Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-28 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

— Ügy? — sipított föl most egy nyúlékony giliszta hang, éppen ellentéte az előbbinek. — Akkor előbb közülök is akasztódjék föl tizenhárom generális, azután lehet beszélni a többiről. Nagy derültség támadt. A hahota pedig veszedelmes vendég a frázisok közt, megeszi őket. Olyan, mint a tyúkólba beszabadult róka. Kovinyi megtártorodott egy másodpercig, mint Kinizsi Pál a nyergében, mikor egy gyermek egy borsószemet hajított rá. Egyébiránt zavar és háborgás támadt mindenfelé. — Ki volt az? Hát egy inci-finci emberkét taszigáltak előre, aki peckesen tartotta körtealakú fejét, körülbelül mind Dávid, mikor Góliáthot megtalálta a parittyakővel. — Én lai — mondá az apró, vézna emberke a mellére ütve. — A Munczy szabó! A Munczy koma! — kiabálták számosan. Templomi csend támadt, hogy mi fog történni. No most, Jánosi Most légy észnél, Kovinyi János. Elmosolyodott és odaszólt szelíd humorral: — Rövidlátó vagyok, tisztelt uraim, a nagyon apró betűket és a nagyon apró embereket nem bírom jól kivenni. Ugyan méltóztassanak fölemelni azt a kis urat, hadd lássam én is. Erre is nevettek és most már Kovinyi részén volt a „derültség", ez a bolondos, csillogó-villogó fegyver. A csizmadiáknak több se kellett, egyszerre a levegőbe emelték Munczy szabót, aki harapott, hadonázott a kezeivel és rúgott a lábaival. A csizmadiák úgyis dühösek voltak rá, hogy mer őnáluk különb hazafi lenni, egy közönséges kecske — bizonyosan jól meg is ropogtatták az oldalbordáit. — Nem csodálkozom, — folytatta Kovinyi, — hogy az én tisztelt polgártársam olyan vérengző, mert egész életében gyilkos, hegyes végű dárdákkal dolgozik, azokkal döfködvén a posztót (zajos, hosszas derültség), s amit összetüzköd, ha rosszul csinálja, könnyű kifejteni, de a politikában, lévén a politika az exigenclák tudománya (úgy van, úgy — bólingatott Köntösy Mátyás uram, a sarki pék), ha valami elhibáztatik, számos emberöltők sínylik meg ... Rendes medrébe tért vissza innen túl az oráció folyamatja és most már meg sem szakították, csak éljenek és helyesek. Mindössze a vége felé, midőn az önálló magyar bankot ígérné Kovinyi, mint kiküzdendő sine qua nont, a Lipóczky szűcs széles hátához támaszkodó Hatolyka György asztalis fölriadt egy percre szendergéséből (voltaképpen ez a szendergés volt a leghelyesebb kritika a két óráig tartó beszédre) és hallván, hogy az önálló bankról van szó, félálmosan belehujjantott: — Nem kell önálló banki Rögtön nekiestek tizen is, lehurrogták lepisszegték, mire megadta magát Hatolyka György: — Hát legyík ban, — hörögte, újra lehunyván a szemeit szendergésre. Igv múlt el a nevezetes nap, melyet háromszáz terítékű vacsora követett a „Szegfűnél", számos szellemes tószttal fűszerezve. Egész éjjel a legfölségesebb hangulat volt, csak a párbajsegédek kászmálódtak korábban haza, némajelekkel, arcfintorokkal és vállhuzogatásokkal mutogatva a tartóztatóknak, hogy nekik korán reggel komoly dolguk van, tehát le kell lekQdniök. Pengő Laci ellenben kutyába se vette a fenyegető végzetet, olyan kedve szottyant, hogy kabátját levetve, ott aprózta inarogyásig a cigány előtt, Látván ezt Levinczy, az U-ra terített asztal másik szárnyán, minthogy őt sem a gólya költötte, rálicitált ellenfelére a jókedvével s elkezdte énekelni azokat a szép duhaj nótákat az ô zamatos tempójával, betyárosan, illegetve hozzájuk egész testét, beléjük fcntve egész lelkét: Pesti kaszárnya, repedj meg, Ides rózsám, szabadíjj me: Szabadságom be van zárva — — Most jön a szíp Gyurka! Ferenc Jóska ládájába stb. A dal és a tánc ikertestvérek; összejönnek. A mámor, az édes köd nem útvesztő, mint a közönséges ködök, de híd közöttük. Nem lehett más vége, mint hogy hajnal felé Levinczy és Tengő némi unszolások közbejöttével kibékültek, kezet fogtak. A Gyurka (akinek a nóta pointejeit jelezte előbb Levinczy, hogy :„Most jön a szép"J szétütötte, összecsókolóztak, mert mindeniknek egyegy cimbora fogta és taszította a fejét, míg a két koponya összeért; a csók után örök barátságot esküdtek egymásnak és hajnalpirkadáskor csak a négy segéd jelent meg a „Szeplő" nevű fenyőerdőben s a derék dzsentlmenek fölötte csodálkozának, hogy a fcét ádáz ellenfél nincsen ott. Ugyanezen a reggelen, midőn a nap fölbukkant nyárias ragyogással és melegséggel, lobogódíszben látta Körtvélyest. A Kovinyi-zászlókat már kora reggel széthordozták a hajdúk, csakhamar feltűntek a házfedelek szelelőin és a homlokzatokon. A kis gyermekek háromágú tollbokrétát tűzdeltek föl a kalapjaikra s az egész város visszhangzott az „Éljen Kovinyi" kurjongatásoktól. Valóságosan dühöngött a Kovinyi-ház. Még a szurtos szolgálók is, akiknek az esze ott szokott keringeni egész évben a katonakaszárnya körül, Kovlnyit magasztaló verseket komponáltak kender-tilózás közben ... Minden, de minden Kovinyit dicsőítette, a falak plakátjai, a kert kerítésére krétával fölfirkált éljenek. Sőt Kukucska Pál, a jó kedélyű luteránus kántor, megvilágított transparentet tett ki még éjjelen át is a kapujára e fölirattal: Vinum vini Vivat Kovini. S maga Kovinyi is jól csinálta, folyton beszéltetvén magáról különféle jelességeinél fogva. Egyszer mind a kilenc bábot leütötte a sörházi kuglizón, másnap elnyerte a kucséber kosarán extrátón a 28-as számon (28-ikára volt kitűzve a választás is). A harmadik nap pedig ott sétálgatván a Kemese partján, miután épp abban a percben szédült le a hídról egy öregasszony (Botoska Mihály vargának a neje) és a vízbe pottyant, a követjelölt utána ugrott és kimentette. Szerencse, dicsőség és szerelem környezte Kovinyit: az összes fővárosi lapok, még az ellenzékiek is, azt írták: „megválasztása kétségtelen". De ami mindennél több, Kozsehuba Flóris takarékpénztári igazgató nyilvánosan kijelentette: — Erre a mandátumra már a takarékpénztár is ád. És, amint mondom, Kovinyi mindgyárt melegiben szaván is fogta, egy nagyobb fajta kölcsönnel. GQ smmms tüfflra S. K. NEUMANN: Hisz én is láttam hojnalfényt, s gyöngyharmatát a pázsitos tavasznak, ifjú reggeleknek, midőn a gerlepár hivása hatja őt szíved, s szeretni volna kedve mindeneknek tudom, a boldogság egy szóra megbocsát, csókot lehelve homlokodra békül veled; feledni tudja mindörökre, ami fájt, s mélyen megértő szeretet kovásza éled. Hisz ismerem a forró rétek illatát, midőn a nyár napot rögzít a pillanatban, s ki fékezhetné szenvedélyes önmagát, ha vére forr, s a bőr alól is szikra pattan. Tudom, vallom, van véres, karmos szerelem, a sikoly s csók utón keményen pontot tétet; viharként jár, ölel, fölujjong féktelen, s felrúgva már az erkölcs s száz előítélet. Tudom, tarka köntösben jár oz ősz, s alul bánatát rejti a rőt parázsként izzó lomb. mely a búcsúzás könnyeként a sárba hull, s a városon végigjár a nyomorúság s gond. Én ismerem az elmúlás halk bánatát, zengő mély húrját a tűnődés fájdalmának, keservét, ha ki hamis távolokba lát és fejjel ront a valóság zord várfalának. ÉS láttam éjszakát, mikor kigyúl a hold, s a hámezők felett varázslatos dallam kél, és éjszakát, midőn dühöngő tél dalolt, s az utak, hidak felett bánattal sírt a szél. S tudom, a békés szív nygalma mennyit ér, s hogy áldott lesz a csontkéz is, mely elpihentet, és kétely is gyötört... mind bennem zúg, zenél Prológus minden érzés, mely összetörhet és emelhet, hallom, bensőm szól e balga, bús zene, nwk-mek-me, ma altatádal s holnap kénköves zuhany: vért, agyvelőt adj, uram ... nemi E bensőséges öröm s bánat, e bús magánzene csak szóljon itt e süllyedő világnak, mely kincset kincsre gyűjt - s mit kezdjen majd épp ebbe hal bele. Te, elvtársam, kit munkapadnál látok, ki mezőn görnyedsz, s kaszárnyában rostokolsz ma, Ínséges vagy még, oly szegény. Ti sorsos százezrek, igaz felebarátok, még fogva tart a sötétség hatalma, bár csábít, ébreszt már a fény, veletek egy sorban küzdök, menetelek a lázadó utcákon véges-végig; hozzátok, nektek szól pártos dalom, kenyér és munka kell és hatalom, harsanjon bár a fényes égig, de kössön, és vörös, jő egyezséggel szeretettel és éberséggel; s holnap korbácsot fog a rab, lesújt, lesújt, a szent osztályharag .. .1 Elfojtom e mérges üstöt, aa érzelmes, kába füstöt, osztályom, csak neked daloljak vaskéményen, géprobaj közt és gépfegyver tüzében mondjak utolsó, bátor éneket. BÁBI TIBOR fordítása vele? BÄBI TIBOR: Ez a nap is elmúlt, megrabolt, megrabolt minden perc és óra, ha tenni vágytam, elgáncsoltak, egy szándékom se vált valóra. Pedig én meddő, kis álmoknál többet tudok, többet merek, mégis állok, mint sötét erdőn az eltévedt, megvert kisgyerek. Ha csak egyszer is kiáltanék, s elárulnám, hogy elakadtam. A párt felé ezer ellenség törne most rá torz, éhes dühhel, mint a vaciKan. Am az is lehet, megeshetne, hogy nem is ölne, ütne, falna, csak elváltozna, s mint a lidérc, miily ingoványra csalogatna. Azért is kiáltok, városban s erdőn, ostromolt földön, égen: - A párt felél A párt felé, mert ő az én váram, erősségem. LACO NOVOMESKÝ: HANGOSAN - Fájt? - Fájt, Istenem, bizony nagyon! Ma már nem is tudom, hogy a legjobban (mi, a rágalmak szabadjára hagyott gyeplői, hogy meghurcoltak pocsolyákon, (mocsarakon, sértettek, megaláztak, hogy hetekig nem (ettem, vagy a gyász mindazért, amit valaha (szerettem. - Megcsaltak az álmok? - Brr, ez üres beszédl A rosszat, a rosszat mérik fájdalommal. Ami velünk történt, megtörtént. Én elkezdeném megint ahol kezdtük elébb, mint a bacillusokat kutató tudás, aki meghalt, mert megölték a bacillusai. (azonnal (Bede Anna fordítása) ANDREJ PLÄVKA: ÉNEK SZÜLŐFÖLDEMRŐL Erdőknek himnusza, vizek csobogása mosolygó lány szeme, pásztor dúdolása, vén rengeteg ölén búsuló boróka, pufók gyermek arca, kemény tenyír őseimnek sírján füvet termő hantok: a daloló összhang színfoltjai vagytok! Megsajdul a szívem, valahányszor látlak, mégis, tőled kapott művemért Mikor szomorú dalt suttog a fenyves s elszálltak a fecskék, messze fenn a borókafenyőnek fájó könnye hullott, (kérge, elsápadt a széplány, s többé nem s mikor sírva zúgtak éjjel a vad szelek, akkor nyitottam ki először szememet. (kedves (mosolygott (megáldlak ... (Farkas Jenő fordítása) CSONTOS VILMOS: Mór nem jársz nyomtalanul. A fény a nyomodba hull. Sár, por csókolja talpad: Kísérőn rád tapadnak Biztató szemsugarak. S érzed, ölelnek vágyak, Lépsz, s akit rég aláztak: Mögötted mind elmarad. MUNKÁS Ember vagy, szolgasorsod Sövényét sorra bontod. Erdőből kél a holnap, S gyöngyéből homlokodnak Csordul az élet nékünk, S a szerszámot kezedbe Szép fehér kenyerekre Váltod - és abból élünk. Hitted rég: idáig érsz. S tudtad, a cél, mit kisérsz: Felemel, hatalmat ad. Most győztél - hatalmadat Védd, s öklöd legyen kemény! Még settenkedő lábak Ha gáncsolni próbálnak: Ott te csapj le idején!