Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-21 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

Karin Lászlóvá KÖDFÁT1ÖL Hosszú, véget nem érő éjszakai A többiek már régen elaludtak. Horkolásuk kakaskukorékolás módjára szétfűrészeli a fekete, csendet. Egyáltalán: Lehet-e aludni, lehet-e élni a börtönben? Nemi És mégis — ők alkalmazkodtak. Csak én nem tudok. Már nem is élek emberként. Álmatlanságban szenvedek. Lelkemben a nyugtalanság hullámzik, sóhajtozom, megpróbálok elaludni, de hiába. Miért nem tudok parancsolni a gondolataimnak? Miért jut eszembe csupa kínzó dolog? Óh, kínom, szenvedésem, hová meneküljek előled? Tulajdonképpen ml teszi az embert rabbá? A rácsok? A veszteségek? Szemhéjam idegesen rángatózik, homlokomból halántékomon keresztül éles fájdalom sugároz koponyám hátsó felébe. Képzeletben hozzátartozóimmal foglalkozom. A feleségemmel, aki biztosan a szeretőjével tölti az éjszakát. A szuka! Ö volt az oka annak, hogy akkor leittam magam, és... Megrázkódom, valahányszor arra gondolok, hogy megöltem azt a fiút. Ö, hiszen ha meg nem történtté tehetném... I Agyamban minduntalan kezdetét veszi és lejátszódik az a két végzetes nap. ... Reggel. Kiszálltam a villamosból, és futva indultam tovább az utcán. Sza. kadt az eső. A járdák szélén széles, zavaros vízpatakok csobogtak. Az aszfalt mélyedéseiben álló tócsák felületét fodrozta a szél. Sietségemben nem néztem, hová lépek. Csak amikor tele lett a cipőm vízzel, akkor káromkodtam el magam teli tüdőből. Mire a raktárba értem, bőrig áztam. Dideregtem a kellemetlen, ragadós nyirkosságtól. Eh, de jó volna most felhajtani egy pohárka rumot, gondoltam. De azon nyomban megfeddtem önmagamat. Egy pohár rum! Micsoda ötlet! A fejedbe száll, s kész a szerencsétlenség! — Jő reggelt! — köszöntem a főnöknek. — Vacak egy idő, a kutyát sem volna szívem kikergetni. Összeráncolt szemöldöke alól rámvillantotta tekintetét. Ez elég volt. Sejtettem, mit jelent e tekintet. Én is hallgattam, Kifogásokat keresni, s a megbízhatatlan ébresztőórára hivatkozni gyerekes dolog lett volna. Pedig szentigaz, hogy az az ócska lim-lom még egyszer sem ébresztett. Hiába húzta föl Paula minden reggel. Na, persze, a vén morgósnak meg kell játszania a főnököt. Igaz, joga van hozzá, későn járok be. — Ne ácsorogjon, múlik az idő, lásson munkához! — Hát a kocsikísérő hol van? — Az is olyan semmirekellő. Biztosan nem akarózott kitennie a lábát otthonról. Este találkoztam vele. Tökrészeg voltl Jól megmostam a fejét Kívülről tudtam, mi fog következni, ezért nem is engedtem, hogy befejezze. — Akkor ki fog rakodni? Micsoda kérdés! Nincs keze? 1— Az nem az én kötelességem! Vagy talán azt képzeli... — Jobb lesz, ha minél kevesebbet emlegeti a kötelességet! — szakított félbe ingerülten. — A zöldség nem romolhat meg! összevesztünk. Végül mégis felraktam a zöldséggel teli ládákat a teherautóra és elrobogtam. Az eső szüntelenül dörömbölt. A felhők lába a földig ért. Minden vigasztalhatatlan szürkeségbe fulladt, mindenhonnan nehéz, nedves szorongás áradt... Egész délelőtt rosszkedvű voltam. Szidtam a kocsikísérőt, az időjárást, a főnökömet. Az utolsó ládától délután szabadultam meg. Fél három volt, mire a kocsit beállítottam a garázsba. Sűrűn tüsszögtem és nem éreztem a karomat. A főnök megelégedett arcot vágott, elérte, amit akart, megdicsért. Köpök a dicséretedre, gondoltam magamban, s elindultam az irodába. Csütörtök volt — a fizetés napja. A pénztárosnő átnyújtotta a borítékot s azt mondta: — Felhívta a felesége. Azt üzeni, vásároljon be. Hogy mit, azt sajnos elfelejtettem. Nem csoda, zsúfolt napom volt. A telefonkészülék után nyúltam. Feltárcsáztam a számot — s a dróton keresztül akaratlanul belecseppentem egy idegen beszélgetésbe ... — Csodálatos este volt. Tudod, hogy utána veled álmodtam? Téves kapcsolás, gondoltam, és éppen le akartam tenni a kagylót, amikor ráismertem Paula hangjára. — Valóban? Mondd, igazén szeretsz? Nahát! Abban a pillanatban kiszáradt a torkom. Megdöbbenve hallgatóztam tovább. Kivel beszél? — De még hogy! Majd bebizonyítom! Vettem neked valamit. Ma ls eljössz? — Szeretnék, de nem lehet. Rájöhet a férjem ... — Keress egy ügyes kifogást! Megcsikordult a fogam. Öriási harag lett úrrá rajtam, ajkamra sértő szavak tódultak, nehezek — kősziklák. A szukái Megcsal! S én, krisztus barma, én semmiről sem tudok! Na, várj csak, adok én neked szeretőt! Megszaggatom a hajad, szétverem a pofádat! Te szuka! Lecsaptam a kagylót. A meglepődött pénztárosnő rám nézett, tátva maradt a szája. No, no, tükröződött az arcán, mit akart ez jelenteni?! Magamon kívül lehettem, mert betértem az első utamba kerülő italboltba. Töprengtem: Házasságunknak vége! Hűtlenségét ha akarnám, sem tudnám megbocsátani. Barátaim az arcomba röhögnének. Sorra jelentek meg előttem, vigyorogtak, s úgy tűnt, hallom gúnyos megjegyzéseiket: Mit lógatod a fejed? Persze, nehéz a szarv, lehúzza ... Eh, Paula, Paula! Ezt igazán nem vártam tőlel Mellemben hirtelen nagy-nagy ürességet éreztem, sötétet, hideget, s benne, mint egy félhold, előbukkant a fájó kérdés: Miért? ... S itt döbbentem rá azoknak a szavaknak igazi értelmére, melyekkel esküvőm előtt próbált figyelmeztetni a legjobb barátom: Ne vedd el! 3ssze-vissza fecsegnek róla. Azt beszélik, minden héten más szeretője volt. Hogy mi igaz belőle, nem tudom. De ahogy én mindkettőtöket ismerlek, nem vagytok egymáshoz valók. Hiába, te csak egy sofőr vagy, ő pedig közgazdász. Előbb-utóbb rádún, s mások után kezd szaladozni... Azt hittem, irigyli, hogy neki nincs ilyen nője. Képtelen voltam megbocsátani, hogy belegázolt Paula becsületébe, és úgy szájon vágtam, hogy elöntötte a vér. Én szamárl Az ellenségemnek tartottam, pedig neki lett igaza. Szerettem volna elfojtani ezeket a gondolatokat, ezért olyan erősen összeszorítottam a fogam, hogy állkapcsom és arccsontom belefájdult. De a gondolatok lerázhatatlanoknak bizonyultak, darazsak módjára körüldongtak. Ogy éreztem, megőrjítenek! Fejembeii zűrzavar uralkodott. Minden erőmmel azon voltam, hogy találjak valami megoldást, kiutat... S mi jutott eszembe? Az alkohol! A gyomrom korgott az éhségtől. Reggel óta nem értem rá enni. Gulyás levest rendeltem, egy nagy korsó sört — rummal. Azután már csak rumot ittam. Egyik poharat a másik után hajtottam föl. Pillanatonkint úgy éreztem, minden forog körülöttem. Undorral szívtam be magamba a nehéz levegőt, mely összekeveredett az étel, az alkohol, és az emberi testek kipárolgásaival. Szürke füstfüggöny takarta a körülöttem ülők arcát. A rekedt, borgőzös hangok fülsüketítő hangzavarba olvadtak. Hirtelen rosszul lettem. Nem fogok itt ücsörögni, határoztam e ŕ, s tántorogva elhagytam a helyiséget. ... Paulát nem találtam otthon. A konyhában egy cédula hevert: „A vacsorádat az asztalon találod. Moziba mentem". Jól van, majd reggel megkapja a magáét. Azt hittem, hogy amint lehajtom a fejem, azonnal elalszom. Pedig dehogy! Nem és nem elaludni! Zúgott a fejem, s hintázott alattam az ágy. Szóval, mindenhogy éreztem magam, csak jól nem! Végre éjfél felé elnyomott az álom, s azután már úgy aludtam, mint az agyonütött. Reggel nehéz fejjel ébredtem, torkom égett. Paula már nem volt sehol. Sietve mosakodtam. Arcom sápadt volt, gyűrött, szemem vörös és zavaros. Állva felhörpintettem a langyos kávét, s rohantam munkába. A főnököm most sem állta meg szó nélkül. — Semmirekellő! Már százszor figyelmeztettem, hogy ... A toprongyos kocsikísérő rámkacsintott és kiment. A bal szemére kancsal volt, ami borotválatlan arcának kissé keserves, kissé ijedt kifejezést kölcsönzött. Mielőtt összeveszhettem volna a főnökkel, boszorkányos gyorsasággal visszatért és jelentette: — Kész, indíthatsz. — Bemászott a kabinba és szemével a főnök felé intett. — Rosszul vagyok, ha ránézek. Nem tud mást, csak mérgelődni. S te? Neked ml bajod? Megjegyzését eleresztettem a fülem mellett s cigarettára gyújtottam. De ő igazán nem tartozott a hallgatag emberek közé. Évek óta ismerem — őt is, történetét is. Ogy volt, hogy megnősül. A menyasszonya egyik nap váratlanul levélben közölte vele, hogy tévedett, másba szerelmes. Attól a perctől gyökeresen megváltozott. Meggyűlölte a nőket, s zülleni kezdett... Mivel még mindig kérdően, várakozóan nézett rám, előrukkoltam az egésszel. — Ha már odáig süllyedt, ne törődj vele többé. Rosszul tennéd, ha megbocsátanál neki — mondta, majd ajkát csücsörítve fütyörészni kezdett. Alaptermészete jó volt. Kár, hogy rendezetlen életmódot folytatott. Minden mindegy volt. Az ivászat miatt nem tellett neki egy tisztességes öltönyre. Nemegyszer, ha ránéztem, mély együttérzés lett rajtam úrrá. Szörnyen lefogyott, megsárgult. Barátian arra kértem, ne igyon többé. Némán, magába roskadtan hallgatott. Hiába próbáltam rávenni, hogy menjen elvonókúrára. „Azt már nem!" — rázta a fejét. „Nem élhetek alkohol nélkül! Bennső részeimet szétmarná a kétségbeesés! ..." Paula számtalanszor rágta a fülem: „Ne barátkozz vele! Toprongyos semmirekellő! Szerencsétlenségbe fog döntenil ... Annak ellenére, hogy részegeskedő alak volt, s a vállalatnál a közgúny tárgya, nekem mégis úgy tetszett, hogy nem ismerek sem jobb, sem dolgosabb embert nálánál. Délután, mikor az utolsó krumpliszsákot is leraktuk, a következő indítvánnyal állt elő: — Térjünk be valahová egy sörre. Ehetnénk is éppen. Kegyetlenül éhes vagyok! Az egész gyomrom kiszáradt, majd szétrepednek a beleim. Az ételre rá sem tudtam volna nézni, de a sört kívántam. Beleegyeztem. Megálltunk egy büfénél. A sarokban üres asztalra akadtunk. A sör kitűnő volt, ízlett. A kocsikísérő cigánypecsenyét rendelt, vodkát ivott rá. A szeme csillogott, sovány arcán vörös foltok jelentek meg. Látszott rajta, hogy nem óhajtja egyhamar elhagyni a helyiséget. — Ne igyál! — a harmadik poharat készült kiüríteni, amikor rászóltam. — Már eleged van! Fizetünk,' és ... — Nnóó — húzta a szót .és fintorgott. Pillantása Ide-oda ugrált — a pincért kereste. Ajkával csücsörített, fütyülni próbált, sikertelenül. — Mit hajtasz? A műszaknak vége. Igyál te is, a fájdalomra az ital a legjobb orvosság. Ne húzd el magad. Egy kicsit kirúgunk a hámból. Az én számlámra, és kész!... Főúr, két.feldecitl — Ne, nem! Ne bolondozz! Tegnap úgyis többet ittam a kelleténél. Ogy érzem magam, mintha fejbekólintottak volna. Gyerünk! Nagy nehezen, csaknem erőszakot alkalmazva sikerült őt kivonszolnom a büféből. Kinn arcunkba csapódott a hideg szél, és kishíján ledöntött a lábunkról. A kocsikísérő makacsul ellenkezett, az istent káromolta. Megbotlott egy kőben, és bizonyára orra esett volna, ha nem támogatom olyan erősen. Amikor a volán mögé ültem, enyhe mámor kerített hatalmába. Megdermedtem a rémülettől, ha eszembe jutott, hogy megállíthatnak a közbiztonságiak. A táj fölött alkonyodott. Itt-ott az ablakokban fények gyúltak, a házak elé széles, sárga csíkok vetődtek ki — átszőve a függönyök árnyékával. Fehér macska szaladt át előttünk az úton. Rossz jel, villant át agyamon. Hogy az ördög vitte volna ell Kiköpteml Fák, kilométerkövek, kanyarok. Teherautónk ide-oda ugrált a gödrös úton. A kocsikísérő a részegek önfejűségével dalolta: — ... szépen szól a hegedűje, elhagyta a szeretője ... A kerekek csikorogtak. A tahométer a kilencvenesen billegett. Ide-oda rázkódtunk. Karom elzsibbadt. Hirtelen úgy éreztem, agyamban működni kezdett egy gőzkalapács. Vigyázat, kanyarl S egy hídi Korlátjánál hosszúkás, formátlan árnyék imbolygott. Mi volt az? Az autó veszélyesen egy oldalra billent, visszarántottam a kormányt. Hátul valami zörgött. Lehet; hogy súroltam a korlátot. Fékcsikorgás. Megálltam, és megkértem a kocsikísérőt, nézze meg, mi történt. — Semmi — intett a kezével. — Nem történt semmil Valami mégis arra ösztökélt, hogy magam győződjek meg róla. Kiszálltam, s abban a pillanatban a hátam mögött felsüvített egy mentőautó szirénája. Ijedten összerezzentem. A lábam megcsúszott a sárban, az ajtó után kaptam, különben leestem volna. A mentőautó néhány lépésnyire tőlem megállt. Sofőrje felém kiáltott: — Halló! Mi van ... ? — Semmi, semmi... — Aha, és az a roncs ... ? Méghogy semmi! Az isten szerelmére, hiszen elütött egy fiút! — Mííít... ? — hitetlenkedtem. Odamentem, s tényleg ... Gázoltam. A fiú csupa vér volt. Leguggoltam melléje. Az arca fekete volt és félelmetes, örökre az emlékezetembe vésődött. Él-e még, vagy... Két kezemmel a fejemhez kaptam. Egyetlen kívánságom volt. Odafeküdni az ártatlan kisfiú mellé a földre. Ahogy múltak a percek, úgy döbbentem rá, hogy nemcsak ő, de vele együtt én is haldoklom. S mindez csak azért történt, mert egy egészen rövidke ideig nem úgv éltem, ahogyan kellett volna ... ARDAMICA FERENC FORDÍTÁSA .•i' ííít'í GYURÁK ÉVA ILLUSZTRÁCIÓJA