Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-12 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

VANNAK Vannak saját magukba rejtett tárgyak. Szinte már csaknem emberiek, felfedezhetnék magukban saját lényüket, és nevetve leleplezhetnének minket. De a mi tudatlanságunk egyre értékesebb. Az állatok tudatlansága melegebb ... A hegyek mennek, a virágok mennek A hollók a hegyek telé fordulnak ... Tavasz lesz ... Mi is öröktől togvo várjuk . .. A semmiségből semmiségben fut az idő s csak önmagáért létezik ... Szivem verése változékony. Hogyan lehetne hőt egyforma verseim ritmusa? Forró odaadásom a költészeté! (Fordította: Dénes György) MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL VLADIMÍR HOLAN: Vajon mit olvasott? A démon nem volt szörnyű esti szürkülettől hajnal hasadtóig. Nem rettentett az angyal, mikor saját képére festette magát. Az antik isten sem keltett félelmet, ki ott trónolt a trágyadomb fölött. A hiénák is igen békések voltak. Féreg sem borzolta érzelmeimet. Én, a félszeg, csak akkor vadultam meg, amikor az embert megismertem ... Vajon az a lány mit olvasott a villamosban? időn és téren túl szinte önkívületben, csupán érzései voltak már, és olyan tűzben remegett, hogyha szólnia kellett volna, dadogott voína tán, s ha néznie kellett volna, csupán a lázadást s az angyalok hallását látta volna... Aki leszállt a költészet hónába, fel nem bukkan soha ... Tölgy Évszázados fal Fő ágaid már holtak ... De minden tavasszal pici gallyacskákkal zöldellsz. Te ősi élet! A villámcsapások mór halálba érleltek ... ÉS mégis újra meg újra kézen fogva vezeted a gyermekeket! Csak amikor Franciaországban a naturalista művészetelmélet követői — az 1848-as nemzedék tagjai — törvényszerűen váltak antiromantikussá, a politikai csalódások eredményeként, amikor a forradalom megbukott, a júliusi felkelést elnyomták, és Louis Napoleon bitorolta a hatalmat. A polgár tokája és önhittsége megnőtt, a pénzes burzsoá volt a rendszer oszlopa, s mert ízlés és műveltség hiányában képtelen volt hivalkodás nélkül ragyogni, talmi kulisszákkal helyettesítette az igazi szépséget. Ezért volt a márvány csak stukkó, a kő csak malter, és a gőgös, pompás homlokzatok vakolókanállal készültek. Az Igazi művészet hontalanná vált, és természetesen teljes közöny, vagy legjobb esetben a „hivatalos kritika" felháborodott tiltakozása fogadta a valóban értékes irodalmi alkotásokat is. A naturalizmus akkor nyert csatát a hivatalos burzsoá kritika ellen, amikor az ugyancsak burzsoá Flaubert Bovaryné c. müve 1857-ben átütő sikert aratott. A siker egyik jelentős tényezője az volt, hogy a mű szerzőjét „szemérem elleni vétség" miatt perbe fogták. Több mint 100 év óta az egymást követő nemzedékek lányai és asszonyai zokogtak Bovary Emma lelki vonaglásai miatt. A „meg nem értett asszony" bevonult az irodalmi típusfigurák galériájába, több mint egy évszázad óta szenveleg magamutogató, önkínzó gyönyörűséggel, és a két világháború között már annyira elzüllött, hogy még Herczeg Ferenc is prostituálhatta. De akkor — 1857-ben — Bovaryné jelentette az előrelépést és jelentőségét a francia irodalomban elsőként Saint-Beuve ismerte fel, amikor megállapította, hogy „Flaubert úgy vezeti a tollat, mint mások a boncolókést". (Le Moniteur, 1857. 5. 4.) Igen, a stílus művésze volt, a franciák talán a mai napig is őt tartják a próza legnagyobb mesterének. Flaubert „merevítette márványba és ércbe azt, ami Balzacnál még izzó láva, Stendhalnál szeszélyes rögtönzés" (Gyergyai Albert). Nehezen, vergődve, töprengve írt, egy-egy oldalt — saját bevallása szerint — nyolc napig és így lett az írói lelkiismeret, a teljesítménnyel azonosuló polgári és kézműves munkaerkölcs példája. A polgári esztéták — a valót szépítendő — azt bizonygatták, hogy Flaubert a csendes, zavartalan munka érdekében hagyta el hat évi tartózkodás után Párizst s vonult vissza vidéki magányába, és ezt a magyarázatot sokan elfogadták, mert sokan szeretik a kényelmes, bőre szabott elméleteket. alkotói elve, az impassibilité, a szenvtelenség golyóbiztos fedezékéből figyelte — és megvetette — a társadalom egymásnak feszülő indulatait. Másik nagy műve, az Érzelmek Iskolája 1869-ben jelent meg, és a szerző egyik levelében írt megállapításával jellemezhető: „az életben nem a nagy szerencsétlenségektől kell félnünk, hanek a kicsiktől". Vagyis nem a megrázó tragédiák pusztítják el az embert, hanem az, hogy elkopik, reményeivel, céljaival, vágyaival együtt. Felfedezte, hogy életünkben állandóan jelen van a múlt és az elmúló Azonban a valóság nem ilyen ideális. A valóság: az elefántcsonttorony, teljes szakítás a társadalommal, antiszociális, élettagadó nihilizmus. Flaubert egyidejűleg volt konzervatív és haladó, nonkonformista lázadó és a társadalmi béke szószólója. Intellektualizmusának légüres terében élt, rezignációja passzív egocentrikus esztétizmus volt, és személytelenségével közel került a parnasszisták individualizmusához. Megteremtette a „bovaryzmus" filozófiáját, az önámítást, az élethamisítást, és bár igaz, hogy leleplezte a századot és ezzel „modern reflektív világnézetünk megalapítói közé tartozik" (A. Hauser), de a hús-vér emberhez mégis közelebb áll Homais patikus, a nevetséges kis nyárspolgár, aki „rajongani" is tudott, mint a Bovary Emmával azonosuló Flaubert, aki gyűlölte az eszméket, aki legfőbb idő, hogy az életünk romjait betemető idő viszont „mindenütt az elveszett értelem csíráit és lábnyomait mutatja" (Lukács Gy. Die Theorie des Romans, 1920). E mű legnagyobb érdeme, hogy a fejlődési regény, ami Goethe Wilhelm Meister tanulóéveivel kezdődött, az Érzelmek iskoláján át vezetett a mannl Varázshegyig. Az a különös kettősség, ami egész magatartását jellemezte, művészetelméleti síkon is megmutatkozott, hiszen ugyanolyan mértékben volt romantikus, mint realista; egy realista regényt törvényszerűen egy romantikus alkotás követett. Első regénye, a Mme Bovary realista regény volt, ezt követte 1862-ben a romantikus Salammbo, a napfényben ragyogó pogány ókor művészi ábrázolása, amiből azonban hiányzik a romantika minden érzelmi faktora, és Szerb Antal véleménye szerint „úgy szép, mint egy szobor". 1869-ben jelent meg az Érzelmek iskolája, a francia realista regény dezilluzionizmusának csúcsteljesítménye, de öt évvel később a Tentatlon de Saint Antoine c. művében a romantika legjobb hagyományait követi. Az 1876-ban megjelent Trois Contes három novellája közül az Un coeur simple élesen, hangsúlyozottan naturalista, de a Hérodias és a páratlan szépségű Légende de Salnt Julién l'Hospitalier a legnemesebb romantika. Élete végén határozta el, hogy a Bouvard et Pecuchet c. művében megírja az emberi butaság nagy hőskölteményét, epébe mártott tollal mutatva be a nyárspolgárok ostobaságát és kigúnyolva a 19. század nagy bálványát, a tudományt is. Állítólag 1500 szakkönyvet olvasott el, csupán abból a szempontból, hogy mennyire nem érti meg ezeket a készülő regény két figurája. De dicséretet érdemel-e az író, aki már annyira kiábrándult, annyira embergyűlölő, hogy a tudomány ls csak emberellenes szempontból érdekli?! Flaubert minden nagysága, éleslátása, . ábrázolókészsége ellenére is burzsoá — mégpedig nagykapitalista burzsoá volt, akinek nem volt elég, hogy becsületesen dolgozott, azt akarta, hogy mindenkit felülmúljon. Irodalmi intranzigenclája egyenesen visszataszító, hiszen megvetett mindent, ami nem irodalom, tehát szándékosan menekült mindattól, ami a gyakorlati élettel és a tevékeny, küzdő, ütésektől, bukásoktól sebesen is holnapokat ostromló emberrel kap csolatos. Nem akarjuk tagadni nagyságát, jelentőségét. ö jelentette az irodalmi realizmus kezdetét, ő rántotta le az illatszerekbe mártott cifra leplet a század bomló fekélyeiről, tükröt tartott a felkapaszkodott, hivalkodó burzsoá elé, megtépte a Második Császárság operett-díszleteit, de ha életművében a mozgató okot keressük, akkor főleg a megvetést és a neurózist találjuk. Kétségtelen, hogy Flaubert figuráját eltakarja a humanista Zola alakja. PÉTERFI GYULA (I. Grossmann felvétele) Téli hangulat