Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-21 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

írók esztetikai vallomása i X Makszim Gorkij HOGOBUTONJ A valóságról (RÉSZLET)" NGUYEN DINH THI Búcsú Hanoitól A FIATAL HARCOSOKNAK Az utcák régi, jól ismert kövén Együtt koppannak tompán lépteink; Por ül a fák bozontos üstökén, S távol villámok vörös fénye int. Morajlik. Bomba? Vagy a szél csupán, Mely összekócol, s meg-megborzongat? Lángol az ég; nyúlok kezed után, S fürkészem csendben sápadt arcodat. Hallgat a Hold, talán restellkedik, Mert búcsúzáskor gyürkőzünk mi ketten: Arcunk a bánat felhői fedik, Más ég lesz holnap feletted s felettem. Holnap! Búcsúzik az árnyas liget, A zöld füvei benőtt magányos tópart; A fájdalmunkat vajh ki méri meg, Ki számlálja meg ezt a sok-sok sóhajt? Félek, eltűnhetsz máris nesztelen, Mint aki eddig sose látott: nézlek; Valőság-e, hogy itt vagy még velem, Vagy csak az éj lidércei igéznek. Megyünk a zsúfolt állomásokon Füstfelhők f oszló fodrai alatt, Ölel, kezet nyújt férj, testvér, rokon, Ö, mennyi búcsút láttak e falak! S most messze fenn, felszántva az eget Eleven lámpás, repülő kering: A miénk, szárnya szinte integet, Fémtestén csillagoknak fénye ring. Megyünk. A gyárak sora feketén Ágaskodik. Mind éber, mind dohog, A kemencékben izzó még a szén... A folyó mellett ívfény imbolyog. Megyünk. Kihalt és csendes most a gát, Vonatfütty üli meg a friss szelet... Hanoi! Nappalod és éjszakád, Minden rögöd szívünknek része lett. Megyünk. Csöpp házban olajmécses ég, A késő órán virrasztó anya Karjában tartja síró gyermekét; Oly békés halk dalának dallama. Itt hát a búcsú perce, kedvesem! Szívünk nehéz, az ajkunk megremeg. Felesleges a szó, csak csendesen Átfogom vállad, s rajta fegyvered. Együtt csatázunk, bár közénk feszül ' Majd a mérföldeknek óriási éke, És együtt győzünk is végezetül,, S együtt köszöntünk, Szabadság és Béke. Újvári Károly fordítása Az író — osztályának szeme, füle és hangja. Lehet, hogy tagadja, de mégis mindig és elkerülhetetlenül osztálya szerve, érzékelő eszköze. Osztályának, rétegének hangulatát, vágyait, aggodalmát, reményeit, szenvedélyeit, érdekeit, hibáit és erényeit érzékeli, formálja meg s ábrázolja. Mindez őt magát is korlátozza a fejlődésben. Az író sohasem volt és nem is lehet „belsőleg szabad ember", és nem lehet „ember csak úgy általában." Ilyen tökéletesen szabad „mindenki embere" — az Emberiség Embere — csakis a jövőben lehet, amikor erőinek és képességeinek szabad fejlődése elé nem gördít akadályt a nemzeti, vallási és osztályeszmék, indulatok kényszere. De mindaddig, amíg van osztályállam, az írónak — meghatározott környezet és kor emberének — akár akarja, akár nem akarja, akár fenntartással, akár fenntartás nélkül — kora és környezete érdekeit kell szolgálnia és szolgálja is. És ha osztályának, rétegének történelmi szempontból szükséges törekvései elé gátat vet az állam, az egyház, az ellenséges osztály — az író hadra kél az állam, az egyház, az ellenséges osztály ellen, kockára teszi szabadságát, és nem kímélheti életét sem. Az író inkább a valóság embere, mint bárki más, ha ugyan arra törekszik, hogy minél több oldalról tanulmányozza a valóságot, mikor azzal mint anyagával foglalkozik. De két valóság van. Az egyik a parancsoló, a „hatalmat birtokló" osztályoké, amelyek minden eszközzel meg akarják tartani az ember feletti hatalmukat — a családban töltött zsenge korában éppúgy, mint később az iskolában és az egyházban. Attól sem riadnak viszsza, hogy tömeggyilkossággal irtsák ki az engedetleneket. Ebben a valóságban összpontosul minden, amit az emberiség sok évszázados munkával, alkotással felhalmozott. Ez a valóság rendelkezik, a tudomány, a művészet és a technika minden nagy eredményével. Ez — a „kulturált" valóság. A másik az alárendeltek, a meghódítottak és meghódolok valósága: a szakadatlan, nehéz munkában, a fizikai elkorcsosulást eredményező nyomorban eltöltött, vigasztalan élet. E valóság borzalmát és gyalázatát túlságosan is jól ismerjük ... Ez a két valóság, amelyen született, nevelkedett és dolgozik az író. - ... Az írók közt akadnak, akik túlságosan beleszerettek és beletemetkeztek mesterségükbe, közönyösen szemlélik az életet, csak könyvanyagnak tekintik. Ezeknek közömbös a valóság: nem vág húsukba, nem gyötri és nem dobja ki őket a megszokott, kényelmes páholyukból ahonnan hidegen nézik végig az élet színjátékait, tragédiáit. De ha mégis kivetik őket a kényelmes páholyból, sopánkodnak, dühöngenek, hellyelközzel rágalmazzák, és általában visszaélnek a szó hatalmával. De ezek és az effajták fokozatosan eltűnnek az életből, és nemsokára nyomuk sem marad. Oj írók váltják fel őket. Ezeknek jól meg kell érteniük koruk jelentőségét és célját. Ez a kor benne érlelődő és kifejlődő történelmi folyamat mélységénél és szélességénél fogva jelentősebb és tragikusabb, de gyümölcsözőbb lesz — feltétlenül gyümölcsözőbbnek kell lennie — minden eddigi átélt korszaknál. íróink feladata nehéz és bonyolult feladat. Nemcsak a régi valóság kritikájában, mételyező hibáinak leleplezésében merül ki. A mi íróink feladata: tanulmányozzák, öntsék formába, ábrázolják az új valóságot, és ezzel tegyenek hitet mellette. Lássák meg, hogy a régi üszkök közt fel-fellobban, lángra kap már a jövendő tüze. A fiatal íróknak van mit mondaniuk az élet örömeiről, az ország ezer formában kivirágzó teremtő erejéről. Az élet új formáit megteremtő munka széles és szilaj áradatában keressenek ihletet és anyagot, minél közelebbről figyeljék korunk teremtő akaratát, amely a munkásosztályban testesült meg. Fiatal íróinknak tudniuk kell, hogy a történelem nagyon is meggyőzően bebizonyította: mennyire céltalan az egyén szabadságáért folytatott harc, mennyire parancsolóan diktálja az egész dolgozó nép felszabadításáért vívott harc szükségességét. Különösen jól meg kell értenünk, hogy a valóságot az ember teremti. Ha a valóság rossz — csakis mi vagyunk a hibásak. A régi világ embereinek orvtámadása, ádáz rikoltozása, só-^ hajtozása és suttogása ne zavarja meg őket. Mindez csupán a görcsökben fetrengő, félrebeszélő régi világ haláltusája. A tragédia és a komédia igazsága egyaránt tanulságos, akárcsak a líra vagy a szatíra igazsága. Alekszandr Alekszandrovics Fagyejev A szocialista realizmusról (RÉSZLET)" ... A szovjet irodalom uralkodó áramlata a szocialista realizmus. Miért? Azért, mert a marxista—leninista felfogás szerint az igazi művészi realizmus olyan alkotómunka, amely a lehető legközelebb van a történelmi igazsághoz, többé vagy kevésbé meg tudja mutatni a valóság fejlődésének tendenciáját abban a harcban, amely a régi erői ellen folyik. Miért éppen szocialista realizmus a mi napjainkban az ilyen valódi realizmus? Azért, mert hazánk győzelmes szocializmus országa, mert a mai művész, aki híven ábrázolja a valóságot, a mi korunk alapvető tendenciájának fényénél, ezt a valóságot a szocializmus álláspontjáról ábrázolja. A szocialista realizmustól idegen az egyes műfajok, formák, temperameutmok, írói eljárások és modorok kánonná avatása. A szocialista realizmusra a sokféleség jellemző. Magában foglalja az eposzt, a lírát, a drámát, a tragéDal az örök bánatról NGHE-TINH TARTOMÁNYBÓL Nézem a kis kerti fát, pereg róla a virág, tenyeremre hull, Nguyet anyó, húz a szál, To apó, göb a fonál, pálcikához nem Illő a tál, étkem ize, mint a sár, szegény szívem holtra vál, süt a szerelem kötése, rólam nem szakad ie mégse. Ajkamat panasz ne érje, mért hagytál el, kedvesem, elgyötört a szerelem, szép szavad jár az eszemben, s felejteni kéne már. A kezemben cérnaszál, hátha minket összeköt. Holdam fellegek mögött, éjem hűs harmatban úszik. Fölkel a Nap és lenyugszik, harmat szikkad, hullik újra, engem egyre öz a munka, robotolok napra-nap. A hatalmas fák alatt árnyék ring, s te nem vagy itt. A rögös út messze vitt, * vizek hala, ég madara vonja, szívem vágyait, gyötör a bú, megszakít, szerelmed szél elsöpörte, szerelem tart mindörökre. (Népköltés — Székely Magda (ordítása) Farkas Aladár: Vietnami anya (bronz) diát és a komédiát, a szatírát és humort, á több kötetes regényt és a karcolatot, a poémát és az epigrammát, a lélektani regényt és a kalandregényt, a szenvdélyes forradalmi ábrázolást és az ellenség „mindenféle és fajta álarcának könyörtelen leszaggatását, a hatalmas forradalmi pátoszt és a józan elemzést, a szenvedélyek lobogását és a víg nevetést, a legnagyobb élethűséget és a képzelet merész szárnyalását. A szocialista realizmus arra szólítja a művészt, hogy az újat, a szocialistát ábrázolja, mivel milliók gyakorlatán keresztül ebben valósul meg a szocializmus igazi igazsága, de ugyanakkor feltételezi, hogy az irodalom megmutatja az élet teljes sokféleségét, az emberiség egész történelmi tapasztalatát, az új emberiséget foglalkoztató valamennyi problémát és kérdést. A munkásosztálynak és nagy pártjának nemzetközi harca a kommunista rendért a kapitalizmus rothadása, ádáz ellenállása és pusztulása, a parasztság és a különféle néprétegek millióinak szocialista, átformálása, a népek felszabadulása a nemzeti elnyomás átkozott igája alól, az új szocialista munka és a kapitalizmus jármában végzett rabszolgamunka, a mindenféle és fajta kizsákmányolást leplező vagy „szépítő" eszmék az individualizmust, a vallást, a faji és nemzeti felsőbbrendűséget hirdető eszmék leleplezése és a szocializmus nagy felszabadító eszméinek lángoló propagandája, a polgárháború és az imperialista háború, a forradalmár nemzedékek egymás örökébe lépése, az új szocialista egyéniség fejlődése és a kollektivizmus, a múlt hatalimas népi mozgalmai, a tudományos felfedezések és kutatások, a szerelem, az élet és halál — az életnek és milliók világtörténelmi harcának, a szocializmus és a kapitalizmus összecsapásának e teljes sokfélesége a szocialista realizmus „témájává" kell hogy váljék. Ennek az áramlatnak hatalmas, mind jobban elmélyülő és szélesedő medrében nem „tiszta" eszményi formában, hanem ellentmondásokkal és hibákkal teljesen, az idegen tendenciák ellen harcolva, saját alkotói arculatán kisebb-nagyobb anyajegyeket viselve, több vagy kevesebb művészi tehetséggel, de éppen ebben a mederben munkálkodik és alkot hazánk valóban forradalmi eszközeinek zöme, élén Gorkijjal.