Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-28 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

Hajnali öt felé, amikor az éjszakai szélvihar már úgy süvöltött, mint a Lear király nagyjelenetében, ráadásul a függönyt is zászlóként csattogtatta, kénytelen voltam felkelni, hogy bezárjam az ablakot. Álmos szemem elé elképesztő látvány tárult. A szél hoszszában söpört végig Peking főútvonalán: az út innenső felén, széllel szemben az emberek egészen előredőlve, (sőt egyesek rák módra hátrálva) törtettek a láthatatlan, zúgó fal ellenében, minden lépésért külön meg kellett küzdeniük. A másik oldalon viszont, akár a Tour de Francé mezőnye is felvonulhatott volna: vitorlaként ülve a szélben, kozmikus sebességgel száguldottak kerékpárjaikon a munkába indulók, (versenyezve a trolikkal is). A tavaszi szélvihar csak egyike az időjárás megpróbáltatásainak Pekingben, s a meteorológiai intézetet azért nem szidják annyian, mint nálunk, mert jelentéseit nem ismerteti a napisajtó. Kézfogás, áramütéssel Télen érkeztem először a kínai fővárosba, s kezdetben igazán kellemes meglepetés ért. December volt, s ragyogóan sütött a nap. Aztán hamarosan kiderült: nem csupán a felhők hiányoznak, hanem a nedvesség is. Hónapokon át nem libben Peking fölé egyetlen hópehely sem, csontkeményre szárad a föld, port söpör az utcán az éles, maró szél. A levegő annyira száraz, hogy a statikus elektromosság mindenütt felhalmozódik, és a legegyszerűbb kézfogás olyan kölcsönös áramütést produkál, aminőre nálunk csak a trolibusz fogantyúja képes. A parolázók felszisszennek, s ijedten rántják vissza tenyerüket. A külföldi kolónia tagjai a diplomatanegyed távfűtéses lakásaiban vészelik át a hosszú telet ős ha lehet, csak gépkocsival közlekednek — a főváros nyolcmillió lakója nem bújhat el ilyen egyszerűen a pekingi tél elől. A kínai ember hozzáedződik a hideg rohamaihoz: a hivatalokban, üzletekben a helyiség közepén kis vaskályha ad meleget — tetején víz forr egy kannában — az utcán pedig a járókelő többszörös védőburkot von maga köré a fagy ellen. Az általános téli viselet a vattával bélelt pufajka és jegeialsó, gyapjú pulóver, néha egyszerre több is. Hordják az erős, kék vászonborítású báránybőr bundát is, de ez nem általános. A járókelők nagy része arcát az orvosi maszkhoz hasonló kis fehér álarc mögé rejti, csak összehúzott szemei látszanak ki a szélben. (Ugyanakkor az egy-kétéves kicsik nagy része télidőben is hátul hasított „gyorstüzelő" nadrágocskát visel.) Űsztől tavaszig, a legnagyobb szélben, fogzörgető hidegben is szünet nélkül vonultak Peking lakói, hogy részt vegyenek a fővárostól mintegy húsz kilométerre megkezdett folyószabályozási munkálatokban. Férfiak és nők, idősebbek és fiatalabbak, sőt tízegynéhány éves iskolásfiúk és lányok masíroztak reggel, délben, este vörös zászlóval és Mao Ce-tung képével az élen, takaróval, lavórral, tartalékcipővel a hátukon, hogy néhány héten át földdel megrakott talicskát toljanak és sátrakban aludjanak a Venjü partján, ahol százezer ember szinte minden gépi segítség nélkül mélyítette a folyó medrét. Gyalog vonultak ki és gyalog érkeztek vissza, sohase mulasztva el a főútvonalakon, hogy dalra, vagy harsány jelszavakra zendítsenek. Hó csak március felé esik: ilyenkor Peking-szerte iskolások, háziasszonyok tízezrei lapátolnak, s ha szükség van rá, a katonaság is kivonul. De ritkán van rá szükség: néhány nap, és a havat egyszerűen felissza a kiszáradt föld, vagy eltűnik, elillan, elpárolog. A mi köztisztasági hivatalunk sok gondja egyszerűen ismeretlen Pekingben: nem kell fizetni a hómunkásokért, nem kell elszállítani a fehér tömeget. És végül, egyik napról a másikra, a tavasz is beköszönt. Ma még fagy, holnap már húsz fokot mutat a hőmérő. Valamelyik reggel arra ébredsz, hogy narancsvörös az ég, a levegő, a világ. A fény vörösre festi a szobát, az utca túlsó oldala eltűnik a sűrű színes homályban. A G'őbi-sivatag pora érkezett meg. Alattomosan recseg az ember foga alatt, behatol a zárt ablakon is, hiába küzdesz ellene, portörlővel, tollseprűvel, finom rétegben elborít mindent. A kínai arcokra még szorosabban ráfeszül a védő maszk, csapdos a szél, néha viharrá dagad. Közben a kopár, sárgás táj hirtelen pompás üde zöldbe vált, s májusra már meg is érkezett a nyár. Otthon azt mondanánk: kánikula. Június a szárazság, hőség hónapja — július közepén beköszönt a monszun párás, fülledt melege. A folyók medre megtelik, az ég elszürkül, a nap sápadt korong és az európai ember úgy érzi, mintha óriási gőzfürdőben élne. Télen az ablakok fakeretei között süvölt a szél, nyáron a keretek úgy megdagadnak, hogy nem is lehet becsukni őket. (A bútorok néhány év alatt tönkremennek, felrepedeznek.) A külföldi nagykövetek többsége július második felében kiveszi évi rendes szabadságát: Pekingben az ügyvivők hónapja kezdődik. A város lakói viszont könnyebben viselik a hőséget: a férfiak és a nők egyaránt szellős vászonviseletet hordanak, nadrágot, inget és blúzt, sőt a fiatal nők néha szoknyát is. A koktélokon a külföldiek öltönyeikben izzadva, némi irigységgel szemlélik a rövidujjú inget viselő kínai vendégeket, akik számára csak ezt írja elő a protokoll. Odalent délen Végül eljön a megváltó, hosszú, napsugaras pekingi ősz. Valószínűtlenül tiszta az ég, szellő csak néha rezzen, nyáriasan meleg a délelőtt, elvonul a monszun fátyola, és még távol a csikorgó tél. Persze, ne feledjük: Peking nem Kína. Valamelyik január végi fogadáson a szeles, influenzát hozó télre panaszkodtam esgyik délkínai ismerősömnek. Végighallgatott, csendesen mosolygott: — Nálunk délen, már tavasz van. BARACS DÉNES (Esti hfrlapl A

Líbiai sivatagról ifjúsági regények ben olvastam először. A forró po kolban bandukoló karavánok, a pusztító homokviharokban elté vedt berberek, az oázisok felé sie tő kalmárok romantikus, zord vi lágát ezerkilométerek távolsága vá lasztja el tőlem. Most már az évtizedek is közénk álltak: ezt a híres sivárságot, mostoha szegénységet elsöpri az olaj, amely gazdag or szággá teszi Líbiát. Az ország határán, Benghaziban estem á életem legalaposabb vámvizsgálatán. A negyedmilliós város (egyébként több arabközi tanácskozás színhelye volt az elmúlt években) nemzetközi légikikötőjébe egy Caravellen érkeztem Bejrútból. Az utasok zöme semmi rendkívülit nem talált abban, hogy a bőröndöket aprólékosan átvizsgálták. Bizonyára kábítószert keresnek — gondoltam —, de rövidesen rá kellett jönnöm: más után kutattak. Amikor a vámőr diadalmas arckifejezéssel kiemelte bőröndömből az úti viszontagságok áthidalására tartalékolt konyakot, mindjárt felvilágosított: ebben az országban abszolút szesztilalom van, itt nem lehet inni. Fájó szívvel váltam meg a palacktól. Líbiai útitársam vigasztalt, megpróbálta megmagyarázni a különös vámolást: ebben az országban teljes a szesztilalom. Az államfő nemrég kijelentette: Mohamed úgyis megtiltotta az ivást, tehát eddig is tilos volt a hithű mohamedánok számára. Mi csak érvényt szerzünk a tilalomnak. A tilalmat rendkívül szigorú törvények erősítik meg: az ittas embert hónapokra büntetik, akit pedig szeszcsempészeten tetten érnek, vagy leleplezik, amint éppen ad el, arra nagyon hoszszú, szigorú börtön vár. • # « Líbiáról a közvélemény hosszú ideig csupán annyit tudott, hogy a második világháború után a Föld legnagyobb ócskavasexportőrje volt. A berberek, a hamiták Rommel sivatagba rekedt második világháborús tankjait árulták. Ezért nem sokan irigyelték őket. De azért már sokkal inkább, hogy a háború után az orA nemrég épült mecset egyszerű vonalaival elüt a régi mohamedán templomépítkezés látványos pompájától. a kövekért, kár minden percért, amit a homok alatt töltenek". De olajországban élünk, s most kezdjük érezni annak a hatását, hogy naponta hatmillió dollár kerül az államkasszába — az olajkutakból. Az országnak most az olaj a legfontosabb: az olaj az első. Olyan kút- és fino. mító rendszerünk van, amelyben az egyik európai egyetem olaj-tanszékének a professzora „eltévedt", nem igazodott el, s beismerte: ezt ő nem tudná kezelni. Líbia 1971-ben megnyerte az olajcsatát: a kormány felemelte az olajárakat, és a tőkés vásárszág hirtelen meggazdagodott az olajon. De mint az arab világban mindenütt, a beszélgetés itt is előbb-utóbb az idegenforgalomra terelődik. Tripoli szállodámban, a Libya Palace-ban, amíg a portás adataimat vezette be a különböző nyilvántartásokba, elém tett két prospektust, s többször is arra biztatott: ne mulasszam el megnézni Sabbratha és Leptis Magna műemlékeit. A baedeckerekből tudtam meg, hogy Leptis Magna föníciai település már időszámításunk előtt világváros volt, régebbi, mint Róma, s hatalmas színházának, templomainak romjai ma is láthatók. A háromezer esztendős városon természetesen meglátszik az idő. De az utcák éppen maradtak, a házak falán, a kőkerítéseken még ma is láthatók azok a karcolások, amelyek a hajdanán száguldó kocsik tengelye nyomán maradtak ott. A város feltárása különben, most is tart: a restaurátorok és a régészek munkáját nem zavarják a csapatostól odalátogató iskolások és a gyér számban megforduló külföldiek. Líbia — olajország, amelynek az idegenforgalom afféle „melléküzemága" csupán. Amikor Leptis Magnából autóztunk vissza a fővárosba a 120 kilométernyi sivatagi autóúton, tripoli újságíró kollégám, a New Agency munkatársa azt mondta: „Fáj a szívünk ezekért lók kénytelenek voltak tudomásul venni az áremelést. — Azt hiszem, mi még nem vagyunk európai értelemben vett nemzet — mondta kollégám —, de az olaj azzá tesz bennünket. Magabiztosságot, erőt adnak az olajtonnák és a dollárok millióit „felbugyogtató" kutak. Az olaj segítségével alakítjuk ki helyünket a világban, Afrikában — és az arab népek közösségében. Mióta tudjuk, hogy olajunk van, s tudjuk azt is, hogy ez mit ér — azóta tudjuk, hogy igazunk van. Azért voltunk olyan eltökéltek akkor is, amikor hozzáfogtunk az angol és amerikai támaszpontok felszámolásához. Líbia történelmi „helyéről" világvárosok maradványai, római erődök, mecsetek, írott és íratlan emlékek vallanak. Jelenét a városokig húzódó berber lakosság, az ipari civilizációval ismerkedő líbiai nép határozza meg. Ezt a megállapítást mindenütt kiegészítik azzal: együtt a többi arab országgal. Mert az arab államok szövetkezésének alapelveit rögzítő Tripoli-charta összekapcsolja az egységre törekvő népek sorsát. Líbia még a föderációs tervezetek előtt részt vállalt az arab erőfeszítésekből: hatalmas olajjövedelmeiből mindig juttatott az agresszió áldozatainak, s az anyagi és erkölcsi-politikai támogatást most is megadja nekik. KRAjCZÁR IMRE Tripoli: A főváros modern emeletes házai a régi vis- A kis csónakház kupolája a mecse• kótelepek határán „nőnek ki" a földből. tek tetejét „utánozza". 14 \