán jelen voltam a Siihefovicén menedékre és ideiglenes otthonora talált gyermekek megérkezésének pillanatában is. A falu visszanyerte a gyermekmosolyt és a gyermekkacagást, de most, hogy itt ültem a szállá éttermében, az egykori közkonyhán, nem az örömteljes érkezés jutott eszembe. Folyton a szirénabőgésre gondoltam, mely az újonnan épített gát áttörését jelezte, bár nem is voltam itt annak idején. Hirtelen felrémlett bennem a dunai metropolis, Bratislava, nyári látképe, és mintha újra hallottam volna a szirénabőgést, mely nem a gáttöréstől akartünk. Azt mondhatnám, szemtanúi voltunk szocialista rendszerünk haldoklásának, mikor orvosi beavatkozás nélkül, külső segítség nélkül nem tudtunk volna talpra állni. Szövetségeseink teljesítve a Varsói Szerződésben leszögezett kötelezettségüket, segítségünkre siettek. Rövid időn belül sikerült józan belátásra bfrni az egyébként jóindulatú, de megtévedt, vagy megtévesztett polgárokat Sikerült kialakítani egy józan alkotólégkört. Megfékeztük a rohamosan közeledő inflációt... A pánik, a gazdasági csődtől való félelem megszűnt. Helyreállt a bizalom". Nem szeretem az analógiákat, és mégis eszembe jutnak az azonos vagy hasonló jelentésű szavak. A tanító szovmm HEVES FERENC: nek korszerű és pontosan meghatározó neve: internacionalizmus. És hű maradt önmagához, ahhoz a friss hagyománykeltő mozgalomhoz, mely annak idején, az egykori homályos eredetű elnevezéshez elválaszthatatlanul odatapasztotta a forradalmat és proletárinternacionalizmust jelentő jelzőt. Lélekben megmaradt Vörösgútának." A választások első napján elbeszélgettem a városi választási bizottság tagjaival. Elmondták, hogy földművesszövetkezetük ma 1200 taggal 4900 hektáron gazdálkodik. Az egykor 15 17 mázsás hektárhozamok 40 mázsa fölé emelkedtek, az "egykor 1200 literes egy tehénre eső évi tejhozamok meghaladták már a 3000 litert. Egy kocától az ötvenes évek elején hét malacot választottak le, ma tizenhatot Húsz évvel ezelőtt volt összesen négyszáz sertésük, ma több mint ötezer. A napi súlygyarapodás huszonnyolc dedagramm volt, ma ötvenkettő. Volt nyolcvan tehenük, ma ezerkétszáz körül. Napi súlygyarapodásuk 65 dekagramm volt, ma három dekagramm hfján egy kilogramm. A legelején volt összesen hét traktorjuk, ma hetvennégy, abból tizennégy lánctalpas, és ami valamikor egyáltalán nem volt nekik; van tizennégy kombájnjuk. Ez a technikai felszerelés egymagában tizenötmillió korona értéket tesz ki. Beszélgetés közben ott a városi nemzeti bizottság elnöki irodájában a választási bizottsági tagok egyike hirtelen rámutatott a vitrinen álldogáló dísztárgyra. Egy kis piros motorkerékpár volt, és rajta ott csücsült a motorkerékpáros figurája isľ - Látja, ezt írja meg, ezt a motorkerékpárt. Hetvenháromban már ilyenekét fogunk gyártani. A városban félig valóban felépült már az új motorkerékgyár. és bútorgyár ís épül. Ez is hetvenhárom elején kezdi meg a gyártást. Ez körülbelül 1300 1400 új munkaalkalmat jelent. A városi rangra emelkedett falu ténylegesen elindult a várossá fejlődés útján. Különös dolog ez. Egy sereg számot, egy sereg anyagi tényt soroltam fel. Ahogy nekem sorolták őket. Épp ezekhez az anyagi tényekhez tapad a lakosság bizalma. Ott voltam az 5-ös számú választóhelyiségben, s az első választópolgár, aki az urnához lépett, a következőket mondta nekem: „Elsőként tehettem eleget állampolgári kötelezettségemnek, és mondhatom, rendkívüli bizalom töltött el. Ezek a választások azt jelentik számomra, és az egész város polgárai számára, hogy a szocializmus építésének egy új, sikeres időszaka következik". és az is különös, hogy Lőrincz Gyula már említett beszédében ugyancsak anyagi tényekhez kötötte a bizalom fogalmát: „A konszolidáció legjobb barométere a bankbetétek emelkedése. A pánik, a gazdasági csődtől való félelem megszűnt.* S ezek után következett a mór idézett mondat: „Helyreállt a bizalom." Az emberi érzéseket kifejező szavak és fogalmak bizonyos rétegek közhasználatában nagyon elszakadtak a realitásoktól. Ilyen szó volt sokáig a bizalom és a szeretet is. Bár ősidők óta az ember emberhez való viszonyának kifejezésére szolgáltak, jelentésük nagyon elhomályosult. A mi társadalmunkban visszanyerték tényleges jelentésüket, új árnyalatot és értelmet is kaptak. Nálunk oz emberek egymáshoz fűződő pozitív viszonya nem üres lelkendezésben és nem üres állításokban fejeződik ki, hanem a szocialista munkához való viszonyukban. Nem az szeret engem, aki üres szavakat mond, hanem az, aki gabonát, tejet, húst termel, jó lábbelit, jó ruhát, tisztességes bútort, esetleg motorkerékpárt készít nekem, és én azt szeretem, akinek - újságíró létemre - jó újságot csinálok. És ezért bízunk is egymásban. és természetes, hogy bízunk azokban a politikusokban, gazdasági és pénzügyi szakemberekben, akik a pénz elértéktelenedését, tehát munkánk elértéktelenedését megakadályozzák. Ilyen, látszólag mindennapi okoskodások közepette készültem föl a karácsony ünnepére: a béke, a szeretet — és az emberi bizakodások ünnepére. Okoskodásaim hétköznapisága ellenére mégis úgy éreztem, hogy mindezek nagyon ünnepi gondolatok. BÁBI TIBOR Konyakos meggy A menyasszonyom, akit imádok, nagyon szereti a konyakos meggyet. Talán még lobban szereti, mint engem. Ezt abból sejtem, hogy valahányszor konyakos meggy nélkül állítottam be hozzá, még mindig megkérdezte, miért nem hoztam a kedvenc édességéből. Viszont ha valamilyen okból nem tudtam felkeresni a szokott időben és kárpótlásul konyakos meggyet küldtem neki, még egyszer se kérdezte meg a küldönctől, hogy én hol maradtam. Lehet, hogy helytelen a következtetésem és túl sötéten látok, de hiába, a szerelmes -ember hajlamos a dolgok eltúlzására. Az is lehetséges, hogy a konyakos meggy rejtelmes okokból — ki lát egy szerelmes nő lelkébe?! — csupán szerelmünk szimbólumaként szerepel menyasszonyom érzésvilágában és ezért ragaszkodik hozzá annyira. De most nem erről lesz szó. A menyasszonyomról és a konyakos meggyről akarok beszélni. Egy társaságban mesélte nemrég valaki, hogy a konyakos meggy miatt szakított a menyasszonyával. A hölgy ugyanis "annyira kedvelte ezt a drága nyalánkságot, hogy a férfi minden pénzét az édességboltokban hagyta, mígnem aztán rájött, hogy a házasságban egyéb kiadások is előadódhatnak. Az egészben csak az az érdekes, hogy az illető hölgyet Liának hívták, szőke volt és huszonkét éves, grüberlit viselt az állán és ha rosszkedvű volt, nem volt szabad szólni hozzá. De azért a konyakos meggyet olyankor is elfogadta. Ez pedig azért érdekes, mert az én menyasszonyomat is Liának hívják, szőke és huszonkét éves, grüberlis az álla és ha rosszkedvű, őhozzá se szabad szólni. De azért a konyakos meggyet ő ts elfogadja olyankor is. Amikor megkérdeztem az én Liámtól, hogy csupa véletlenségből nem azonos-e azzal a bizonyos Liával, mérgesen azt felelte, hogy nem, mert ővele nem szakított senki, de ha ilyen hülyeségeket fogok kérdezgetni, akkor ő szakít valakivel és az a boldogtalan én leszek. Azóta nem kérdezek tőle semmit, csak hordom neki a konyakos meggyet és boldog vagyok, ha elfogadja. Márpedig elfogadja. Jó előjelnek tekintem ezt az eljövendő házasságunk tartóssága szempontjából. Ez a lány állhatatos és ragaszkodó természet, ez nem híve a változatosságnak. Még egyszer se fordult elő, •hogy azt mondta volna: vegyek neki konyakos meggy helyett egy kis savanyúcukorkát.