Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-12 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

ste már Indulásra készen, sötét estélyi köpenye alatt ugyanabban a ruhában, amelyet a Líceumban viselt, Helena sokáig állt a hegedűtok előtt; többször lehajtotta a fedelét, majd újra felnyitotta, s a hangszer mindannyiszor aranyosan megcsillant a zöld bársonyon, mint valami ékszer. Már kilenc őra elmúlt, mégsem tudja rászánni magát, hogy bekattantsa a zárat, és kimenjen az ajtón. Bizonyára felaizott érzékei űznek vele csalóka játékot, de Helenának úgy rémlik, hogy az Amati fivérek hegedűjének fénye és egész külső formája életteljesebb lett, mióta hazatért Olaszországba ... déli virág, az északról való visszatérés felszabadítja benne a szunnyadó erőket. Tónusa is megváltozott, melegebb, dallamosabb, de ez már bizonyára csak érzéki csalódás, mintha feltételezné, hogy a hangszer több mint háromszáz esztendős fájában még él a cremonal harangok hangja. Csak nem lesz babonásabb, mint a középkori inkvizíció volt, csak nem hisz boszorkányságban! A holt tárgyaknak nincs lelkük. Helenában megszólalt a józan ész, de hiába, valami ösztönös, erős érzés nem akart hitelt adni az ész szavának. Az Escorial! Hazatérése után ez lesz tehát a hegedű sorsa. Az Escorial.... de nem a spanyol királyok és történelem nagyszerű sírboltja, hanem egy táncos, énekes mulató. Még a névben is kedvezőtlen, gúnyos hasonlatot látott, ami kijelölte a sorsukat. Az ő meg a hegedűje sorsát. Negyed tíz. Most már egy percet sem vesztegethet. Bocsánatkérő sóhajjal ráfordította a kulcsot a zárra, felkapta a tokot, és kisurrant a folyosóra. A szobája külön bejáratú, senki sem vette észre, hogy elment. Már messziről meglátta Trezerót... türelmetlenül topogott a bejárat előtt. Az ajtót villanyégők szegélyezik, azok alkotják a hol kigyúló, hol kialvó nagy feliratot is: Escorial. — Bocsásson meg, kissé elkéstem. Hol megyünk be? A főbejáraton? Trezero boldog pillantással válaszolt: — Jöjjön, vezetem! Átmentek a zöld növényzettel díszített előcsarnokon. Egy ajtón nagybetűs felirat hirdette: Igazgatóság. Trezero bekopogott. Egy rikítóan kék formaruhába öltözött legényke bejelentette őket. Sapkáján aranyszállal hímezve ugyanaz a név díszelgett, amely odakint fáradhatatlanul szaladt a villanykörték csillogó futószalagján: Escorial. Néhány percig várniuk kell. Savinl úrnál éppen a pincérek tesznek esti jelentést. Szótlanul ülnek egymás mellett, egyiküknek sincs kedve beszélni. Helena sápadt, szíve a torkában kalapál, a valóság sokkal nyomasztóbb, mint ahogy elképzelte. A sárgás, puszta falak mintha lassú mozgással közelednének hozzá, a helyiség egyre szűkül, Helena nem kap elég levegőt, legszívesebben felugrana, kiszaladna az utcára, és a meleg estében futna, futna, mindegy hová, csak menekülni önmaga elől, a sorsa elől. Nevetséges! Sorsunkat a vérünkben hordjuk, csak akkor menekülhetünk előle, ha ereinkben elakad a vérkeringés. A pincérek kiözönlöttek az irodából, frakkok és hosszú, fehér kötények menete, az ajtóban egy simára borotvált, ficsúrosan öltözött, ötven év körüli, testes férfi lelent meg, és olaszul mondott valamit, amit Helena nem értett. De mozdulatát megértette: beléptek. Savini úr kezében Helena névjegyével könnyedén meghajolt. Egész megjelenésében, minden mozdulatában megvolt ez a fölényes könnyedség, mintha keresztülnézne azon, akivel beszél, látszik rajta, hogy gyakorlott tárgyaló, aki nem adja be a derekát. Még mielőtt Helena kinyithatná a száját, Trezero magához ragadja a szót, és Helena hosszú olasz tárgyalás néma tanúja lesz. Kínos helyzet, úgy érzi magát, mint egy bilincsbe vert fogoly, aki tehetetlenül nézi, hogy mások döntenek a sorsa fölött, és az ujját sem mozdíthatja a maga érdekében. Róla beszélnek, miről ls folyna köztük a szó, néhányszor elhangzik a neve. Savinl úr először meglepettnek látszik, később mosoly jelenik meg a szája körül, szemlátomást szórakoztatja a dolog, többször fürkésző pillantást vet Helénára, vonásait ilyenkor kissé elködösíti a bizonytalanság, mintha tétovázna. Helena végül nem bírta tovább, és németül szólt Trezeróhoz: — Nem beszélhetnének más nyelven, hogy a társalgásban én is részt vehessek? A gyors szóváltás megszakadt, mindketten meghökkentek, de a tehetetlenség abroncsa szétpattant. Kiderült, hogy Savini tud valamit franciául, Helena lassan beszél, hogy Savini jól megértse, és a maga módján kifejti, mit akar. Tárgyilagos, mert tudja, hogy az egyszerű, világos magyarázat kelt leggyorsabban érdeklődést, de előadásába szándékosan belekever egy árnyalatnyi titokzatosságot, hogy Savini kíváncsiságát is felébressze. Ezt a beszédet ts a legapróbb részletekig előkészítette, betanulta, mint egy színpadi szerepet, tudva, hogy ezen múlik vállalkozásának sikere vagy kudarca. Savini türelmesen hallgatta. Egyre figyelmesebben vette szemügyre látogatóját (Helena szándékosan szétnyitotta köpenyét, hogy estélyi ruhája látható legyen), nyilván felbecsülte, mustrája megalázó lett volna, ha Helena nem foJ. K. Beneš: ,,A piros pecsét" című pszichológiai regénye, amely o Madách Könyvkiadó gondozásában mostanában magyar nyelven is megjelenik, egy hegédüművésznő rögös életútját tárja az olvasó elé mély humanizmussal és vérbő írói fantáziával. Az alábbi részlet a küzdelmes művészsors egy mozzanatát villantja fel. gadja humorosan és azzal a tudattal, hogy ez Savini foglalkozásához tartozik, Ö maga bizonyára nem ls sejti, hogy viselkedésében valami sértő is lehet. — Megengedi, kérem — szakította hirtelen félbe Helenát, odalépett hozzá, komikus óvatossággal két ujja közé fogta köpenyének két szélét, és szétnyitotta. — Nagyon szép és ízléses toalett, azt meg kell hagyni — mondta elgondolkozva. — És biztosan nem olcsó. Tulajdonképpen honnan ismeri a pianistánkat? Vagy úgy, kihallgatás — gondolta Helena. — Ismerőseinél lakom a szomszédban — válaszolta gyorsan. — Stoppaniéknál, az Oriani utcában. Stoppani a Scalánál dolgozik. — A Scalánál? Stoppani? Ezt a nevet nem ismerem. Énekes? — Nem. Szabó. Savini elmosolyodott. — Ogy? Tehát az Oriani utcában lakik? Hm, gondolom, maga az egyetlen, akinek ott ilyen estélyi ruhája van. Szabad kérdeznem, miért jött Milánóba, és honnan jött ide? Helena eleve felkészült erre a kérdésre, a válasz hozzátartozott betanult szerepéhez. — Szabad kérnem, hogy ezt a kérdést, egyelőre válasz nélkül hagyhassam? Savini úr elengedte Helena köpenyét, állát a tenyerébe és könyökét másik kezére támasztva morogta: — Hm. — Majd rövid hallgatás után: — Nem tagadhatom, Dra ... Dra... bocsánat, kissé nehezen ejtem ki a nevét. Maga bizonyára orosz, ugye? Helena ösztönösen érezte, hogy talajt nyert. — Nem az a fontos, milyen nemzetiségű vagyok. Csak az a fontos, hogyan játszom. Erről pedig csak akkor győződhet meg, ha próbát tesz velem. — Igen, én is éppen ezt akartam mondani. Az ötletében van valami, elismerem. De minden a játékán múlik. Ha játéka nem emelkedik magasan az átlag fölé... — Megrázta a fejét, újra végigfuttatta Helenán kutató pillantását, mintha külsejéből a tudására is következtethetne. Helena gyorsan Trezeróhoz fordult, és elmagyarázta neki Savini kételyeit. Ismét olasz nyelvű párbeszéd kezdődött, de ezúttal nem tartott sokáig, Savini leplezetlen türelmetlenséggel félbeszakította a zongoristát. — Trezero úr felsőfokban beszél a játékáról — mondta nehézkes franciaságával. — Szép tőle, hogy segíteni akar magán, de ez számomra nem mérvadó. A legsúlyosabb akadály: a bizalmatlanság. Helena első gondolata, hogy kinyitja a hegedűtokot, és megmutatja Savininak a pecsétet. De azonnal elvetette hirtelen támadt ötletét. A hercegi pecsét, feltűnést keltő ruhája, Trezero, Stoppani, az Oriani utca ... nem, az ellentmondásos tények keverékéből kínos, sőt talán veszélyes bonyodalmak származhatnak, és meghiúsíthatják tervének sikerét. Ez az ember, aki megszokta, hogy többé-kevésbé kétes egzisztenciákkal tárgyaljon, bizonyára óvatos és gyanakvó. Itt csak egy kivezető út van, mondta biztos hangon, tegyen próbát vele, esetleg még ma este. Amint látja, készen áll a fellépésre. Persze itt a helyszínen ls előadhatna valamit. De az iroda nem színpad, az nem volna az igazi. A hatásfokot csak az eredeti környezetben, az előbb ecsetelt részletek harmonikus összjátékában lehetne pontosan felmérni. A színpadra lépés módja, a világítás, a befejezés, ezek a tények mind közrejátszanak, légkört teremtenek, és csakis ez határozza meg az összbenyomást. Savinl határozatlanul vakargatta az állát. — Hm... Éjféli zenei jelenet... van benne valami, az tagadhatatlan. Csakhogy ... — Ha a fellépés nem sikerül — vágott a szavába Helena —, ha tévedek, egy estével akkor sem kockáztat semmit. Először ki kell próbálni a dolgot, azt megértem. így természetesen hajlandó vagyok — játszotta ki utolsó ütőkártyáját — a kísérletre ingyen vállalkozni. Ez hatott. Savini nyomban felélénkült, nyilván a pénzkérdés okozta neki a legnagyobb gondot, nem akart zsákbamacskát venni. Ingyen? Ö, az egészen más, az ellen nincs semmi kifogása, miért nem mondta azonnal, a tárgyalás megrövidült volna. Trezero kénytelen elköszönni, már tűvé tették érte az egész Escorialt, a zenekar negyed órája nélküle játszik, a karnagy tombol. Nem marad más hátra, a fellépés technikai részleteit Helenának közvetlenül Savinl úrral kell megtárgyalnia. Kissé szorongva néz a megbeszélés elé, kettesben lesznek, nem tudja, hogyan bánnak az efféle emberek négyszemközt a nftkkel, méghozzá ilyen kényes helyzetben, de Savini korrektül viselkedett, sőt magatartásában a zavar meglepő jelei mutatkoztak. Nyilván nem tudta, hányadán áll, Helena látogatása, ötlete, külseje, viselkedése nem illett szokásos tapasztalatai közé. Helena mosolygott magában, hiszen ő sem biztosabb a dolgában, mint Savini. Eszébe jutott művészi pályafutásának kezdete. Közös hangversenye a híres énekesnővel. Engel festő estélye, látogatása a hercegi kastélyban ... helyzete ebben a megvilágításban mindinkább groteszk oldalról mutatkozott. Ha a herceg tudná, hol csendül fel ma este a piros pecsétes hegedűl Voltaképpen izgalmas, nagy kaland ez, álarcos fellépés, más életlehetőség inkognitóban, a művészet visszájái Az est hátralévő részét egyedül töltötte egy páholyban, amelyet Savini nagylelkűen rendelkezésére bocsátott. Éjfél előtt tíz perccel megjelent a kék egyenruhás szolga, aki Savininál bejelentette. Helena fogta a hegedűt — hangszerét egy másodpercre sem hagyta felügyelet nélkül —, és a hátsó lépcsőn felment vele a zenekar tagjainak fenntartott helyiségbe. Trezero már várt rá. Ö is kitűnő hangulatban volt, boldogan szaladt Helena elé, lelkesedéstől sugárzó arca világosan elárulta, hogy amióta itt működik, még sohasem került ennyire az érdeklődés középpontjába. Helena sima vonalú, de éppen egyszerűségében nagystílű ruhát viselt, minden dísz nélkül. Mikor fényesen csillogó ezüst toalettjében belépett, mintegy parancsszóra minden fej felé fordult... a gyűrött, sápadt, elfásult arcokon megvillant ' a rendkívüli érdeklődés fénye. Aha, gondolta Helena azonnal megérezve maga körül a jól ismert feszültséget, Trezero itt már gondoskodott reklámról. De Trezero ezzel távolról sem érte be. Pártfogói mozdulattal karon fogta Helenát, és az asztalához vezette, hadd lássa mindenki, hogy ő hozta ide az Escorialba, ő, a mellőzött zongorista, a nulla a nullák között, a jelentéktelen éjszakai muzsikus ... s ez a lebegő járású, csodálatos fiatal nő, akit itt rajta kívül senki sem ismer, őt választotta zongorakísérőül. Helena engedelmesen követte ... miért tagadná meg tőle ezt az örömet! A helyiségbe lépve csak ...... ;. ••>?,, '•: . . V .-: •••..•: • ... , .