Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-13 / 269. szám, szombat

KÉPVISELŐJELÖLT KELEN JOLÄNt Nem csalódnak benne Ligán Bé.íi M űszakkezdés előtt ér­keztem a Rimavská So­bota-i Járási Iparválla­lat egyik részlege elé. Figyel­tem az érkezőket. Ligárt Bélát kerestem. A műszakot meg­kezdték, nem maradt más hát­ra, mint hogy az üzemi őrnél érdeklődjem. — Béla mindig az elsők kö­zött érkezik. A karbantartó-műhelyben ta­láltam rá. A nagy zaj arra kényszeritett, hogy a műhely­vezető szobájában beszélges­sünk. — I Szentkirályon) szület­tem — kezdi a beszélgetést. Apám vaqy negyven évig vas­öntőként dolgozott a fiTakovói Kovosmultban. Én is itt kezd­tem 1954-ben tanoncéveimet. Egy évvel a segédlevél meg­szerzése után bevonultam a határőrséghez. A két év hamar letelt. Újra ott kezdte, ahol abbahagyta, a Kovosmaltban. Aztán 1963 végén munkahelyet változta­tott. Ebben több esemény is közrejátszott, de talán legin­kább az, hogy közelebb volt, s a kereset is jobbnak ígér­kezett, persze csak azoknak, akik becsületes munkát végez­tek. Ö pedig azok közé tar­tozott. Pontosan járt munkába, nem henyélt, kihasználta a munkaidőt. A szocialista mun­kaversenybe is bekapcsoló­dott. Elért eredményeiért többször kapott elismerő ok­levelet, s 1967-ben megkapta „A helyi gazdálkodás legjobb dolgozója" jelvényt. — Nálunk, karbantartóknál az a jelszó: gyorsan és jól ki javítani a gépeket, hogy rrii­nél kisebb legyen a termelés­ből való kiesés. Ligárt Béla ezt az elvet mindenkor betartotta. Munka­társai körében tekintélyre tett szert. Így aztán nem csoda, hogy 1967-ben beválasztották az üzemi bizottságba, majd később a műhelybizottság el­nöki tisztségébe. Néhány hét­tel ezelőtt pedig képviselője­löltnek javasolták. — Igen meglepett, amikor megtudtam, hogy az SZNT-be jelöltek. Egy éve vagyok a SZISZ helyi szervezetének el­nöke, s a járási futballszak­osztályban betöltött tisztsége­men kívül más funkcióm nem volt. Megkérdeztem apámat mit tegyek. — Mit válaszolt? — Ha a képviselői teendő­ket is úgy végzed majd, mint ahogyan a munkahelyeden dolgozol, akkor nem lesz sem mi baj. Igazat adott nyugdíjas édes­apjának. Azóta talán egy ici­picit még keményebben mar­kolja a kalapácsot, gyorsab­ban dolgozik, esténként pedig bemutatkozásra jár. Nem ígér, csupán csak annyit, hogyha megválasztják, gyakran talál­koznak majd. — Ha bekerülök az SZNT­be, szeretnék a helyi gazdál­kodási szakbizottságban tevé­kenykedni. Ügy érzem, ez áll a legközelebb hozzám, s a szolgáltatások azok, ahol igen sok a tennivaló. Csendes, komoly, szerény ember, 32 éves pártonkívüli. Szereti családját, a sportot és a munkáját. Részlegvezető­je így jellemezte: „A legjob­bak egyike. Bár sok ilyen em­berem lenne". NÉMETH JÁNOS Magyar kommunisták a cári vonaton Magyarul tanulo prágaiak A prágai Magyar Kultúra nyelvtanfolyamai iránt már ha­gyományosan nagy az érdeklődés. Az idén október közepén kezdődött a tanítás a kultúrközpont nyelvtanfolyamaiban. Nyolc csoportban több mint kétszáz prágai érdeklődő sajá­títja el a magyar nyelv alapjait, illetve gyarapítja az előző években szerzett nyelvtudását. Figyelemre méltó tény, hogy a hallgatóknak több mint a hetven százaléka fiatal. A nyelvtanfolyamot dr. Blaskovics József professzor vezeti. (sm) A Nagy Októberi Szocialista Forradalom idei évfordulóján én arra az internacionalista ak­cióra emlékeztem, mellyel Le­nin és a fiatal szovjet állam kiszabadította a magyar ellen­forradalom börtöneiben sínylő­dő kommunista foglyokat. Éppen a napokban volt öt­ven esztendeje, hogy alőször nyíltak meg a Horthy-börtönök nehéz vasajtói a kicserélendő kommunisták előtt. A Tanács­köztársaság tíz népbiztosát 1920 karácsonyán „felségsértés és lázadás, 167 rendbeli gyilkos­ságra való felbújtás és lopós, valamint pénzhamisítás" címén ítélték el. A karácsonyi aján­dék súlyos volt: négy népbiz­tost halálra, hatot életfogytig tartó börtönre ítéltek. Az ítéletre a volt népbizto­sok — enyhén szólva — fütyül­tek. Már ismeretesek voltak ugyanis azok a tárgyalások, amelyeket a király nélküli ma­gyar királyság képviseletében dr. Jungert Mihály külügymi­nisztériumi államtanácsos foly­tatott Litvinovval, az Orosz . Szovjetköztársaság revali köve­tével. Ezek szerint a Tanács­köztársaság alatti tevékenysé­gükért súlyosan elítélteket a Szocialista Szovjetköztársaság kicseréli a még kezükben tar­tott körülbelül 2400 tiszti állo­mányban levő háborús bűnös­sel, akik viszont a szovjetek büntetőtáboraiban élnek. A kicserélés ötlete Lenintől származott. A több mint négy­száz kicserélendő névsorának összeállítása a Kommunisták Magyarországi Pártja Bécsben működő vezetőinek feladata volt. A lista elvileg a halálra ítéltek, az életfogytiglanosok és a 10—15 évre ítéltek nevét és személyi adatait tartalmaz­ta. I)e felkerültek rá azok is, akiket a vérszomjas ellenforra­dalmi kormány amúgy sem bo­csátott volna szabadon. Tudvalevő, hogy a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom egyik rendszabálya volt a ha­difogoly közlegénytábor kapui­nak tágranyítása. Idővel azok a tisztek is szabadok lettek, akik részt vettek a Vörös Gár­da harcaiban. Magyarország nagy dicsősége, hogy mintegy százezer „internacionalista" közlegény és haladó szellemű tiszt, akik között még vezérka­ri is akadt, harcolt vitézül a szovjet frontokon. De a tisztek nagy része, a tábornokok, gró­fok, bárók és egyéb gyanús ele­mek fogva maradtak. Közöttük egy Széchényi, Prónay, Bor­nemissza és Héjjas (a gyilkos, herélő Héjjas István öccse) is. A kicserélést két oldalról sür­gették: mert a fehér ellenforra­dalmárok családjai is minél ha­marabb viszont kívánták látni az „orosz pokolban sínylődő­ket". A kicserélés hat transzport­ban ment végbe. A magyar ki­rályi államrendőrség gondosko­dott arról, hogy minden transz­portban legyen egy-két befolyá­sosabb kicserélendő, lehetőleg népbiztos. Kéri Pált és Kelemen Józsefet az utolsó előtti transz­portra hagyták. Én magam abban a szeren­csében részesültem, hogy csat­lakozhattam ehhez a transzport­hoz. A berlini orosz képviselet­től vöröskeresztes nővéri iga­zolványt kaptam. Üzentem fér­jemnek: Berlinben tálálkozunk. Találkoztunk is volna, ha a berlini miniszteri biztos nem gondoskodik arról, hogy egy órával későbbre mondja be az anhalti pályaudvaron keresztül­haladó transzport idejét. így azok a német elvtársak, akik kolbásszal, szalonnával, sörrel várták a vonatot — és jóma­gam — már csak az áthaladt vonat füstjét láthatták. Rohantam a minisztériumba, és felelősségre vontam a meg­tévesztő hivatalnokot. — Ne kiabáljon, váltson vo­natjegyet Stettinig, ott megta­lálja a férjét — válaszolta ri­degen. — Délután kettőkor megy a legközelebbi vonat. Erről már nem késtem le, jő egy óráig rostokoltam a pálya­udvaron. A stettini állomásfőnök mit sem tudott egy ilyen vonatról, és Altdammban, Stettin elővá­rosába utasított azzal, hogy ott lenne egy orosz kicserélőtábor. Altdammba nagy nehezen el is jutottam, de ott egy udvarias orosz közölte velem, hogy ők csak hadifoglyok kicserélésével foglalkoznak. Lógó orral utaztam vissza Stettinbe. Még távol voltunk az állomástól, amikor a vonattól nem messze néhány barakkot s körülötte néhány embert pil­lantottam meg. Különös intuí­ciótól vezérelve kofferemet le­hajítva leugrottam a mozgó vo­natról, és sántikálva közeled­tem a barakkhoz. Magyarul szó­lítottam meg néhány szovjet­csillagos embert — de már j III 1971. XI. 13. H úsz évvel ezelőtt, 1951. november 13-án szüle­tett meg a csehszlovák —magyar kulturális egyezmény, amely megalapozta az országa­ink közti tudományos, oktatás­ügyi és kulturális kapcsolatok további fejlődését. Ha visszatekintünk az egyez­mény gyakorlati megvalósításá­ra, jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy az eltelt 20 esztendő alatt jelentős eredmények szü­lettek népeink kultúrájának, szellemi gazdagságának kölcsö­nös megismerése terén. Hosszú lenne az egyezmény alapján megvalósított rendezvények fel­sorolása. A kölcsönös kulturális közeledés, egymás kulturális és történelmi hagyományainak tisz­telete nemcsak abban jutott ki­fejezésre, hogy 1954-ben együtt emlékeztünk meg Jókai Mór ha­lálának fél évszázados évfordu­lójáról, továbbá hogy Jindfichűv Hradec-ban, ahol II. Rákóczi Fe­renc töltötte diákéveinek egy részét — a múzeum épüle­tében szakszerűen berendezett (és a mai napig rendben tar­tott) Rákóczi Emléktermet léte­sítettek, avagy abban, hogy Sá­rospatakon Jan Amos Komenský emlékét őrzik hasonló kegyelet­tel és tisztelettel. A húsz év kul­turális együttműködésének leg­jelentősebb eredménye az, hogy mindkét országban százezrek­nek, mondhatni millióknak nyílt alkalma megismerni a cseh, szlovák, illetve a magyar kultú­ra értékeit. Ebben a nemes kül­detésben nagy szerepet vállal­tak magukra a csehszlovákiai és magyarországi kulturális in­tézmények. Az egyezmény tette lehetővé, hogy a cseh és szlovákiai kö­zönséghez, az előző időszakok­hoz viszonyítva, lényegesen na­gyobb mértékben és gondosabb , kiválasztásban jutottak el a ma­gyar képzőművészet, zene és irodalom alkotásai. Az egyre jobban kibontakozó kulturális együttműködés során ismerked­ha ezen a téren még mindig sok az új lehetőség. Az egyezmény adja meg a keretet a Prágában és Budapesten működő magyar, 111. csehszlovák kultúrközpont tevékenységéhez is. Ezek az in­tézmények ugyancsak jelentős mértékben járultak hozzá a köl­csönös megismerés elmélyítésé­hez. Az oktatásügy és a tudo ná­nyos kutatás terén is nagy az egyezmény jelentősége. Nagyon ÜJABB ÉVTIZED KÜSZÖBÉ! hetetl ínég a magyar közönség a prágai és a bratislavai nem­zeti színház és még más cseh­szlovákiai színházak művésze­tével. A Prágai Tavasz nemzet­közi zenefesztiválon rendszere­sen szerepelnek magyar előadó­művészek és szimfonikus zene­karok. Esemény volt annak ide­jén Budapesten a Laterna Ma­gika szereplése, vagy a csehszlo­vák iparművészeti kiállítás. A tervszerű kulturális együttmű­ködést a cseh, szlovák illetve a magyar kultúra legismertebb ne­vei fémjelzik, pl. Dvoŕák, Sme­tana, Bartók. Kodály, Janáček, Cikker . .. A magyar nyilvánosság nagy­szabású kiállításokon kap bete­kintést a cseh és szlovák klasz­szikus és modern képzőművé­szetbe — és viszont. A kulturá­lis egyezmény a könyvkiadás­ra, illetve kiváló irodalmi alko­tások fordítására is kihatott, no­hasznosak és célszerűek a rend­szeres tapasztalatcserék a tu­dományos és felsőoktatási in­tézmények között, illetve alap­és középiskolai szinten is. Itt említjük meg, hogy az egyez­mény nem feledkezik meg a nemzetiségi oktatásügy tapasz­talatainak cseréjéről, az ezen a téren nyújtott kölcsönös segít­ségről sem. 1964-ben a két ország kultu­rális együttműködésének elmé­lyítése, magasabb szintre eme­lése érdekében csehszlovák— magyar munkabizottság alakult, amely figyelemmel kíséri ás megvitatja az együttműködés helyzetét és újabb lehetőségeit a kulturális élet valamennyi szakaszán. Az 1968-as válságos időszakban a revizionista, jobb­oldali erők lábrakapásával a szépen fejlődő kapcsolatokban is átmeneti törés állt be. A kap­csolatok stagnálása egészen 1969 áprilisáig tartott, amióta pártunk új vezetése a Központi Bizottság plénumának határoza­ta értelmében egyértelműen azokat a marxizmus—leniniz­mushoz és a proletár interna­cionalizmus eszméihez hű erő­ket támogatja, amelyek vala­mennyi szocialista ország irá­nyában a kapcsolatok normali­zálását, újrafelvételét szorgal­mazzák. Megnyugvással tapasz­talhatjuk, hogy kulturális kap­csolataink terén sikerül az 1968 —69-es válságos időszak hatá­sának kiküszöbölése. Kétségte­len tény, hogy a kulturális éle­tünk szocialista fejlődéséért ví­vott küzdelemben felbecsülhe­tetlen segítség a Szovjetunió és a többi szocialista ország, kö­zöttük a Magyar Népköztársa­ság szocialista művészetének, szellemi gazdagságának megis­merése, népszerűsítése. A gya­korlatban tapasztalhatjuk, hogy a kulturális együttműködés is hozzájárul népeink kölcsönös megbecsüléséhez és internacio­nalista kapcsolatainak elmélyí­téséhez. P ártunk XIV. kongresszusa határozatainak értelmé­ben nemzetközi kulturá­lis kapcsolataink egyik fő fel­adata a szocialista országok kö­zötti együttműködés továbbfej­lesztése és a szocialista közös­ség egységének szilárdítása. E feladat tudatában lépünk a csehszlovák—magyar kulturális együttműködés újabb évtizedé­be. SOMOGYI MÁTYÁS kiabáltak is: Kelen elvtárs, megjött a feleségei Rohantunk egymás felé. Stettingtől Rigáig vasráccsal ellátott tehervonaton tettük meg az utat. Kalandos utazás volt. Kéri Pál, a „Tisza-gyil­kos", gyűjtőfogházi pizsamában került elém, amely fehér zsi­nórral volt átkötve, mellén és üllepén „Magyar Királyi Gyűj­tőfogház" felirattal. Egy zsák krumplit és egy összehajtható fekvőszéket hozott magával. Húsz ember feküdt szalmán a tehervagonban és huszonegye­diknek én, Kéri fekvőszékén. A detektívek fapados, „luxusva­gonban" foglaltak helyet. A rigat toloncházban szállá­soltak el bennünket, amely ki­mondhatatlanul piszkos, polos­kás volt. Ott láttunk először fekete kenyeret, egy téglalap alakú, gyanúsan sötét színű va­lamit, amit még feltörni is ne­héz volt, hát még megenni. Máskülönben jól éreztük ma­gunkat. Csakhamar megérkezett a kicserélés végrehajtásával megbízott szovjet delegáció, Gá­bor József vörösparancsnoki egyenruhában, formás kis be­széddel fogadott bennünket: „Szovjet-Oroszország nem fe­ledkezik meg a Magyar Tanács­köztársaság szenvedő hőseiről" — mondotta. Meghatottan hall­gattuk. Másnap a toloncház udvarán vörös kartonnal leterített asz­tal mellett foglalt helyet a ki­cserélő bizottság: jobbra az orosz delegáció, balra a ma­gyar. A kicserélendők két cso­portban álltak: az asztal egyik oldalán csupa fehértiszt — a másik oldalon magyar kommu­nisták csoportja nézett farkas­szemet egymással. A neveket egyeztették, a kicserélt átment a másik oldalra. Egy napra rá díszes, fényes szalonkocsiból álló szerelvény futott be a rigai pályaudvarra. Frissen áthúzott, hófehér ágyak, csillogó kilincsek. Megtudtuk, hogy a cár kocsijai voltak va­lamikor. Itt csatlakoztak hoz­zánk azok a hozzátartozók, akik férjük után utaztak ki. Czobelné Lányi Sarolta négy­éves kislányával, Perán^i elv­társnő két kisfiával. Czober An­nuska elragadtatva felkiáltott: Né, aranybili! Az edény olyan fényes volt, hogy menten el­hittük neki: a cár csak ilyent használhatott. Elérkeztünk a szovjet határ­ra. Egyszerű, igénytelen, vörös anyaggal bevont nagy fakaput láttunk, rajta csillogó felírás­sal: „Világ proletárjai, egyesül­jetek!" — oroszul. A kapunál munkásdalárda és kis orosz pionírok jöttek köszöntésünkre. Leugráltunk a vonatról, köny­nyes szemmel veliik énekeltük az Internacionálét. Majd ma­gyar dalokra gyújtottunk. „Ide­süss Horthy" — kiabáltak az elvtársak, de a magyar detek­tívek már eltűntek. A vonat másnap berobogott a vörös kartonnal és zöld ágak­kal feldíszített Belorusz pálya­udvarra. Itt Kun Béla és a már előbb kicseréltek csoportja várt bennünket. Bokányi Dezső gyö­nyörű szónoklatot vágott ki, szólt a zenekar. A volt osztrák—magyar kö­vetség palotájában szállásoltak el bennünket. Garasin Rudolf elvtárs volt a ház „komman­dánsa". Ö látott el minket min­dennel. Csakhamar mind a 415 „börtöntöltelék" elhelyezkedett. Sokakat egyenesen szanató­riumba utaltak. Férjem azonnal munkába állott. Elég volt a há­romévi szabadság — mondta —, most már ideje dolgozni isi A jól képzett magyar munká­sok igencsak kitüntették magu­kat a termelésben. Többen csakhamar üzemvezetők, igaz­gatók. sőt trösztigazgatók let­tek. Az értelmiségiek mindegyi­ke vezetőállásra talált. A Lenin által kezdeményezett nemes akciót a magyar kommu­nisták jó munkával háláltál* meg. (Megjelent az Élet és Iroda­Iont legutóbbi számában. J

Next

/
Thumbnails
Contents