Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-19 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

és én is itt vagyok tegnapelőttről. — _Úgy lebeg utána az illat, mint mozdony után a füst, Akos bácsihoz menekül. Öt évig voit az asszisztense, ha vala'Ki, 6 aztán tudja, mi fekszik ebben a filmben, mit kalapált ki abból a plé forgatókönyvből. — Meg vagy velem elégedve? — Könnyedén akarja kérdezni, da egy galuska elzárja a torkát. — Kivágtad az erdő-jelenetet? — Kivágtam. — Zavara már-mát testi fájdalomhoz hasonlít. Nem vette észre, hogy nincs erdő, nincs bujkálás a fák között? — Sajnos, már csak a film végére érkeztem. Ráckevén kínálnak egy telket, háromszáz négyszögöl, tele gyümölcsfákkal. Kiszaladtam megnézni. eldumáltuk az időt. Szerezz, fiam, egv kis szilvapálinkát. Megint vigyorog. De hisz ez maszk. A maszk mögött megmerevedik az arca. Viki az ablaknál áll, egy neoncégtábla vibráló betűit nézi. — Két betű hiányzik. — Hát ne nézd. — Kifújom magam. Edit agyon beszélte a fejem, hogy otthagyja Tamást, nem bírja ki az örökös ... Elakad. Azt kéne mondani, hogy Edit áradozott a filmről, lesírta a szempillafestéket. Ilyesmit. Endre megérzi, hogy hazudik. És mért hazudjon? Legyen tisztában vele, hogy Edit önző, a barátság nála közös programot jelent, semmire se kötelező fecsegést. — Mit mondott Ákos bácsi? Jobban érdekel. — Hogy telket vesz Ráckevén. Háromszáz négyszögöl gyümölcsfákkal. — A Vasfelhőkről mit mondott? — Mit mondott volna? Ismeri minden kockáját. Azt is, ami nincsen benne. Töröld meg a tenyered, nyirkos. — Menjünk át a másik terembe, Gabiékhoz. A pirosruhás egy fotel karfáján ül, tolakodó jókedve áttör a hangok sűrűjén. — Jönnek még csodák, — dalolja és Bőnyaihoz hajol. — Elveszel? — Ha erre a csodára gondolsz. Vedres a vállára üt. — Elfogyott a reprezentációs ital. Dobj be egy ezrest. Én nyomorult dramaturg létemre, a kutya se vesz tudomást rólam, három pirosat dobo'k be. K-í zen fogva mennek, vigyázva, mintha tócsákat kerülnének ki. Mondatok úsznak utánuk, hozzájuk tapadnak, mint a pitypang pelyhe. — ... nem hívtál fel. Egész nap a telefont strázsáltam. — ... az utolsó filmje klimaxos. Szenvedély helyett hőhullámok. — Edericsből rokkát cipelt haza, Münchenből robotgépet. — Fenét bölcsl Felkattintja a nagy eszmék telefonszámalt. — Olyan mélyeket mondsz, szerintem semmi értelme. — Hol a táskám? Egy zsugorított bőrtáska — ... a jelenlegi feleség csinosabb az évi átlagnál. — Megint nincs takarítónőm. Befogtam Lacit, de oltári ügyetlen! — ... rég megszökött. Csak azért jött ide, hogy megmutassa magát. — ... úgy járkálnak kéz a kézben, mint Jancsi és Juliska a rengetegben. Vastag, bundás füst, üvegcsörömpölés, valaki dúdol, talpával veri a taktust hozzá. Elázott, kötekedő hang csattan, nyomában panaszos suttogás, vihogó szófoszlányok bukfenceznek át rajta. Viki arca — mint aki alszik és roszszat álmodik. Nem szól Endrének, határozza el. Majd otthon. Állát a karjához nyomja, Endre észre sem veszi. A falikarra bámul, egy nyakkendő csüng rajta, meg egy hosszúszárú kesztyű. Két fiatalember egymást támogatva botorkál a kifosztott büfé felé. A beteljesedésből Ilyen cirkusz lesz, gondolja Endre. Cirkusz, csődület, unaiom. Holnap korán kell az intézetben lenned. Nem mennénk haza? — Mehetünk. Elő azzal a mosollyal. Hadd higgye szegény, hogy felejthetetlen este volt. Hogy minden úgy történt, ahogyan elköpezlte. Lehet, hogy valami gonosz erő néhány perc múlva kitépi belőle a gyöngédséget, kíméletlenül rázúdítva a csalódás súlyát. Vigyázni fog. Megöleli, vagy bevesz két szem Seduxent. Az utca sötét, néptelen. — Nal — mondja szokatlan élénkséggel. Viki lenyel egy sóhajtást. Ezüst ruhája kicsüng a kabát alól. Azt akarja mondani: fütyülj rájuk! Féltékenyek rádl Ákos bácsi azzal a megőszült szívével ... és Csőre, a neorealista faksznikkal. De nem mond semmit. Endrének nincs szüksége vigaszra. Elégedett, nyugodt, még tán boldog is. Ha megkérdezné: boldog vagy? Nem kérdi meg. Odahaza majd megöleli. Vagy bevesz két szem Seduxent. VALENTYIN ZSAROV: É Életből írt történet Látogatónk nyakán ifjúkorában gödröcskék voltak, most ráncok barázdálják. Arca megsárgult, szemgödre fölött dús, ősz szemöldök, mely időnkint idegesen összeráncosodik! A szerkesztőség egyik munkatársa megjegyezte: — A keze milyen nyugodt, úgye? A gyufaszál nem reszketett az öreges, bambuszszálra emlékeztető ujjak között. Felvillant és elhalványult a cigaretta tüze A rovatban senki sem faggatta a vendéget, mind figyelték, hogyan fújja a füstöt, hogyan kígyózik a füst a vendég világtalan szemgödre felé. Berontott a testnevelési és sportrovat titkárnője és hosszasan mentegetőzve közölte, hogy a kérdéses cikk írója pillanatnyilag nincs jelen a szerkesztőségben, de biztos megjön, csak egy kissé várni kell rá. — Feltétlenül megvárom, — mosolygott a titkárnőre a vendég. A titkárnő vállat vont és kilibegett a szobából. Az írás, melynek szerzőjével beszélni akart a vendég, mindössze tízsoros ártatlan tudósítás volt, amely arról számolt be, hogy egy céllövőversenyen katonapuskával Dmitrif Kurnakov 600 pont közül 567 pontot szerzett meg, s így az első helyre került... Nem nagy eredmény ... talán elírták volna a számokat? A látogató cigarettázott. Sokáig fújta a füstöt. Aztán hirtelen megoldódott a nyelve. Mesélni kezdett a nyírfaoszlopokról, amelyek köré három sorban szögesdrótot fontak. A szögesdrótkerítések sorai között esőverte, megsárgult fű sarjadzott. A szögesdróton tompán koppantak és félrevetődtek a rozsdás esőcseppek. Verdesődött a szélben az oszlopokról lefeslett nyírfakéreg. Minden zugban jól táplált őrök ... Sebesülteket hoztak a koncentrációs táborba, de nem volt hol elhelyezniük őket, így aztán úgy határoztak, hogy a tábor felét — a sebesülteket és a betegeket agyonlövik. — Csak egyet akartam akkor, élni, — mondotta rekedtes, fulladó hangon a látogató és szavai köhögésbe fulladtak, még a feje is beleremegett. Valaki kivette kezéből elaludt cigarettáját. — Összekötött kézzel hánykolódtunk a teherautók tetején. Egyáltalán nem tudtam felidézni magamban, miért és mikor estem foqságba. A világtalan belső szeme előtt megelevenedett: a foszladozó, futó felhőkből nehéz esőcsöppek hullottak alá, végigfolytak nyakán és beivódtak nedves gimnasztyorkájába. Egy esőcsepptől eltalált nylrfalevél az állára hullott és odaragadt. Nehéz volt a nyelvével elérni, szájába venni és még nehezebb megenni. Velőkig ható, égető fájdalmat érzett a halántékán, s hirtelen annyi ereje sem maradt, hogy kiköpje a gusztustalan, összerágott levelet. — Megsebesültem. Terepszínű köpenyes, alacsony, zömök SS-legény bújt elő egy személyautóból és mosolyogva az őrök tiszteletadásán meghallgatta a jelentést, miért is ásnak az oroszok hosszú árkot. Aztán benézett a teherautó teteje alá és parancsot adott, hogy mindenkit szállítsanak ki. — Egyszerűen kiszórtak minket... Egyenesen ennek az alaknak a lába elé ... Az SS-legény a megkötözöttek között járkált és csizmája orrával fordította maga felé a sebesültek fejét, hogy lássa riadt tekintetüket, összeszorított ajkukat és remegő orrlyukaikat. Kedvét lelte az ellenfél tehetetlenségében és bagolytekintetét egyik oldalról a másikra járatva szemlátomást hangtalanul diadalmaskodott. Csizmájával megérintett egy kínlódó szakaszvezetőt és a csizma orrán maradt rozsdabarna foltot sokáig törölgette hajába. A szakaszvezető jajgatott és sírt fájdalmában. Az SS-legény továbbment és intésére két megtermett őr felemelt a földről és talpra állított egy borotvált fejű, komor tekintetű, magas legényt. Ronggyá foszlott gimnasztyorkáján e"gy kerekded mesterlövész-jelvény ékeskedett. — Ugyanolyan jelvénye volt, mint nekem... Nem ismertem ezt a fiút, nem a mi zászlóaljunknál szolgált. Az SS-legény kivette pisztolyát a tokjából, tenyerén tartva játszadozott vele, majd hirtelen két lövést adott le. Két asszony, kiejtve a lapátot kezéből, lassan az árokba dőlt. — Arbeiten schneller! — üvöltöztek az árok mentén álló megtáltosodott őrök és munkába hajszolták az embereket. — Gyorsan! Gyorsan!.. . Az SS-legényi végigjáratta tekintetét beosztottain, várva helyeslésüket. Aztán kísérete egyik tagjának a fülébe rágta, mit tolmácsoljon nekünk, két orosz katonának. Lelkendezett a gyilkos. Rajongott ötletéért: vajon jobban lőhetnek-e ezek az orosz mesterlövészek, mint ő? A tolmács magyarázgatta, hogy nekünk, orosz katonáknak egy-egy pisztolyt adnak, hogy lőjünk egymásra. Célvétés — halál, pontos találat — élet. — Élni akartam, hogy tovább pusztítsam ezeket a szörnyetegeket, ezeket a.., hogy ti éljetek, — suttogta kiszáradt ajakkal a vendég és sokáig zihálva lélegzett, míg végre megnyugodott. — Harminc méternyire vezettek el bennünket és egy-egy töltényt adtak törpe céllövő pisztolyokba. A jókedvű SS-legény nyilván azt hitte, hogy mindiárt egymásra lövünk, csakhogy reményünk legyen az életben maradásra. Harminc lépésről is láttam, hogyan lángol társam tekintete, láttam, milyen zúzódások vannak a mellén, hogyan tántorog, miközben igyekszik minden erejét összeszsdni. A fasiszta a közelben vihogott, türelmetlenkedett és nógatott minket. — Azt már nem. Nem ölhettem meg bajtársamat. Megölni safát vérünket... Ilyen örömet nem okozunk nekik. Vagy talán megfordulva próbáljunk rálőni ezekre a gyűlöletes vadállatokra? A fasiszták vagy húsz géppisztolyossal éberen figyeltek az orosz mesterlövészek minden mozdulatát. — Társam elsőként emelte fel pisztolyát. Megigazította gimnasztyorkáján a mesterlövész-jelvényt. A mellemre célzott. Hirtelen megértettem őt... Lőttünk. Szinte egyidőben... Nem vétettük el a célt. Mindketten életben maradtunk!!! ... A vendég a zsebébe nyúlt, elővette, és tenyerén felénk nyújtotta mesterlövész-lelvényét. A zománc lepattogott róla, közepén mély horpadás éktelenkedett — a golyó nyoma. Megdermedtünk s nem tudtuk levenni tekintetünket a háborúnak és a halálnak erről a szörnyű emlékéről. — Megkegyelmeztek nekünk, — fejezte be elbeszélését a látogató, — és remegett felvont szemöldöke. — Csak a szemem... az SS-legény megfosztott minket szemünk világától. Azt parancsolta vakítsanak meg engem meg Sztyepan Kurnakovot... Sztyepan nem maradt életben ... Ott halt meg a táborban ... A szerkesztőség folyosóján kopogó léptek hallatszottak és a testnevelési és sportosztály titkárnője vidám hangjával mindenkit megijesztve az ajtóból közölte: — Éppen telefonált, holnap reggel itt lesz. Most szolgálati kötelességeit teljesíti. A látogató tenyerében tartogatta az eléktelenített jelvényt és megérezve maga mellett a szerkesztőség egyik munkatársának fojtott lélegzetét, hirtelen feléje nyújtotta a jelvényt... — Adja át a tudósító jelvényemet annak a Kurnakov Dmitrijnek, akiről írt... Mondják meg neki, hogy egy matematikatanártól van; felolvasták nekem, mit írtak róla. Fogadja el ezt tőlem, emlékül. Nem, a koncentrációs táborban elhalálozott Sztyepan Kurnakovnak nem voltak gyermekei, rokonai sem, semmilyen hozzátartozója sem volt... Az a Dmitrij Kurnakov, aki a versenyen 600 pont közül 567-et szerzett meg, egyszerűen csak névrokona volt. (Fordította: Lőrincz László)