Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-19 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

Sebes Tibor venezuelai riportja —- • • • • • ••• rinNWBiiit Arepa és olaj „Addig ne mondjon véleményt a venezuelaiakról (vagyis a venézekről), amíg nem evett arepát caraotásszall". Nem ez volt az egyetlen felszólítás a caracasi konyha ínyencségeinek megízlelésére — amíg engedtem a kísértésnek, gondolván, ha a japán polipleves, a kőkemény timbuktui tevesült, meg á méregerős ceyloni currykészítmények fogyasztását sikerült túlélnem, ezzel az arepával, meg a caraotásszal is megbirkózom valahogyan. Persze, amikor az „apák napja" után egyik éjszakán (s bevallom, vacsora után) elindultam újdonsült barátommal, fogalmam sem volt arról, mi is az az arepa, a chuleta, meg a pavillon criolla? De hát a külföldiek kibírják az erős szegedi halászlevet... S különben is tiszteljük más nemzetek szokásait, ételeit. Mi az a pavillon criolla? A Sabana Grandéról, az előkelő városközpont Los Chaguaramosba robogtunk, nem messze az egyetemi várostól, ahol most nagy bérházakat építenek, s az autóút mentén, az Avenida La Facultad kis házai között éjféltájban is nyüzsgő torgalmú El Tropezon étterem előtt * szálltunk ki a kocsiból. Hogy étteremnek nevezzük-e az elöl nyitott, inkább egy hosszú bárpult előtti széles terasznak tűnő étkezőhelyet, talán tucatnyi kis asztallal, avagy spanyol vendéglőnek? Ezen lehetne vitatkozni. Meg hát — s ez is az amerikanizálódás jele — a vendégek egy része ki sem száll a kocsijából, hanem nyitott ablak mellett az autóban várja a kiszolgálást. Mindeneseire afféle „népi étkezőhelyre" kerültem, ahoi inkább a soványabb pénztárcájú venézek igyekeznek jőlltkni, ínycsiklandozó nemzeti ételeikkel. De nem is a legsoványabb pénztárcájúak, mert egy sült (ssrdo) egymagában 4 bolivár, tehát csaknem egy dollár, s akkor még hol van a leves, meg a többi? De a venéz konyhát hol másutt ízlelhetném meg igazán? A nagy szállodákban, éttermekbe i inkább a nemzetközi — spanyol, francia, amerikai — konyha ételeit kínálják. És itt? A nyomtatott kis étlapon, amely később a számlát képezi, pontosan hatvanegy féle ételt ajánlanak, aminek felét a született spanyol sem ismeri, vagy érti. De én vendég vagyok, alávetem magam sorsomnak ... Hosszadalmas lenne leírni a különféle tostádákat, a postrékat, a merengádákat. A venéz kenyeret, az arepát persze ismerni kell: finommá őrölt kukoricalisztből sütött zsemlye. Ebbe a „kenyérbe" azután sokféle töltelék kerülhet: hurka, hal, szalámi, máj, csirkemáj, carupanérói kolbász, csirkezúza, sajtok, feketebab (ez a caraotasz), rák, tojásrántotta, s ahány ház, annyi más. Üres arepát kértem. Ehhez kaptam egy tányér mondongót. Ezt „gyomorlevesnek" nevezném, bár sokféle zöldség is főtt benne, meg krumpli, paprika, zeller. íze szerint magyar zöldséglevesnek is eladhatták volna, ha kiszedik belőle a piciny gyomordarabkákat. A pavillon criolla különleges venéz csemege: puhára főtt hússaláták, paprikás mártásban, rizzsel és sült banánnal, s természetesen fekete babbal. Mindenkinek ajánlom, persze vörös borral és a banánt inkább nyersen — utána. Az USA közelebb van ... A változatos venezuelai konyha természetesen alaposabb tanulmányozást érdemelne, de a külföldieket manapság jobban érdekli az olaj ebben a latin-amerikai országban. Még akkor is, ha ott, az El Tropezonban kevés szót ejtettünk erről a kérdésről és csupán az orrunk előtt elhajtó gépkocsik benzingőze juttatta eszünkbe, hogy mégiscsak 'Olajországban vagyunk! Mi más emelte volna Venezuelát a „mennyország fiókjának" rangjára? A caracasi parlamenti viták fő témája az idén: az olaj és a földgáz. Ami Washingtont érdekli, vagy aggasztja Venezuelában: az olaj! Ami a tízmillió venezuelait legtöbbször foglalkoztatja: az olaj! Vagyis: hová gurulnak az olajból szerzett dollárok és bolivárok? Egy venezuelai képviselő mondta: „Ne feledje el, hogy bár azt tartják rólunk, hogy mi a „mennyország fiókjában" élünk — az Egyesült Államok közelebb van hozzánk, mint a mennyország!". Venezuelából több profit áramlik az USA-ba, mint DélAmerika többi országaiból együttvéve! Venezuela az Egyesült Államok startégiailag egyik legféltettebb „kincse" az amerikai kontinensen, s nemcsak olaja miatt, hanem a Karibtenger feletti uralom szempontjából is. Ha érdekei veszélybe kerülnek, Washington aligha tétovázik, s bizonyosan a nyílt katonai beavatkozástól sem riadna vissza a venezuelai olaj, vasérc stb. hadállásainak megtartásáért. Hogy ennek ellenére mégis lépésről lépésre lefaragnak az amerikai profitokból, s a nyolcvanas évek elejére (amikor 1983—84-ben lejárnak a külföldi olajkoncessziók!) az új venezuelai törvények megkérdőjelezik az észak-amerikai monopóliumok jelenlétét — ez nem csupán a venezuelai erőviszonyok alakulásától függ. Caracasban nem titok, hogy Venezuela egymagában aligha kénysz,eríthette volna ki magának az olajjövedelmekből való több mint 60 százalékos részesedést. Pontosabban fogalmazva, ha nem „lép együtt" a közel-keleti olajtermelő országokkal, akkor aligha fogadhatta volna el a Creóllal, a Shellel, A Mene Grandéval, s a többi olajtröszttel a kőolajvédelmi adónak 52 százalékról 62 százalékra történt emelését. Ám ha a kimutatások mögé nézünk, például az adók alapjául szolgáló árak megállapítására (ezt azelőtt az olajtársaságok maguk szabták meg — most a venezuelai állam), vagy összehasonlítást teszünk a Kanadában és Mexicóban érvényes olajadókkal, akkor kitűnik, hogy Venezuela még mindig hátrányos helyzetben van. S Caracasban azt sem felejtik el, hogy az USA importkorlátozásokkal, az olajkvóták és árak megszabásával vagy a kanadai olajbehozatal növelésével is igyekszik rákényszeríteni akaratát Venezuelára. Ezt természetesen azok is kihasználják, akik Caracasban az amerikai olajérdekek védelmezőinek szerepét vállalták. „Venezuelai Allendék" A közhangulat azonban a külföldi olajmonopóliumok elleni törvények megzavarására bátorította a képviselőket. Ebben bizonyos mértékig nyilvánvalóan közrejátszottak a chilei változások, az ottani kereszténydemokrata politika kudarca, s a szocialista Allende győzelme. Venezuelában 1973-ban esedékes az elnökválasztás! És a Miraflores-palota jelenlegi lakója, Rafael Caldera, csupán egyszázalékos szavazattöbbséggel került 1968-ban az elnöki székbe. Frei tavalyi távozása a santiagói elnöki palotából esetleg a következő venezuelai előjele lehet? A baloldal igyekszik a kirajzolódó népfrontban egyesíteni erejét, s a napokban elfogadták a Venezuelai Népi Nemzeti Front programját, de egyelőre több baloldali vezető „venezuelai Allendének" képzeli magát. A kommunisták összefogásra törekednek minden imperialistaellenes irányzattal, sokféle népi bizottság jött létre — de 1973 még „-távol" van a politikai naptárban", s most az uralkodó pártok átrendezik soraikat, sőt szövetségeiket is. Még 1958ig tíz esztendőn át diktátorkodott Jimenez ls indulni akar, s híveinek szavazatai, ha nem is az ő győzelmét, de mások vereségét eredményezhetik. 1973 előrevetődő árnyéka is közrejátszhatott abban, hogy a fokozódó nacionalista (s ezzel párhuzamosan érezhető Amerika-ellenes) légkörben valamennyi párt támogatta azokat az „olajtörvényeket", amelyek a koncessziók lejárta után Venezuela tulajdonába adják nemcsak az olajterületeket, hanem minden berendezést is. A törvény arról is intézkedik, hogy a külföldi trösztök a hátralevő tizenkét évben ne hagyagolják el a beruházásokat, s ne ismétlődjék meg, ami Nigériában történt, ahol az olajtársaságok négymillió dollár értékű berendezést süllyesztettek a tengerbe — mielőtt kivonultak az olajvidékről. A ma még a levegőbe vesző földgáz „venezuelasítását" a kormány, terjesztette a parlament elé — „adunak" szánva a jövőre nézve ... Hogy mit jelent az olaj a venezuelai államkasszának, azt egyetlen számmal érzékelhetjük: amikor felemelték az olajadót, egy csapásra 400 millió dollár került ebbe a kaszszába, s hirtelenjében nem tudták, mire költsék? ... A kormány az infrastruktúra — utak stb. — építésére szánta, a baloldali ellenzék viszont a petrpkémiai ipar és a kohászat fejlesztését, vagyis az iparosítást sürgeti, hogy az olajat és a vasércet Venezuelában dolgozzák fel. Poder Jovan — és katonák A diákok követeléseinek megfogalmazásában is szerepelnek ezek a kérdések, noha az immár második évébe lépett caracasi diáklázadás okai szerteágazóak. A diáklázadás az egyetemi autonómia megszüntetése miatt robbant ki. A főváros állami egyeteme — ahol rendes körülmények között 20 ezer diák tanulhat — már évtizedek óta a venezuelai forradalmi akciók központja. Még Jimenez-diktatúra idején repülőgépet kényszerítettek arra, hogy Caracas fölött leszórhassák röpcéduláikat, s a fegyveres összetűzések sem voltak ritkák. A mostani követelések az egyetemi refori/ért. s a jobb iskolákért, az Egyesült Államok, majd a rendszer elleni tüntetésekben csúcsosodtak ki, ugyanakkor felléptek a rendőrterror ellen. A Ciudad Universitaria — az egyetemi város — bejáratát ma is katonák őrzik, sok fakultás egy éve zárva tart. április—májusban pedig a középiskolákat is bezárták. Százezren tüntettek, s a diákmegmozdulásokban — a kormányzó keresztény COPEI párt kivételével — csaknem minden irányzat részt vett. Akadtak anarchisták is — a „Poder Joven", az „Ifjúsági hatalom" — képében, de a provokátorok szerepét vállaló betancouristák (a volt elnök hívei) is akadtak a halottak között. És a diáklázadás még nem zárult le. 1973-ban a mai diákok egy része már szavazó lesz. Venezuela lakosságának 70 százaléka 30 éven aluli... A kormány nagy hibát követett el, amikor törvényileg megszüntette az egyetemek autonómiáját. Most már keresik a kivezető utat... 1973-ban nemcsak az olajtörvények nyomnak majd a latban, hanem az egyetemi autonómia kérdései, a mai diákok szavazatai is. És akik előtt második éve zárva tartják a Ciudad Universitaria épületeinek kapuit, azok nem érzik magukat a „mennyország fiókjában" ... Az egyetemisták százait tartóztatták le o diáktüntetéseken, s a ,„ . ,. , ... , ' sortűz nem egy diák életét is kioltotta. Képünkön a* egyik vene UtC

C" k foko

d?<™sok portékai között válogotnak zuelai „forró" napot láthatják. ° ven

e*

uel

o'°l<.