Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1971-11-21 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó
K ödös, novemberi éjszakákon a Washington tér olyan, mint egy pasztellkép - a csupasz fák, a vaskerítések csak sejlenek, az árnyékok körvonaltalanul elmosódottak, és a lámpákat a magasban ezüstös fényudvar veszi körül. A világos betonjárdák mintha fekete ónixból lennének, horpadásaikban opálként csillog a hideg esővíz. Észrevehetetlen opró szemekben hull az eső, az ember arca és kezefeje nyirkos lesz tőle, de a ruha nem ázik át, még akkor sem, ha valaki akár háromszor körülsétálja a teret, kigombolt esőkabátban. Ilyen éjszaka volt akkor is, mikor a céltalanul kószáló William Booth Wrenn megállt a Washington-emlékmű közelében levő két ívlámpa alatt, hogy megszámolja vagyonát. Éjfélre járt. William Botth Wrenn épp az imént kapta meg a bérét - , hogy milyen szolgálatokért, az egészen mellékes. Megszámolta, az összeg hatvanöt centet tett ki. Futólagos rátekintésre Mr. Wrenn átlagos körülmények közt levő átlag-fiatalembernek látszott - mondjuk, mint egy jól menő rövidárükereskedés segédje. Barna cipőjén nem régi a fényesítés, kalapja angol anyagból készült és esőköpenye megfelelő hosszúságú volt. Az is elárulkozott, hogy olyan ember, aki tudja viselni a ruhát. Persze a jótékony köd is hozzájárult ahhoz. hogy a fiatalember a fenti benyomást keltette. Hát igen, aki állást hajszol New Yorkban, annak adnia kell a megjelenésére. Aki közelebbről vette szemügyre Wrennt, megalapíthatta, hogy magas ingnyaka rojtos és piszkos, s ha valaki bepillanthatott volna a kabátja alá, láthatta volna, hogy a gallér valami ujjatlan rongydarabhoz kapcsolódik, amit ingnek a legnagyobb jóakarattal sem lehet nevezni. Az alapos vizsgálódó konstatálhatta volna, hogy cipője talpán két óriási lyuk tátong, zoknijai csuromvizesek. De mindezt nem lehetett észrevenni. Azt sem, hogy esőköpenye leértékelt áru volt, mert belül a gumirozásnól „a vulkanizálás során egy kissé megégett". Ugyanígy azt sem láthatta senki, hogy angol kalapjának ragasztása a nedvességtől egyre inkább felengedett. Miután számbavette vagyonát, William feldobott egy pénzdarabot a levegőbe. Fej jött ki; a pénzt a zsebében csörgetve, a jobb felé vivő úton indult el. Nem messze, az ívlámpák alatt, az út két oldalán sivár fapadok nyújtózkodtak. Két alakot vett ki a homályban, egymással szemközti padokat foglaltak el. Az egyik egy részeg rongycsomó, lehetetlen pozitúrában a pad vaskarjára dőlve - ezeket a karokat azért szerelteti fel a város, hogy az otthontalan, fáradt emberek ne nyújtózhassanak ki, ne aludhassanak a padokon. Fülsértő hangon horkolt, a feje hátrabillent, esőcseppektől csillogó puffadt arca hunyt szemmel meredt az ég felé. A másik padon egy öregasszony ült. Erős viszkiszag áradt felőle. Az álla alatt megkötött zöld muszlinkendő fedte ritkás szürke haját. Énekelt: Ekkor, valószínűleg meghallotta William pénzcsörgetését, abbahagyta a dalt, és így szólt: - Gyere ide! William megállt, megfordult, s udvarias gesztussal megemelte kalapját: - Pardon, óhajt valamit, asszonyom? - Mondtam: gyer' idei William leült az öregasszony mellé és kíváncsian az orcába nézett. Rendkívülien ráncos és megviselt arc tekintett vissza rá - munkaidő után a nagy hivatalokban az öregebb takarítónők között akadhatunk ilyen elnyűtt arcú vénségekre. - Az asszony alsó ajka szenilisen remegett; szeme apróra zsugorodott és homályos tekintetű volt. - Kárhoztassa el az Isten a lelkedet - mondta az asszony. - Nincs jobb dolga, mint hogy itt az orrunk előtt csörgesse a péQzét, he? William mosolygott. - De hát, jó asszony... - kezdte William a lehető legudvariasabban. - Jó asszony — nyavalya vagyok én magánaki mondta az öreg hölgy. - Ismerem én az ilyen gazdag ficsurokat. Fogadok, nem dolgozott életében még egy percet sem a pénzéért... a papótól kapja, így van? Tudom én. Ismerem én a maga fajtáját. .. maga, maga .. . - kereste a megfelelő szót - maga: kapitalista! Kellemes elégedettség járta át Williamet... Derűsen bólintott. - Hogyan találta ki? - KitalólniI - nevetett fel gúnyosan az asszony. Kitalálnil Azt hiszi, én nem dolgoztam flancos úri házakban? És nem voltak gazdag, fiatal, hapsiim ... míg magam is fiatal csibécske voltam? He, ezt nem gondolja? Azt hiszed, a pénzcsörgetésed és a rohadt modorod nem árul el? - Az öregasszony, hol tegezte, hol magázta Williamet. - Tán a magadfajta kalapot emel egy ilyen melós vén szatyor előtt, mint én (hukk) -> ha nem azért, hogy gúnyt űzzön belőle?l - Asszonyom, biztosíthatom . .. - Uram Istenem! Ide figyeljl Hát igen, voltak nekem finom, gazdag szeretőim (hukk) lónykakoromban. Azok akkor tényleg levették a kalapot előttem ... William eltűnődött: hát lehetséges, hogy ez a borzalmas emberi roncs valaha szép volt? Erőltetnie kellett a képzeletét. - Ifjú koromban (hukk), de régen volt... Hej, megismerem a szeretőm . .. Idefigyelj! A legszebb gondolataimból zökkentettél ki a pénzcsörgetéseddel . .. Hát nem furcsa, hogy ti mindenetekkel Igy kérkedtek. De nem, nemcsak ti ... én ís, te is, mindenki így tesz... Mindenki csörgeti, amije van . . . Nem számít, mondok valamit: Nincs kedved eljönni velem szórakozni egy kicsit? - Előrehajolt, s valamikori ifjúságának torzképeként William arcóba bámult, dőlt belőle a dögletes pálinkaszag. - Gyerünk! Elszórakoztatlak (hukk), ne félj. Vagy tán nincs kedved velem jönni? Köszönöm az ajánlatot - mondta William gyengéden. - Ma nem. - Hát persze - mondta csúfondárosan az öreg hölgy. - Ismerem a magadfajta kapitalistákat! Akkor adtok munkát nekünk, mikor nem kívánjuk. Mikor viszont szükségünk lenne rá, akkor nem adtok. Vedd ki a kezed a zsebedből! Nem kell a nyomorult alamizsnád! ... Elegem van az alamizsnából. Én megdolgozom azért, amit kapok. Érted?l (hukk). Tisztességes nő nem fogad el könyöradományt. .. Gyerünk, gyere velem ... - Miért üldögél itt kinn? Meg fog fázni... - Ez jól ... Aztán mit gondolsz, ficsuracskám, hogy mi az istenért üldögélek itt kinn. He? Tán nem bírtam ki a budoárom négy fala közt ezen a pompás nyári estén, mi?... Ha kifizették volna, amiért megdolgoztam, hát nyugodt lehet, hogy nem üldögélnék itt. Te Úristen! - dühödten nézett a fiatalemberre. - Maga idevalósi? William megrázta a fejét. Elővett a zsebéből egy olcsó pléhtárcát, és kinyitota. Két cigaretta volt benne. - Megengedi, hogy rágyújtsak? - érdeklődött udvariasan. Az öreg hölgy úgy meredt rá, mint egy őrültre. - Hogy én megengedem-e?! Mondd, mért kötözködsz velem, te fickó? Mért tőlem kérdezed, hogy dohányozhatsz-e? Hát mi közöm nekem ahhoz, he? Az a te dolgod .. . Viszont egyet én is kiveszek . . . William gyufát halászott elő, tüzet adott, aztán ő maga is rágyújtott. - Igen, igen, maga kapitalista - mondta az öregasszony; a cigaretta remegett az ajkai között. - Nem lennél hozzám ilyen udvarias, ha nem ugratni akarnál... Ismerlek titeket... Nem vagy idevalósi, jó. Ha idevalósi lennél, akkor kifizetnének. Engem meg nem fizetnek ki, pedig idevalósi vagyok ... Nézze csak meg ezt. - Benyúlt a mellénél a ruhájába, és előkotort egy kartont. William előrehajolt az ívlámpa fényébe. Ezt olvasta: „Jelen igazolvány tulajdonosa, Mrs. Sara Trimball jogosult a keltezéstől számított egy hónapnyi időtartam alatt belépni Randall's Island-re. A lányát meglátogathatja." - Na tessék, ez én vagyok - mondta Mrs. Trimball egyfajta alkoholista büszkeséggel. - Ott dolgozom, a Randall's Island-en - olyan mindenes, fuss ide, fuss oda - tedd ezt, tedd azt vagyok a nővérek és orvosok mellett (hukk). Ma kellett volna fizetést kapnom. Jöttem is érte a városházára. De öt perccel három utón értem oda és nem kaptam meg a pénzemet. Érti ezt? Most jövő péntekig egy büdös centet se kapok. Hát nem disznóság? A nővérek és orvosok bezzeg ötig is megkapják a pénzüket... Én mért nem kapom meg a pénzemet? Pedig tudják, hogy nincs hol aludnom, és nincs pénzem szállásra .. . Hát akkor mér nem fizetnek ki, he?. .. Na jó, mondtam magamban, egyen meg a fene benneteket, majd alszom a parkban. De nem sokkal maga előtt, idejön hozzám egy nagy melák rendőr, s azt mondja: „Na, söprés innen, öreganyáml" A város nem fizeti ki, ami a munkámért jár.. . elmegyek a város parkjába aludni... és a város rendőre elzavar... Hát, hova menjek akkor? A pokolba! Gyönyörű dolog ez, mondhatom (hukk). - Szóval, a lánya ott van? - Igen, van egy lányom. .. Tizenhat éves. Ez megint furcsa egy dolog. Ha én nem dolgoznék ott, akkor a lányomat sem tartanák ott csak úgy. De hát ott dolgozom, s heti két dollárt szúrok le érte, hogy ő ottmaradhasson. - Miért dolgozik pont ott? - kérdezte William szónoki lendülettel. - Bűnös különcködés az egy szegény ember részéről... - Egy ilyen léhűtő pofázik nekem! - kiáltott rá az asszony dühvel. - Hát az nem jut eszébe, hogy időnként látni akarom a lányomat? Ö, isten, hát miért is csinálom az egészet? Tulajdonképpen az utcán kellene strichelnie, hogy eltartsa vénségére az öreg anyját. - Ügy bizony, ezt kéne tennie. Nevetséges, hogy . . . Nem is tudom, miért tartom őt ott. . . Semmi értelme az egésznek. Maga meg tudná mondani, mi az oka, hogy nem akarom, hogy olyan legyen, mint én? Hiszen én mindig jól szórakoztam . . . boldogan éltem . .. Mért van az, hogy az ember nem akarja, hogy a gyereke hozzá hasonló legyen? Igen, dolgoznia kellene értem, én meg ott tartom, hogy ne legyen olyan mint én. .. De elérem célomat? Egy fenét. Ha elpatkolok, úgy is ki kell menjen az utcára, mindenképpen ... Mrs. Trimball köhögni kezdett, először csak enyhén, majd egyre hevesebben, az egész teste belerázkódott. Az aprószemű eső egyre csak hullott. William érezte, hogy a nyirkos hideg át meg átjárja az egész testét. A szemközti padon alvó most egy hirtelen horkantással felriadt, tüsszentett és lassan felült. -' Az embert még itt sem hagyják aludni - morogta. - A fene azt a rohadt köhögést! - Ó, te Isten - mondta Mrs. Trimball a roham elmúltával, gyönge hangon. - Csak legalább egy kortyot ihatnák. - A szállás mennyibe kerülne? - kérdezte Williams. - Huszonöt cent. Szóval mégis kell szoba? Tudok egy helyet a Negyedik utcában ... De neked úgysem kell szoba... - Nem, nekem nem, de magának igen. Egy pillanat. Nem alamizsnát akarok adni. - Odanyújtott egy huszonöt centest. - Fogadja el kölcsönképpen - én is elfogadnám magától, fordított helyzetben - , és ha majd megkapja a fizetését, megadja. Belehullatta a pénzdarabot a nő reszkető tenyerébe. De az öregaszszony nem tudta megfogni, legurult a kezéről, csilingelve hullt le az aszfaltra és tovagördült. A szemközti padon ülő akkor mint a villám, lenyúlt, megragadta a lába elé guruló pénzt, és eliszkolt lefelé a sétányon. Mrs. Trimball félig felemelkedet ültéből. - Te részeg csavargó - kiáltotta éles hangon. - Gyere viszsza, te piszkos tolvaj! - Ne törődjön vele - mondta William, az asszony karjára téve kezét. - Van belőle elég. Tessék, itt egy másik. - Most nem csúszott ki az asszony kezéből a pénz. - Nagyon szépen köszönöm önnek - mondta Mrs. Trimball méltósággal. - Barátok között a kölcsön helyénvaló. Megkérem, adja meg a nevét és a címét, hogy a pénzt visszajuttathassam. - Hoszsan kotorászott a szatyrában, míg végre előhalászott egy agyonrágott ceruzát és egy papírdarabot. - És tán még meg tudná toldani a kölcsönt egy tizcentessel; jó lenne felmelegíteni magam egy korty itallal. William csak egy pillanatig habozott. - Nagyon szívesen - mondta aztán. Törte a fejét: milyen nevekkel is találkozott a vasárnapi lapok társasági rovatában. Ezt írta fel a papira: Courcey de Peyster Stuyvesant Hotel Plaza - Hát nem megmondtam!? - kiáltott fel az öreg hölgy, mikor William szóban is közölte vele a leírtakat. - Hát nem megmondtam, ki vagy?! Ismerlek én benneteket! Semmi közöm nincs hozzátok! Te a papádtól kapod a pénzt, én meg egy héten hét napon át dolgozom érte, a térdemen csúszva-mászva. És ez a szörnyű név, nem hiszem, hogy magad is kívántad volna magadnak. Nos, Mr. Cursey Dee Pyster Stuyvesant, nem szégyellne néhány lépésnyire elkísérni egy korhely vénasszonyt? - Egyáltalán nem. Biztosíthatom, hogy örömmel teszem. - William felállt, és belekarolt az öreg hölgybe. Borzongott, így állva még sokkal jobban átjárta • hideg, mint az imént a padon összegubbaszkodva. - Tessék megnézni bennünket! - jegyezte meg Mrs. Trimball. - Mi vagyunk, akik megválasztjuk az Egyesült Államok elnökét... mindig azt a pasast, aki azt ígéri, hogy mindent rendbe tesz. Megválasztjuk az elnököt, s mit kapunk végtére? Rendőrséget. . . William pompásan blöffölt. - De hát, kedves aszszonyom - mondta -, a társadalmat védelmeznünk kell... Megérkeztek, Mrs. Trimball a kapuhoz lépett. - Ahhoz képest, hogy kapitalista, maga elég rendes fiatalember. Csak teletömték minden maszlaggal a fejét. Egy kis munka, egy kis kemény meló, az kellene ma-, gónak... - Maguk pedig - mondta - William - , dolgozó emberek, ha nem lennének olyan pazarlóak, megtakaríthatnának annyit, hogy kényelmessé tegyék az öregségüket... William Booth Wrenn visszasétált a térrre. A lóba már szinte nem is fázott, de egyébként egész testét átjárta a hideg nedvesség, gyatra ruházata alig nyújtott valami védelmet. Megkereste az imént elhagyott padot, megtapogatta zsebében a megmaradt ötcentesét, aztán lehajolt, s az ülés alatt, a vas és a fa között rátalált cigarettája csikkjére. A negyedik nyirkos gyufaszál végre keservesen lángra lobbant. Ekkor egy jót táplált, körgalléros rendőr lépett eléje és intett a botjával. - Tünés - mondta röviden. - Itt nem lehet üldögélni. William, anélkül, hogy akárcsak meg is mozdult volno, még egyet slukkolt a csikkjéből, s aztán vontatott hangon, pökhendien megjegyezte: - Barátom, tudja maga, hogy ki vagyok én? A rendőr szemügyre vette a koszos gallért, az olcsó kalapot, s az átázott cipőket. (A rendőrnek a szeme élesebb, mint az öreg hölgyeké). Azután egy kissé előrehajolt, és belebámult William arcába. - De még mennyire - mondta - , de még mennyire tudom, hogy ki vagy. Te vagy az a pasas, akit tegnap éjjel már kétszer elzavartam innen. Na, gyerünk, söprés, vagy odacsapok! Fordította: RÄKOSY GERGELY John R e e d : KAPI TALIST
