Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-12 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

néma, határozatlan főbólintással köszönt mindenkinek és senkinek, aztán szerepének előírásaihoz igazodva, már nem vett tudoqjásul senkit, a karnagyot sem, aki asztala mellől a vállán át mustrálgatta. Trezero felvillanyozva fecsegett, de Helena nem vette le szemét a falon függő óráról. Abban a másodpercben, mikor a nagymutató eltakarta a kismutatót, intett a kékruhás szolgának, aki gonggal a kezében állt a színpad bejáratánál, Trezero markába nyomta a zongoraszólamot, és kurtán mondta: — Gyerünk! És ne felejtsen el jobb lábbal belépni! Első fellépésére Reisser Balladáját választotta. Nem különösebben értékes, bár elemi szenvedélylyel papírra vetett kompozíció. Egyike azoknak a zenei semmiségeknek, amelyekről Matuláéknál egyszer azt mondta valaki: ha Hubermann veszi a kezébe, egy kis mesterművet formál belőle. Helena meg volt győződve róla, hogy ez a darab kiválóan megfelel a céljainak: nem túlságosan hosszú, könnyen érthető, dallamos és egyben hatásos, ezenfelül alkalmat ad neki, hogy érvényesítse játékának jellegzetes erényeit, a széles tónust, a daloló kantinélát és érzékét a drámai fokozásra. A teremben tompították a világítást, négy gongütés hallatszott, és Helena Trezero kíséretében fellépett a dobogóra. Az elébe táruló kép nem nélkülöz bizonyos ingerlő szépséget. Elsötétített földszint, a falakat hátulról halványpiros fény világítja meg hangulatosan, olyan a terem, mint valami óriási viaszkép. Mihelyt Helena a krétával megjelölt helyen megállt a zongora mellett, elöntötte a fényszóró melegen sárga csóvája, alakja vakítóan felragyog, és egyszerre a sötét tér központja lesz, fénylő oszlop a félhomályban. Helena elégedett, a belépés hatásosan sikerült, a termen meglepett csönd hulláma suhan át. Valahol a háttérben félénk taps hallatszik. Helena mozdulatlanul áll, mint egy szobor, nem hajol meg, látszólag nem is érzékeli az emberek jelenlétét. Majd álla alá emeli a hegedűt. Trezero belecsap a billenytűklse, és a piros pecsétes hangszer dalolni kezd a borospoharakkal, tányérokkal és tálakkal megrakott asztalok fölött. A beszélgetés moraja közben újra szétömlött a teremben, de Helenát ez ném zavarja. Felkészült rá, előre tudta, hogy ezeket az embereket, akik kikapcsolódni, szórakozni jöttek ide, a fényhatás nem ejti ámulatba, nem ragadja magával. A terem akusztikája szerencsére kitűnő, Helena maga is hallja, amint olasz mesterhegedűiének tömör zengése áthatol a lármán, elnyomja, elűzi a beszéTgetés zaját. Kedvvel játszik, ösztönzi a helyzet rendkívülisége és a páholyban ivott bor, ereiben pezseg a vér, a hegedű magas hangjai kristálytisztán fénylenek, a gyors futamok — mintha gyöngyszemek peregnének ezüstlemezre, a hatalmas befejező fokozásban a hegedű hangja egyre teltebb, egyre szárnyalóbb, a gyöngéd, törékeny hangszer hihetetlen erőre képes... A teremben már régen halotti csönd uralkodik, az emberek leteszik az evőeszközt, félretolják a tányért, abbahagyják az evést, a cigaretták és a szivarok kialszanak a hamutálcákon, néhány érzéketlen flegmát erélyesen lehurrognak, a pincérek a háttérben állnak, nem is merészkednek az asztalok közé, amúgy sem hívja őket senki; minden arc, száz meg száz arc, a földszinten és a páholyokban, mind Helena felé fordul. A magas, karcsú alak úgy játszik és úgy ragyog a félhomályban, mint egy földöntúli látomás. A terem fülledt, ingerlő légköre egyszerre megtisztul, mintha megnyílt volna a mennyezet, és a vendégek feje fölött a mély, csillagos ég boltozódna. Az Escorialt elragadta a játéka, Helena ezt minden idegszálával érzi, a csodálat rejtett hulláma őt is felkapja és magával ragadja, a belső megindultság árama kering a játékos és a sokaság között. Elhangzik az utolsó akkord, a két muzsikáló kéz lehanyatlik, dörgő tapsvihar zúdul minden irányból, akár a lavina, de Helena ismét mozdulatlanul áll, megvilágított szobor, nem néz, nem mosolyog, mintha körülötte semmi sem történne, mintha légüres térben állna, a reflektor kialszik, és mire a teremben újra kigyúl a fény, az esztrád üres. Hiába robban ki újra meg újra a taps, hiába zúgnak a „Bis! Bisl" kiáltások, hiába tapsol az öltözőben a zenekar, sőt maga a karnagy is, Helena nem jelenik meg, Helena viszszateszi hegedűjét a tokjába, mosolyogva megszorítja Trezero kezét, aki érthetetlenül makog valamit, és elmegy, ahogyan jött, anélkül, hogy bárkivel is egyetlen szót váltana. Ekkor Savini viharzik be az öltözőbe Táskájában az ideiglenes szerződéssel Helene egy óra múltán újra a szobájában találta magát. Le sem vetkőzött, úgy, ahogy volt, nagyestélyi ruhájában leült a székre, kezét fáradtan az asztalra fektette. Szája köré hideg, keserű mosoly rajzolódik, szeme a semmibe réved. Minden mozdulatlan, alszik az egész ház, szinte tapintható a csönd, csak Helena szíve kalapál, fülében dobog a vér. Kőmerevségén egyik perc a másik után zúzódik szét. Tehát így kell megfogni a dolgot. Hatásvadászat, rafinéria, színpadi póz ... csak az ilyen olcsó varázsra özönlenek az emberek seregestől, akár a hangyák a cukorra, a művészetet is csak ilyen tetszetős csomagolásban hajlandók megízlelni, az igazi művészetet, nem azt, amivel Savini kérkedik. Hirtelen rosszullét fogja el, homlokán kiüt a verejték, mintha minden porcikája fellázadna. Ha most ledobhatná magáról elegáns estélyi ruháját, vízbe merülhetne, és tetőtől talpig lemosakodhatna, újra meg újra, amíg csak le nem mossa magáról a különös szagot, ami áthatja, az Escorial-szagot... de sajnos, ez lehetetlen, ilyen fényűzésre a szobája nincs berendezve. A művészet! Helena halkan felnevet. Valaha ... milyen régen volt, mintha egy más életben történt volna. Helena lelke olyan, mint a vihar szaggatta erdő! Minden töredezett, tépett, dúlt benne, gyökerei, a föld mélyébe tartozó gyökerek meztelenül, tehetetlenül merednek a levegőbe. SZITÄSI FERENC: Nem tudom, miért neveznek éppen Sámuelnek, de annyi biztos, hogy anyámnak tetszett ez a név. Sokszor megállok itt a salaktéglagyár közepén, a pőre betonon, és gondolkodom. Körös-körül salakhegyek púposodnak. Ügy nézem néha őket, mintha igazi hegyek lennének, de én sohasem csapom be magamat. Tudom, mi az igazság. Az, hogy a salak már megjárta a tüzet. A salakcsomókban a szürke lyukak olyanok, mint az apró árkok, amelyekben a szén barna vagy fekete álma rejtőzött valaha. Csakhogy a tűz nagy úr volt, kiűzte lángostoraival az álmokat. Azok engedelmeskedtek, mert ami már meghal, az engedelmeskedik. De mit csináljon az, akinek az izmok még odaszorítják ujjait a lapát nyeléhez? Vagy árva marad, mint a jrissen gyúrt salaktégla, amelyet ver az eső, süt a perzselő nap, vagy megadja magát a munkatársak ártatlan akaratának, olyanná válik, mint amilyenek ők: se fehér, se fekete. Ezt szokták az ilyen emberre mondani. Egyszóval: elveszti az egyéniségét meghatározó tulajdonságait. No, de éppen erről akarok beszélni. Én nem akarok vagy fehér, vagy fekete ember lenni, amilyen a valóságban vagyok. Van két munkatársam. Nem mondhatnám, hogy valami elvetemülten rossz emberek. Dolgoznak ők, amennyit kell. Csak mégis van valami árok közöttünk. Én az egyik partján, ők a másikon vannak. A múltkor azt mondja munka közben az egyik: — Samu, sirat a talicska. Hogy mondta, az rendben is volna, merthogy énnekem az a munkám, hogy a keverőtől a formázóig talicskázzam a keveréket. Csak az nem tetszett, hogy hangjukban annyi gúny van, hogy csakI Ilyenkor nem is válaszolok nekik. Csak hallgatok és nézek. Akkor is éppen egy pók mászott a talicska szélén. Szemeimmel felittam. Szinte úgy éreztem, hogy a hosszú póklábak kilógnak a szemgödrömből. Nem mozogtak. Mozdulatlanok voltak azok, mint a levegő. Aztán meg azzal hozakodtak elő, hogy cuppog a rázó, kevesebb vizet tegyek a keverékbe. Ezt már nem tudtam szó nélkül elviselni, hát azt mondtam: — Ha cuppog, hát fulladjon meg! Többet se szóltam, mert tudtam, hogy minden szó olaj a tűzre. Meg nem is nagyon hallják meg, mert a keverő nyekereg, mivel a salakdarabokat morzsolja a keverő kereke. Aztán fogtam a széles lapátot, és belemerítettem a puha salakba, s tartalmát beledobtam a keverődobba. Majd vártam, hogy összekeveredjen, hiszen a keverő azért keverő, hogy összekeverje. A lapátot függőlegesen magam elé állítottam, s hosszú, kidolgozott ujjaimat a lapát végére hajlítottam. Erre a másik kettő is megállt, és összenevettek. Tudtam, hogy megint én vagyok a célpont. Ekkor határoztam el magam véglegesen, hogy csak a hallgatásommal verem vissza támadásaikat. Kieresztettem a keverődob tartalmát, megmarkoltam a talicskát és toltam. Ügy éreztem, hogy a munkám lefoglalja a gondolataimat. De most csalódtam, mert a talicska kerekének minden fordulata fájdalmasan mart belém. „Meghatározhatatlan a következő perc tartalma. Apró villámok a szemrebbenések. A lányok csípője csupasz ágként hintázik a combok fölött. Zenél a betonkeverő. Belém nyekergi a salakport. Parancsomra megállna a talicska. A lányokban nincs semmi érdekesség. A második estén már bebújnak velem az ágyba. Szájukon hangtalanul égnek el a csókok. Még hamu sem marad az ajkukon. jeltelen talicskautak. Odavissza. Naponta ki tudja, hányszor. Kétezer lépés, háromezer lépés, tízezer lépés a napi élet. A talicska szarva felböki a salakhegyeket. A másik kettő csak áll. Mintha belekövesedtek volna a levegőbe. Milyen furcsák. Az egyik egész nap csak sört iszik. Majd szétpukkad a gyomra. Lehet, hogy éppen ma repítik őt fel a sörbuborékok. Kétezerötszáz volt a múlt hónapban. Kemény a talicska szarva. A por szépen belepi a hajamat, fó lenne fürödni a nyáron ... Lehet, hogy nem is igaz, hogy gyereke lesz. Hiszen csak egyszer voltam vele. fó viies volt a fű. Majd elmegyek hozzá, hozzááá, hozzááááá..." — Ügyesebben, Samu! — Hallottam a Söröshasú hangját. — Ahogy akaródzik — védekeztem. Lg.ssan mozogsz, mint a részeg tehén. Nem néztem rájuk. — Berci eladja a fogait, nem veszed meg? Összegyűlt bennem a keserűség. A keserűség pedig gyengíti az embert. Pedig tudtam, hogy a megadásomról szó sem lehet. Annak ellenére, hogy bizonyos átalakulást nem tudok megakadályozni. Egyszerre csak úgy éreztem magam, mintha én is sör lennék, melyet a Söröshasú kiiszik a pohárból. Egyszerűen csak felhörpint. Csak úgy, kérdés nélkül. De én ebbe nem egyezem bele. Szürke maradok, mint a hamu. Vagy a hamuból viszszalépek a tűzbe. Piros lángnyelveket haftok, amelyek majd belepottyannak a Söröshasú szemébe! Kiégetik. Vagy a benne lötyögő sör eloltaná a tüzet? Az én tüzem olthatatlan leszi A múltkor arra jöttem rá, hogy a háromszög is összecsukható. Végül is csak egy szakasz marad, ami majd meghatározottá teszi bennem a talicskautakat. Csak egy út lesz majd, amely belőlem indul ki, és a keverőtől a formázóig terjed. Tíz óra lehetett, hogy pihenőt tartottunk. Nagy meleg volt. A Nap is majd elhervadt az égen. Felállítottunk három szárazabb salaktéglát, és ráültünk. „Ezerkilencszázhetvenegyben salaktéglát virágzik mellettem a beton. Nehéz, nedves, szürke bőrű virágokat. Salak, víz, cement. Furcsa virágok. Szirmokat haft a levegő is. A Söröshasú orráról letéptem az illatot. Milyen lustán puhítja ujjai között a cigarettát!... Anyám nyelvét már biztos körülölelték a gyökerek. Fekete ruháját már biztos levetették a férgek. Miért szeretem őt még most is? Apró, fehér ujjaival már nem mutat az ajtó felé. A koporsónak nincs ajtaja. Csak bejárata. Milyen rikácsolva sírta belé a szögeket a kalapácsI A földben a szögek sorsa is ugyanaz, mint a csontoké. A szögek megbarnulnak, a csontok megfehérednek ... ninsc már kifelé mutató úff... akkor még nem tudtam, hogy az anyáknak is lehet szeretőjük..." A Söröshasú rágyújtott. A gyufa lángja halvány volt. Csak ahol a cigarettához ért, ott izzott vörösen. Aztán vékony lila füstkígyók másztak ki a cigaretta végéből. — Miért hallgatsz? — kérdezte a másik. — Kirázta a nyelvét a talicskán — toldotta meg a Söröshasú. — Samu! Samu! — Nem vagyok Samu. — Talán Sárikának becézzünk? — Vagy Salamonnak? Ekkor már éreztem, hogy szememben könnyek hintáznak. Lábammal apró köröket rajzoltam a betonra, aztán összemostam őket a talpammal. Felálltam. Elindultam a keverő felé. Ťelehánytam a kosarat salakkal, beleöntöttem fél zsák cementet, vizet öntöttem hozzá, és bekapcsoltam a felhúzószerkézetet. A kosár lassan emelkedett. A húzódrótok megfeszültek, néha egyet-egyet pattantak is. Félúton azonban megállt a kosár. Leállítottam a motort, odaguggoltam a kosár alá, hogy letekerjem a tengelyre csavarodott kötelet. „Makacs ez a drót. Erzsike derekára majdnem rámászott a gyík. Neki rugalmasabb volt a dereka. Jó lenne, ha mégis gyereke lennel Kiülnénk este az udvarra a hársfa alá, és néznénk, hogyan ereszkednek le apró fényköteleken a csillagok. A kisfiamnak nem Sámuel lesz a neve. Péter, László, vagy Attila." A Söröshasú meg a társa csendben nézték, hogy mint művel Sámuel. Látták, hogy egyik kezével meglazította a kötelet, a másikkal meg igyekezett megforgatni a kereket. Egyszer csak a kerék elkezdett visszafelé pörögni... A Söröshasú és a társa megrezzent. Odarohantak a keverőhöz. Sámuel a kosár alatt feküdt mozdulatlanul. Összenéztek. Ajkuk mozdulatlan volt, arcukon összefutottak a ráncok: Megtörölték verítéktől gyöngyös homlokukat. — Szegény Sámuel... — rebegték tehetetlenül. Könözsi István felvétele r

; V..Y Fordította: Havas Márta