Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-14 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

MIKSZÁTH KÁLMÁN: © Clőbb a „Bokros" aranyszőrű ™ nyakát csinosítja ki bent az Istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a „Tündér" éjfekete sörényét fonja be, azután sorba a többiét. Megérti a négy okos állat a parádét ... a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják... éppen, mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy Molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz, s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a vicispán hótaslova volna valamennyi... De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy aranyrácsbői etetnék rózsa levelével, ezüstvályúból itatnák a gózoni szent kút vizével, mégsem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt. Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket ébor szeretettel, megmosta a zabot, de meg ls rostálta, mielőtt odaadta volna, kiszedte a szénából, sarjúből, ami nem Jóízű, takargatta őket télen meleg pokróccal, nyáron megúsztatta, kiscsikókorukban meg ls csókolgatta. Most már nem csókolja, mióta mezecske került a házhoz, mégpedig az a bizonyos, a régi szerető, mert másé volt már egyszer — kétszer lett édessé... Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is, s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért. Pedig ha van valami nagy dolog a világon, mind morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat. Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól, és bizony megesik Ilyenkor ... legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal, és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló. ... Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyl János, s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigrepülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára, s elsápadnak az emberek az irigységtől. ... Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Ügy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait, s csapkodott a farkával ide-oda. Az istálló ajtaja ki volt nyitva, s szép pirospozsgás menyecske jelent "•"••i:::::::::"'""a";::::::: meg benne — de nem vette észre Gélyl Jánost: a Ráró nyaka és a szénatartó eltakarta. János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn... szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajon kivel beszélget? „Mondja meg neki, a lagzlba én is elmegyek, de aztán... nem tudom még, mi lesz ..." Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő, köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette. „Két mályvarózsa lesz a mellemen. legyen ott... legyen a kenderáztatóknál." János kiejtette kezéből a Rárő kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika meg a zabla, de nem hallotta ... nem azt hallgatta. „Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jöjjön." Gélyi János alig bírta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárui tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek! Eh, bolondsági A szavak is megijesszék? Aminek teste sincs, annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson? Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kísért ki a kapun egy töpörödött öregasszonyt. — Kt volt az az ördögök nagyanyja? — kérdé a fiatal gazda féltréfásan. — Vőnekiné, a templomsorról. — Mit keres nálad ez a boszorkány? — Egy kis élesztőt kért szegény. — Hüm! Hát kenyeret dagaszt őkigyelme?... No, de most már siess felkészülni, Klárii Mindjárt indulunk. A könnyű szekér már kl volt húzva a színből, s megkenve állt az udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek. János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött, s azok prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó táncban Indultak ki az udvarból. Végigtekintett rajtuk, s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szűgybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat, és az acélpatkó amint meg akarja lábuk alatt gyújtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében. De Jó ls, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltő, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd vesszen magva a különb fajnakl De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra, fehérre. Megmondta ... így mondta. Kieresztette az ostort Gélyl János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplős és az ostorhegyes, a szépasszony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket, s ő ls röpült. — Nem ls hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed ... mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg ... Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek — s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat. — Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz. Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jöjjön még közelebb az az asszony a töviseivel. — Ej, beh kényes lett kendi Beszélni is restell. Hogy lesz hát, hadd ballom? Otthagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel? — Otthagylak — mondá kelletlenül. — Ogyis három napig tart a" lagzi. A kenderáztatóhoz értek. A dűlőúton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra — pedig azt még a föld ls megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön. De mit most a lovak!... A felesége arcát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy odanézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét. ... S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályvarózsa ... Ereszté a gyeplőt, ellankadó keze mindig jobban, jobban... mint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak sziláján Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség öszszegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül... röpül... Nem is szárny az, de tán a megvadult halált — Irgalom, segítség! Ö, tartsd azt a gyeplőt! — sikolt fel Vér Klári. — Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!... — Verjen meg az Isten: de meg ís fog vernil — Ö, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem! Tartotta ls, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával, s egy lóriasztó szisszenést hallatott: — Gyl, Tündér! Ráró! Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a Villám nyaka közé...