Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-12 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

Egy művészportrét, ha mégoly vázlatos is, sok összetevő alakít ki. A művész élete sokrétű és mozgalmas, egy rövid lélegzetű beszélgetés keretében nem követhetjük nyomon az életiriű folyamatát, legfeljebb ellesett mozzanatokat villanhatunk fel. Az első pillanatkép: a művész mint ember. A népszerű karmester nyílt, derűs, közvetlen. Nincs benne semmi póz, egyszerű és őszinte, mint minden igazi művész. Régi igazság: csak a kicsik adják a nagyot. A második felvétel: az ember mint muzsikus. Most már a kérdések pergőtüze következik. A karmesteri portré alapvonásait az ifjúkorban kell keresnünk. Mikor fedezte fel magában a karmesteri elhivatottságot? — Még nem voltam egészen négyesztendős, amikor édesapám tanítványaiból, tehát nálam jóval idősebb fiúkból zenekart alakítottam, és „térzenét" adtam az udvarunkon. Akinek nem jutott valódi hangszer: trombita, síp vagy dob, annak bizony be kellett érnie holmi kimustrált fazékfedővel vagy akár öntözőkannával. De jaj volt annak, aki net% illeszkedett be kellő művészi komolysággal akkori zenei elképzeléseimbe. Termetemhez képest túl hosszú karmesteri pálcámmal erélyesen megfenyítettem játszótársaimat. Mindenesetre ez volt a legfegyelmezettebb zenekar, amelyet valaha vezényeltem!. Tanulmányaira visszagondolva kiket tart legjelentősebb tanítómestereinek? Ki volt az, aki figyelmét az előadóművészét mélyebb titkaira irányította, és rávezette arra is, amihez valójában csak belülről lehet eljutni? — Első tanítómesterem az édesapám volt. Ö ébresztgette zenei tehetségemet, első lépéseimet is ő irányította. Majd Albrecht Sándor és Kafenda mester tanítványa lettem. Közben elvégeztem a gimnáziumot, és érettségi után a bécsi Zeneművészeti Főiskolán folytattam tanulmányaimat. A zeneszerzési tanszakon a bratislavai származású Schmidt Ferenc volt nagyszerű tanárom, míg a vezénylés műhelytitkait leginkább Clemens Kraussnál sajátítottam el. Legnagyobb mesteremnek Dohnányi Ernőt tartom, akinek Budapesten voltam növendéke. Sokoldalú tudása kiterjedt a művészet minden ágára. Előadásai, beszélgetései rengeteget nyújtottak a mester köré csoportosult fiataloknak. Mikor élte művészi fejlődésének legküzdelmeseb időszakát? — Közvetlenül a tanulmányaim befejezése után. A fiatal karmesterjelöltnek akkoriban még állást kellett keresnie. Mennyivel könnyebb a mai nemzedék helyzete! A pályakezdő fiatal művész a főiskoláról kikerülve azonnal álláshoz jut. Sőt, legtöbbje már diákkorában alkalmazást nver, s így korán szert tesz megfelelő gyakorlatra is, amit mi régiek csak nehezen és hosszabb idő elteltével szerezhettünk meg. És melyik volt a legtermékenyebb, a leggazdagabb? — Művészi pályafutásom minden időszakának voltak termékeny, gazdag szakaszai. Nehéz megállapítani, melyik volt a legtermékenyebb. Megemlítené legalább kiemelkedő állomásait? — Talán első nyilvános hangversenyem, valamint az ezt követő budapesti és párizsi koncertjeim voltak ilyenek. r . Karmesteri koncepciójába bevonja a zenekari művészek emberi tapasztalatait és zenei felkészültségét is? — Természetesen. Igényeimet és művészi követelményeimet mindig a zenekar felkészültségéhez, tapasztalataihoz mérem. Az előadásra kerülő mű dinamikáját, sőt tempóját is ettől teszem függővé. Véleménye szerint mi alakítja ki a játékosokban az oldott muzsikáláshoz szükséges „jó közérzetet"? — A zenekari játékosok technikai felkészültsége és a karmester tökéletes műismerete, tudása, intelligenciája. — Mit tart karmesteri munkájában a leglényegesebbnek? — A saját felkészültségemet, minden zenekari próbíra. S persze, koncertjeimre is. És mi az, amit működésében legjobban szeret? — Ha hangversenyeim visszhangra találnak a közönség körében. A műhelymunkában a Szlovák Filharmónia hajlékony hangszernek bizonyul? — A Szlovák Filharmónia megalakulása óta velem működik, és velem együtt fejlődött azzá a kitűnő együttessé, amilyennek ma ismerjük. Közel negyed évszázados együttműködésünk után elmondhatom, hogy igen hajlékony hangszernek bizonyult Ha jól tudom, ön két éve vezetőkarmestere a bratislavai Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának. A rádiózenekar ugrásszerűen fejlődött a keze alatt. Vezénylési módjából és eredményeiből ítélve, egyébként is kitűnő pedagógusnak tartom. Elárulna valamit betanító-nevelő munkájának titkairól? — Én is örömmel tapasztalom a rádiózenekar ugrásszerű fejlődését. Gondolom, a zenekar technikai és művészi képességeinek kibontakozását műsorválasztásunknak és intenzív próbamunkánknak köszönhetjük. Nem hiszem, hogy ennek más titka volna. Vagy talán mégis? Igen jól értjük egymást, és a zenekar tagjai a próbákat nem unalmas nyűgnek, hanem komoly kötelességnek tekintik. Mit tart a kortárs-zene útjairól? — Igen sok a kísérletezés, és van olyan új mű is, amelynek a zenéhez már semmi köze sincs. A különféle, még a ritmust is nélkülöző, csak zörejekből álló „műveknek" nem lehet maradandó értékük. Legtöbbjük csak két előadást ér meg: az elsőt és az utolsót. Most engedjen meg egy igazi „női" kérdést. Tudom, hogy nagyon szereti az édesanyját. Hangversenyeken gyakran elnézem őt. Megindító látvány, az anyai szeretet élő szobra. Művészi munkájára kihatott a meleg, otthoni légkör? — Igen. Az otthon élvezett szeretetet, meleget szeretném mindenhová elvinni. így a munkámba is. Mi mozgatta meg erősebben művészi képzeletét? A bánat vagy az öröm? — Mindkettőből bőven volt részem, s úgy gondolom, egyformán hatottak rám. Most még egy sablonos befejező kérdés: milyen tervei vannak a közeljövőre? — Két hangversenykörút áll előttem. Az egyik Olaszországba, a másik Nyugat-Németországba és Svájcba vezet. De a legfontosabb terv mindig: szép és jó hangversenyekkel megörvendeztetni közönségemet. A művészt sürgeti az idő, búcsúzunk. Ügy hozta a véletlen, hogy találkozásunk épp az említett olaszországi turné előtt zajlott le, s képzeletbeli fényképezőgépem így még egy jellegzetes felvételt rögzíthetett: a művész arcán a felelősségteljes karmesteri működés tengernyi gondjának és örömének visszfényét. Feljegyezte HAVAS MÁRTA A minap eqy választási qyűlésen voltam a Redoutban, ahol a Nemzeti Front jelöltjei bemutatkoztak. Beszéltek eddigi munkásságukról, majd elmondták szándékalkat, terveiket, hogyan képzelik el munkájukat a jövőben. Utána a hallgatóság közül léptek néhányan a mikrofon elé, és megmondták véleményüket a jelöltekről. A felszólalók zöme a jelölteket munkahelyükről ismerte, és íqy a jellemzés igen érdekesnek bizonyult, mert hiszen sehol sem lehet úgy megismerni az embert, mint éppen a munkahelyén. Tetszett nekem a gyűlés. A jelöltek beszédei és az elhanqzott felszólalások nem voltak sablonosak. Mindenki érezhette, hogy a felszólaló mondanivalóját megfontoltság és őszinteség jellemzi. Ezt a felhangzott taps és a vitafelszólalók kissé remeqő hanqja ls bizonyította. Ezek a felszólalók uqi/anis nem voltak hivatásos szónokok, hanem eqi/szerű dolqozók, akik zavarba főttek, amikor a nagy hallqatósáq előtt kellett elmondaniok véleményüket társaikról és a szocializmusról. Nagy sikere volt annak ls, hoqy a felölteket virággal ajándékozták meg. A gyűlés után elgondolkodtam a hallottakon, és arra a meqállapításra jutottam, hoqy több figyelmet kell fordítanunk az udvariassáqra. Ez alatt nemcsak azt értem, hogy a fiatalok a villamoson engedjék át ülőhelyüket az idősebbeknek, hanem azt is, hogy az idősebbek az előzékenységet köszönjék meg, ne rakják a szomszédos ülőhelyre táskájukat, cókmókjukat, mert ezzel még eqy ülőhelyet foglalnak el. Érthető tehát, ha elégedetlenséget vált ki az ilyen udvariatlan, önző eljárás. A mindennapi forgalomban a baleseteket többnyire a szabálytalan előzés, illetve az udvariatlanság, mások semmibevevése okozza. A balesetek gyakran halállal végződnek, de ebből vajmi kevesen tanulnak, a többséqnek eszébe sem jut, hogy hasonló eset vele ts megtörténhet. Egyszer végignéztem eqy ilyen szerencsétlenséq nyomainak az eltakarítását, közben eqy ismerősöm, eqy autótulajdonos lépett hozzám, és véqiqhallqatta a tragikus esemény történetét. Az emberek megismételték a történetet, olykor valaki hozzátett valamit, vagy a saját véleményét szőtte be az eseménybe, mint például az egyik asszony, aki lemondóan és igen szomorúan intett a kezével, majd meqieqyezte: — Most már eqyiknek sem sietős az útja ... Erre az ismerősöm, a saját megnyugtatására azt válaszolta, hoqy meqtörténhet az ilyesmi más viszonylatban is. Megtörténhet, hogy az embert elqázolják akkor is, ha nincs kocsija hu csupán qyaloq meqy át az úton. Így vigasztalta maqát, én meq arra gondoltam, hogy ez bizony naqyon sovány vigasz. Az udvariassághoz az is hozzátartozik, hoqy ha az ember bemegy egy hivatalba, kínálják meq ülőhellyelI Éppen azért szeretném,- ha az újonnan meqválasztott nemzeti bizottságok einüxei és alelnökei erre naqy gondot fordítanának. Ha a nemzeti bizottsáq dolqozót ezt a felekkel megteszik, biztos vagyok benne, hogy sokkal qyorsabban intézhetik el az ügyeiket. Ugyanez umJkozik a nyugdíjintézet hivatalnokaira ts. Üjra ismétlem, az udvariassáq az embereknek egymáshoz való kapcsolatában döntő fontosságú. Éppen ezért azt kívánom, hoqy meqválasztott képviselőink eqytől-eqyiq kifogástalan, lelkľyneretes emberek legyenek, egy kicsit tekintsünk önmagunkba ts, és kövessünk el mindent, hoqy seqítséqükre legyünk. Embertársaink meqbecsülése, az előzékenység, az őszinte udvariassáq sokat seqít. SZABÓ BELA