Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-14 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

Oszi hangulat (Tóthpál Gyula felvétele] Nyelvművelés HÉZAGPÓTLÓ ige-e a n „KÖLCSÖNÖZ A kedves olvasó valószínűleg elsó rátekintésre észrevette, hogy — nyilván nem ok nélkül — a címben két szót is idézőjelbe tettem. A szíves érdeklődőnek bizonyára elég volt egy röpke pillantás, hogy ebből gyanítsa: a kérdésben két különböző, csak alkalmilag összekapcsolt probléma rejlik ... Ajánlatos tehát rögtön tisztázni: miért váltotta ki rosszallásomat a „hézagpótló" melléknév? Azért, mert — bár kitalálója semmibe vette a magyaros gondolkodásmód logikáját — ez a szó szinte nélkülözhetetlen tartozéka lett a könyvismertetéseknek. Lám, legutóbb is miket olvastam: Egy kiváló szakkönyvről azt írta a kritikus, hogy a „csehszlovákiai magyar irodalöm keletkezéséről és fejlődéséről" szól. Mint ilyen, önmagában is „hézagpótló"... A színvonalas „Magyar Írók Szótáráénak megjelenése alkalmából pedig: „... az írólexikon fontos „hézagpótló..." Igaz, hogy „A Magyar Nyelv Értelmező Szótára" nem utasította el a „hézagpótló munka" kifejezést, de „Valamely feltűnő hiányosságot megszüntető, rendszerint nagyobb jelentőségű szellemi alkotás"-nak fogta fel. Viszont azzal, hogy a „hézagpótló m u n k á "-ban „hiányosságot m e g s z ü n ťefô " alkotást látott, maga is alátámasztotta a „Magyar Nelvhelyesség" című tanulmánygyűjteményében (Tankönyvkiadó, Budapest, 1369, 363. old.) kifejtett igazságot: Hézagot nem lehet p ő tolni, csak kitölteni, mégis szokták írni, mondani: hézagpót1 ő munka; ez a pótol ige a hiányt pótol kifejezésből került ide, helyesen tehát így állhatna a szó: „hiánypótló". Én mindig is a „hiánypótló alkotások" mellett álltam ki: ilyenek kellenek tudományos ismereteink gyarapításához. Ugyanakkor a „hézagpótló munkák" ellen léptem fel: kár az amúgy is szerény nyomdai kapacitást tömítőanyagok készítésére felhasználni! Komolyra fordítva a szót: bár ne adott volna senki félreértésekre okot azáltal, hogy „hézagpótló "-nak nevez valójában „Hiánypótló" alkotásokat! Akkor talán a könyvkereskedésekben — a vevők között — kevesebb tétovázó embert láttam volna: a könyvtárakban pedig több határozott olvasót, aki könyvet, illetve könyveket „kölcsönöz". Ugyanis azt vallom, hogy a könyvtárakat azért létesítették, hogy a könyvtárosok kölcsönadják, az olvasók kölcsönvegyék a könyveket. A kölcsönzés persze sohasem vo't és maradt könyvtárak kiváltsága: magánosok vagy közületek másutt mást: „kölcsönöz "-nek. Ezért a „kölcsönös" ige jelentését sokáig -meghatározta a visszakapás joga és a visszaadás kötelezettsége (nem beszélte az esetleges használati díjról). Sőt — eredetileg — „kölcsönöz "-ni annyit tett, mint becsületesen vállalni a kért dolgok hasonló mennyiségben és minőségben való visszaszolgáltatását. Tanúsíthatom azonban, hogy élőbeszédünkben és sajtónkban — egy idejekorán meg nem szüntetett félreértés következtében — a „kölcsönöz" szónak helytelen használata is kialakult. Hol ne mondták volna eddig például, hogy a felkelő hold ezüstös „színt kölcsönöz" a tájnak? Ki ne hallotta volna még, hogy X. Y. megjelenése „tekintélyt kölcsönzött" az összejövetelnek, gyűlésnek? Mikor szisszent fel valaki, ha társaságban kijelentették hogy a hangsúly „nyomatékot kölcsönöz" egyes szótagoknak? Stb. Azt hiszem, sajtónkban is többen elnézték, ha ilyesmit találtak: „A tarka neonreklámok (a) csáberejükön kívül, világvárosi fényt kölcsönöznek még egy „kezdő fővárosnak is..." — „Az orvos pillantása reményt kölcsönöz a gyógyulásra váró betegnek." Mint látható, a „kölcsönöz" ige minden idézett mondat tárgyas szószerkezetében rossz helyre tévedt. Pedig már „A Magyar Nyelv Értelmező Szótára" is világosan feltüntette: ez az ige tulajdonképpen csak a kölcsönad és kölcsönvesz konkrét esetében hordoz helyes jelentéstartalmat; a „kölcsönöz" szó átvitt értelmű alkalmazásától (még ha olykor klasszikus példák tanúskodnak is mellette!) óvakodni kell. Miért hivatkoztam erre a hivatalos útmutatásra? Mert bíztam a meggyőző erejében. De emlékeztetek arra is, hogy valaha a németül gyengén tudó emberek okozták a máig ható félreértést: mivel nem érzékelték a 1 e i hen (kölcsönöz) és a ver leiben (adományoz) értelme közti különbséget, szó- és fogalomzavart keltettek. A két német igét leggyakrabban a „kölcsönöz" jelentésével ruházták fel... Hogy mi lett a következmény? Mintha az ad, nyújt szavak kivesztek volna nyelvünkből, bizonyos összefüggésekben nem nagyon szerepeltek. Pedig mennyivel zamatosabbak lettek volna az előbb megnevezett tárgyas szószerkezetek pl. így: színt ad, tekintélyt adott, nyomatékot ad, fényt adnak, reményt nyújt. Természetesen — a mondottak ellenére — a „kölcsönöz" ige egy pillanatra sem vált „hézagpót1 6 " nyelvi elemmé: szükséges a rendeltetésszerű funkciójában, de nélkülözhető, sőt rendellenes jövevény, ha egyes szószerkezetekben az ad és a nyújt helyét bitorolja. DOBAY BÉLA PABLO NERUBA VERSEI: CHILE, MIKOR LESZ... (részlet) Ö Chile, tenger és bor s hó óriási kelyhe, mikor lesz, mikor, ó jaj, mikor lesz, hogy újra rádtalőlok, hogy derekamra fűződsz fehér és fekete hullám-öveddel, s hogy földjeid fölött költészetem kibomlik? Von ember, ki félig szél, félig hal, s mások, kik vízből vannak. Én a földből gyúrattam. Napról napra vígabban járok a nagyvilágban: minden város új élettel kínál meg. A világ most van születőben. De ha esik Lotában, énrám esik az eső, s ha a hő Lonquimayban le lehuppan, s fákról, odahull, ahol állok. Bennem nő Cautín sötét gabonája. Villaricában is van egy fenyőfám. Fövenyem van a Norte Grandén. Egy szőke tearózsám a vidéken. S a szél, mely az utolsó habot zúdítja Valparaisóra, engem vág mellbe, engem, mintha csak ott szívemnek egy tört ablaka lenne. Megjött október hava, oly hamar jött, oly hamar a múlt év októberére, hogy mintha csak az örök mozdulatlan idő nézett volna rám, mikor eljött. Itt az ősz. itt talán a szibériai sztyeppen. Napról napra minden aranylóbb, a fák is és a gyár is, s a föld és ami rajta az ember alkotása: ma orany és vörös láng, holnapra hó lesz, tiszta végtelenség. A tavasz ott minálunk északról délre szökik illatóval. Akár egy fiatal lány, ki Coquimbo kövei mentén s a tajtékzó ünnepi parton suhan mezítláb le a sebesre tört szigetvilágig. Nemcsak földdel kínálsz meg, tavasz, színig betöltve. Nem egy ember vagyok csak. Délen születtem. A határról hoztam az utolsó vezérek magányos ügetését. De a Pártom leszállított a lóról s emberré tett és így bolyongok a sivatagokban s Kordillerákon, felfedező nagy szeretettel. Én népem, ugye, hogy tavasszal nevem ott cseng füledben s megismersz, akárcsak a folyót, mely ott suhan el kapudnál? Folyó vagyok. Ha csendben hallgatózol Antolagasta sómezői alatt, vagy Osornótól délre, vagy ott o Kordillerák között, Melipillóban, vagy Temuco körül, a nedves csillagú és zengő babérú éjben, ha füledet ráfekteted a földre, hallhatod, hogy dalolva ott áradok o mélyben. A KÖNYVHÖZ Alighogy betettem a könyvet, az életet kitárom. Szaggatott kiáltások törnek fülembe a kikötőkből. Nagy rézrögök görögnek Tocopillába tekeregve a pusztaságon által. Éj van. Óceánunk ezer halával remeg a szigetek közt. Mossa, mossa hazámat lábától csípejéig, egész meszes bordózatóig. Az egész éj ringva ott csügg a portján, és a nap sugarára majd pengve pirkad, mint hangja a felriasztott gitárnak. Az óceán moraja hív engem. A szél is nevemen szólít, Rodriguez is hív engem s Jósé Antonio is, sürgöny jött épp a bányász-i szakszervezettől, és ő, ki a szerelmem, (nevét nem mondhatom meg) vár rám Bucalemuban. Nem tudtál, könyv, papírba burkolni engem, se telis-tele nyomni tipográfiával, mennyei benyomással, szememet sose tudtad béklyóba verni, megyek is tőled, hogy a sűrűségbe telepítsem dalom rekedt családját. hogy izzó érceket munkába fogjak, vagy nyílt tűzön sütött húst falatozzam fönt a hegyekben. Szeretem azt a könyvet, mely felfedezni nógat, miben hó van vagy erdő, mélység van és magasság, de utólom a könyvet, melyből mérges pókfonálkén' tekereg ki az eszme, hogy belegabalyodjék körülkerítve az ifjú legyecske. Könyv, hagyj szabadon engeml Nem akarok én kötetekbe öltözködni, én nem könyvből születtem, nem versből táplálkozik a versem, szenvedélyes eseményekből él ő, fergetegekre éhes, a tápláléka élő ember és eleven föld. Engedj utamra engemet, könyv. cipőmön út porával, mitológia nélkül: te vonulj csak a könyvtáradba vissza, én kint járok az utcán. Az életből tanultam meg én, hogy mi az élet, egy csókból tanultam én a szerelmet, s nem taníthatok mást tinektek, csak ami az enyém lett, amennyi közöm volt az emberekhez, amennyit küzdtem velük együtt, annyit mondok csak minden énekemben HOLNAPI GONDOK Ödók végtelen sora, holnap s tegnap (ma még korán van) születettek, születők s születendők, az utas és az út szomját eloltók, úgy hulltok, mint az eső és mint az ősz hull, a cseppek sugárzó özönével, vagy sárgán kerengő befejezéssel. Minden ragyogó éji fényhez s nappali árnyhoz, a szélhez, mely a lengő kalászok közt motozgat, minden vízhez a maga nyelvén, ahhoz, mely szól világos tiszta szóval s a titkos mélyvizekhez, amelyek nem dalolnak. Eljövök mind a naphoz és a holdhoz, minden kutyához, madárhoz, hajóhoz, minden tárgyhoz és minden élőlényhez. Ki van ott? Megyek móri Reménykedj! Reménykedj, tiszta rózsa, zöldellő mag, reménykedj, reménykedj, földnek érce, zengő haranggá lenni lesz időnk még. Mondom minden keréknek, remélj, kerék, reménykedj: itt vagyok már, jövök, várj, egy pillanat még s foroghatsz. Igen, kerék, foroghatsz, bogár, még csavaroghatsz, igen, tűz, te tüzelhetsz, igen, szív, tudom, tudom jól, s tudhatja minden: az élet és halál, ez a mi sorsunk. Haljunk meg énekelve. S pn