Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)
1971-12-26 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó
A Szovjetunióban a közelmúltban egy összszövetségi Renferenciára került sor, amely a híradófilmekkel kapcsolatos problémákat vitatta meg. A konferencia anyagát V. Szinyelnyikov az Iszkusztvo Kino számában foglalja össze. Vajon mi az oka annak, hogy a régi híradófilmek láttán a nézők szíve összeszorul, viszont az újabb eseményekről készített anyagok közömbösem hagyják őket? Amikor a nézők egy részét megkérdeztem, mi a véleményük a híradóról, ezt a választ kaptam: „A híradó az híradó . Ebből a válaszból az is érződött, hogy a híradó hozzátartozik a filmhez, megszokták, elvárják. Az azonban nem jó, ha két ilyen fogalom, mint a „szokványos" és „híradó" összekapcsolódik. Sajnos, a híradó képsorai gyakran valóban ismerősnek látottnak tűnnek, sőt mi több, a televíziós híradás létrejötte óta egyre többen teszik fel a kérdést: nem anakronizmus-e már a híradó a moziban? Nos, a televízió valóban átvette a filmhíradótól annak legfőbb erényét: gyorsaságát és operatív voltát. Ha egy hírt már láttunk a képernyőn, teljesen érdektelenné válik a moziban. Másrészt viszont a televízió országunk területének még csak kb. 85—90 százalékát látja el híranyaggal, és ezt a statisztikai adatot nem szabad formálisan kezelnünk, mivel 18—27 millió emberről van szó. Emellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a „terem-effektust" sem, amely lehetővé teszi, hogy a néző másokkal együtt élje át, izgulja végig az eseményeket. És végül: a filmhíradó a politikai propaganda hatalmas eszköze: a múlt évben a mozi-nézők száma elérte hazánkban a 4670 milliót! Ily módon tehát nem a híradó megszüntetésére, hanem modernizálására, a jogos kritika figyelembevételére van szükség. A híradó nem léphet fel tpbbé úgy, mintha a televízió nem létezne és továbbra is monopolhelyzetben lenne; alkalmazkodnia kell az új helyzethez. Sokan teszik szóvá, hogy különösen az eseményeket bemutató képsorok tűnnek elavultnak. Arról van szó, hogy a kialakult hagyományok alapján készített híradók formálisan, protokollárisán közelítik meg a hivatalos eseményeket, nem is törekszenek eredetiségre. Vegyünk például egy hagyományos anyagot: amikor az acélöntést ábrázolják. Ilyenkor minden megvan: fellobban a láng, a kart a homlokhoz emelik, totálkép az arcról, a műhely bemutatása, aztán újra egy arc, és végül a diadalmas zene, amelynek hangjaira az acél tüzes kígyóként végigömlik. Valószínű, hogy valamikor megdobbant a nézők szíve,, amikor ezt az eseményt láthatták, de ma már, az ezredik Ismétlés után, lélektelenné vált. A munkában ugyanis az ember a legfontosabb. Az embereket pedig nem látjuk, mert végeredményben mindegy, ki törli meg a homlokát, megszokták már, hogy valaki ezt biztosan megteszi. Egy másik jellegzetes hiba: az operatőrök, miután bemutatták a munkafolyamatot, olykor elfelejtik bemutatni a munka végeredményét. Gyakran látjuk, amikor a nyers fából automatikus fűrészek segítségével finom épületfát készítenek. Ugyanakkor nem látjuk a modern lakást, amelyben az elkészült bútor áll. Maguknak a gyáraknak a kiválasztásában is bizonyos egyoldalúság figyelhető meg. Nos, igaz: nem lehet röptében érdekes anyagot találni egy gépgyárban, vagy szövetgyárban. Ennél jóval egyszerűbb a fémöntöde: ott lángol az izzó fém, az emberek mindig erősek, szépek, bátrak. Meg is születik az anyag a „homlokhoz emelt karral' f. Arról már nem is beszélünk, hogy az idők folyamán egész sor új iparág, foglalkozás született, amelyek a többi között az emberi munkáról alkotott elképzeléseinket is megváltoztatják ... Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha a híradó lenne az egyetlen információs forrásunk országunk életéről. Ugyancsak hiányos képet mutatna! Ugyan mit tudnánk űrhajósaink repüléséről? A nyolcadik ötéves terv során 109 új város született az országban, de egyet"*sem látunk közülük a híradóban a maga teljességében. Igaz, még Moszkva új kerületeit, nagyszabású építkezéseit sem láthattuk ... Nemrég óriási sikerrel újították fel hazánkban a régi híradófilmeket, a nézők izgatottan szemlélték őket. Ha viszont majdani utódaink a jelenlegi híradófilmeket előveszik az archívumokból, fognak-e így izgulni? Azt hiszem, nem. Vagy akár. csak képet tudnak-e formálni majd arról, hogyan öltöztünk, táncoltunk, hogyan ültünk a kávéházban este a barátainkkal? Nem. Az igazság az, hogy híradónk nem tudja még megközelíteni a hétköznapi témákat, szolgáltatásokat, a pihenés perceit. Pedig ezek a témák semmiképpen sem másodrendűek, hiszen a párthatározat kilencedik ötéves tervük fő feladatát a nép általános jólétének megjavításában jelölte meg, és ebbe ezek a témák beletartoznának. Nálunk valahogy gyanakodva figyelik a „szenzációkat". Miért kell tőlük annyira félni? Rendezőink, operatőreink érzik a szenzációk bemutatásának szükségességét, de nem mindig veszik fel a harcot a kialakult rutininal. Lenin annak idején rendkívül fontosnak tartotta, hogy a híradók ismertessék a különböző országok, távoli népek életét, még konkrét javaslatokat is tett: bemutatni Anglia gyarmati politikáját Indiában, a Népszövetség munkáját, a berlini éhezőket stb. Ezzel szemben híradónk a múlt évben 400 anyagból mindössze 30-ban foglalkozott nemzetközi témával, és ennek is a felét nemzetközi sportversenyeknek szentelte; emellett a megmaradt anyagok többsége jubileumi ülésekkel foglalkozik. Igaz, kiadunk egy világhíradót, de ennek elterjedtsége, gyakorisága és népszerűsége meg sem közelíti a szokásos híradóét. Össz-szövetségi konferenciánkon összegyűltek azok a szakemberek, akik a híradóval foglalkoznak. A konferencia során megismerkedhettünk egy sor elvetett híradóanyaggal, és szembeállíthattuk velük az ugyanarra a témára készített, elfogadott anyagokat. Mi tagadás, az elvetett anyagok egy része olykor jobban tetszett... Igaz, ezek lényegében eltértek a szokványos híradófilmektől. Rendezőink, operatőrjeink csak úgy adhatják vissza a híradó régi tekintélyét, ha érzik a változás szükségességét és kívánnak is rajta változtatni. Valamennyien egyetértünk abban, hogy a híradófilmekből nagyon hiányzanak az egyszerű emberekről készített anyagok. Igaz, a művészi vázlat, az ocserk nem mindig találja helyét a híradó szokásos keretei között. A kereteket tágítani nehéz, a javaslatot elvetni könnyebb. Végül is az operatőrök Szkülla és Kharübdisz közé kerülnek: a szerkesztőség szeretné megváltoztatni a kidolgozás stílusát, másrészt viszont ha új stílusban készült művet kap, szokatlansága miatt elveti. Ennek következtében aztán a szerkesztő nem tudja, mit akar az operatőrtől, és az operatőr sem, hogy, mit is akarnak tőle. Gyakran megfeledkezünk a szöveg szerepéről. Ismeretes az az anekdota-számba menő történet, hogy anftkor Karol Malcuzinski, a Tribúna Ludu tudósítója a lengyel híradó állandó szövegszerkesztője Genfbe utazott, utána vitték a híradó néma változatát, hogy készítse el hozzá a szöveget. És most megkérdezem: sikerült-e valaha ls emlékezetükbe vésniük a szovjet híradó szövegét? Pedig nekünk is kiváló tudósítóink, szerzőink vannak. Ám még csak azt sem lehet tudni, ki írta a szöveget. A szöveg szerzőjének neve nem szerepel a mozivásznon, csak a könyvelők elszámolásaiban. És ez a felfogás, persze, érződik a szövegek minőségén. Még csak nem is nyilvánvaló tévedésekre, szerencsétlen fordulatokra gondolok, hanem az átlagszínvonalra. Kevés szóból álló „szókincs", állandó ismétlődés, közepes, személytelen szerző, és eközben mindegy, miről is van szó: hídépítésről, aratásról, új ebédlőről, angliai sztrájkról — mintha mindegyik szöveget ugyanaz a szerző írta volna (egyébként ez gyakran valóban így is van!). Ugy lenne jó, ha a nemzetközi kommentárokat legjobb szakértőink készítenék (és tudnánk is, ki a szerző), a gazdasági áttekintéseket a népgazdaság szakértői, a színházról kritikusok számolnának be, a sportról sportújságírók. A szövegek pedig szerzői jellegűekké változnának. Ez növelné a szövegek szerzőinek felelősségét és alkotói érdeklődését, tehát maguknak a szövegeknek a minőségét is. - Ez a kérdés elsőrendűen fontos. Sok olyan híradó van, amelynek kiválóan felvett anyagát rossz szövegek rontják el. Ezek nem kommentárok, hanem nyers szövegek, amelyek ezen elv alapján készülnek: „ott a traktor, és az ott rajta a traktorista". A szakmai hozzá nem értés olykor ízléstelenséghez vezet. A konferencián idéztek egy példát. „17j89-ben a felkelt nép rohammal bevette a Bastille erődjét, a feudális-abszolutista rendszer szimbólumát" — írja a francia forradalom évfordulójának szentelt anyag szövegének szerzője (1970. No. 30.). De úgy látszik, az is feladata volt, hogy kiemelje a baráti kapcsolatokat a Szovjetunió és Franciaország között. Ezért aztán az említett mondatot egy ilyen követte: „A Szovjetunió és Franciaország népei közötti, kölcsönösen hasznos együttműködés a világpolitika fontos tényezője lett..." A vásznon pedig ez látható: ünnepségek Párizsban, vidámság, demonstrációk, tánc az utcákon. A szerzőt azonban ez a legkevésbé sem zavarja. Megtette a magáét, újra rá* térhet a Bastille-ra: „A szabadságszerető hagyományok éppoly elpusztíthatatlanok, mint ahogy örök maga a nép ..." ' Olykor előfordul, hogy a statisztáknak imitálniuk k^ell a tömeg beszélgetését. Élénken tárgyalnak egymással, de hiába is próbálnánk akár egyetlen szót ls megérteni. Egy alkalommal egyik statiszta, egyetemi hallgató, elmondta nekem, hogy ilyen esetben mindenki egy és ugyanazt a mondatot ismétli. A dokumentális filmművészetbe is behatoltak az új törekvések és módszerek. Egyre tart az érdeklődés a rejtett kamera, újabban a „szinkronfelvételek" iránt. Nagyszerű eszközök, szükség is van rájuk,, de azért nagy óvatossággal kell kezelni őket, úgy is mondhatnám „homeopatikus adagokban". A szinkronfelvétel olykor éppen gyengeségünket tárhatja fel. Ha a hős könnyedén és természetesen beszél és szavai szinte úgy születnek, hogy egyidejűleg látjuk a gondolkodás folyamatát, ez nagyszerű. Ám, ha előzetesen megmondjuk neki, mit is akarunk tőle hallani, és miközben a kamerát nézi, látjuk a szeméből, hogy egyetlen a kívánsága: „csak már vége lenne" — akkor olyan hamis dolog születik, hogy legszívesebben lemondanánk a hangosfilmről. Ha pedig az operatőrök egyszer-kétszer megégették magukat, többé nem folyamodnak a szinkron-felvételhez. Ezért is van az, hogy olyan ritka a híradóban az interjú, s egyáltalán nem fordul elő párbeszéd. Meg kellene oldani, hogy a hfradőfilmeknek saját operatőrjeik legyenek, akik szeretik a híradót és büszkék rá, hogy ez a munkájuk. Itt is létre kellene hozni — a folyóiratokhoz és újságokhoz hasonlóan — a saját tudósítók rendszerét. Tulajdonképpen megvannak, de munkájukat nem tisztelik megfelelően, névtelenül dolgoznak. A híradók készítését szerkesztő bizottságnak kellene irányítania, amelynek tagjai között szerepelnének írók, ismert publicisták, gazdasági és nemzetközi kérdésekben jártas szakemberek; szükség van egy ilyen agytrösztre. Talán túlságosan is bíráltam híradófilmjeinket, de nincs lelkiismeretfurdalásom mivel a szovjet nézők millióival egyetemben én is szeretem a híradót, megszoktam, és határozottan mellette szavazok. fs mivel jól ismerem a stúdió kollektíváját, bizonyos vagyok abban, hogy a híradó korszerű tud maradni. Ehhez azonban meg kell változnia, mivel az idő, mint az expressz, egyre rohan előre. Az expressznek viszont nem szabad késnie, és az újdonságoknak az expressz gyorsaságával kell eljutniuk a nézőhöz. V. SZINYELNYIKOV Shakespeare drámája alapján — GrigorijKozincev rendezésében — készült a Lear király című szovjet film. A felvételen a nagyszabású mű egyik jelenete.
