Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)
1971-10-31 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó
/L, KOMLÓSI LAJOS: 4 PADON Ahol Veled ültem most o csenddel ülök csendben; rezignált hong rezeg o lombokon az estben. A tompo fényben bánot-csóvo lobban: mosolyod kószál itt nagy titokban. Olyan oz est, mint egy nagy seb, amely vérzik n« szívemen o bánót keze bánat-húron dalt penget az égig.?* OKTÓBERI VERS A terepjárókra ma ismét felhúzták a ponyvát, az emberek mogqrvók. Én is egy derűs nyárba s hozzád futnék visszo, hol az égbolt kék és tiszta. Az esőcseppek az arcodba vágnak, röppenő kövek. Esős-szél rózza rám öklét és követ. Bármerre nézek, bármerre lépek. Zuhog o vetkőző fákro, az ablakon térképek, buggycnások, Gauguin és Hons Arp-ábra csengettyűk, üstdobok s az Esőcseppek balladája. Perpeetum mobile! Kl tudjo, hol az eleje, vége. Halottsirató hangok, szárnyaló mámorok temetése. Mennyi fájdolom jajong az esőbenl Minden hang egy beteg szívzörej. Haldoklik most o kedvem, jöjj, ölelj! Zongorobillentyű az út, ha lépsz dollam perel a zuhogó esővel. Eiéd fut az ojtó, zárt palackjaimban táncot rop a mámor. Van Gogh spirális napjai a keretből kilépnek. Meghallod-e hívó szavam? - Ki tudja hányszor az ablakon újra kinézek... SZEMED Félek a fellegektől a csendtől a zajtói a haláltól Az életet alig ismerem Elszállt tőlem a Nap mint ügyes lepke a lepkefogóból fitekerít az éj csak két barna szem vakít rémít s rajzol mosolyt a kopár falakra SZITÁSI FERENC: VERS EGY TÉMÁRA Naponta kézbe fogjuk fegyvereinket, kilógunk a kémények füstjéből, galambok szárnya aló vágyunk, megsimogatjuk oz ég hasát, és o fák izmait. Naponta torokká válik testünk, szemekké homlokunk, utakkő lábunk, s tenyerünkben, a lányok teste forró homokkő. Naponta lebegünk, köpködünk, epedünk, nyelvünk gyökeret énekel tiszta temetőinkben. Naponta Napot akasztunk az éj pillái alá, szeleket hányunk a vitorlákba, fényt morzsolunk a csiflagfűzérekből és hamut. Naponta menekülünk, s vad vicsorgássá válik bennünk a zene, rétifű-hegedűk, bütykös apa-ujjak, ony o-combok, levél-szájak, mozdulat-fák, világtájak halnak meg a csend szorításában. Naponta válok apává, anyává, vízszemű göndörré, száraz göndör-mellé, melles zivatarrá, zajos kocsmává. bennem isznak a tülekedők és a félresodortak, a józan részegek és a részeg halottak, a káromkodók és a megbocsájtók, az asztaltologatók és a sörvérűek, az éber irigyek és a sánta futók. Naponta megemésztenek a bölcsek, az alvásban megizzadt háborgók, a féllábú, félutú. fél homlokú testvéreim. Az femberi érzékelés eredendően zavaros, bizonyos kusza érzeteket már a születésünkkel örökölünk — állapította meg Joachim Gasquet-nak írt levelében Paul Cézanne francia festő, a posztimpresszionista festészet legnagyobb alakja, aki elindítója volt mindannak, amit a képzőművészetben „modern mozgalomnak" nevezünk. Aix-en-Provence-ban született 1839. január 19-én és ugyanott halt meg 1906. október 22-én. Alkotásainak túlnyomó többsége nem választható el az impresszionizmustól, de számunkra az a lényeges, ami arra kényszerítette. hogy az 1877. évi közös kiállítás után szakítson addigi társaival. E szakítás okait kiderítendő, az Impresszionizmus lényegéből kell kiindulnunk. A stílus egy több évszázados folyamat utolsó lépését jelentette és hasonlóan merész korszakváltást a fejlődés egyetlen szakasza sem ismert. Társadalmi eredői közismertek: a .liberális" császárságot felváltotta a konzervatív köztársaság (A. Bellesort megfogalmazásában: .,a republikánusok nélküli köztársaság"), a nagyburzsoázia uralma változatlan maradt, a kapitalizmus fejlett szakaszába lépett és a polgári társadalomban a bizonytalanság tünetei, a bomlás jelei váltak láthatóvá. A korhangulat válságos jellegét a páratlanul heves ütemű technikai fejlődés sem leplezhette, de hallatlanul dinamizálta az életérzést és ennek kifejezője az impresszionizmus volt De a vérbeli impresszionisták számára közömbös volt a kép tárgya, a fényhatásokra helyezték a hangsúlyt, lemondtak tehát a plasztikáról, a rajzról, a lineáris formaalkotásról. A dinamika és a szenzuális benyomás a világosság és érthetőség rovására gazdagodott. A színeket nem konkrét, a tárgyhoz kötött minőségként, hanem anyagtalan színjelenségként fog>ák fel. Mindez — az előrelépés mellett — az impresszionista módszer konvencionalizmusát igazolta. Cézanne vérmérséklete tiltakozott ez ellen, mert a szerkezet — a dolgok természetében és nem az egyéni érzésvilágban gyökerező stílus — híve volt. Hirdette, hogy „a fény nem létezik a festő számára", a természetet úgy kell kezelni, hogy „a henger, a gömb, a kúp és minden egyéb mértani test olyan perspektivikus elrendezést nyerjen, hogy az ábrázolt tárgynak minden oldala a középpont felé irányuljon" (J. Gasquet: Cézanne. Paris 1941). Ügy érezte, hogy nem tudja meglátásait realizálni a vonalak és színek szilárdságra törő elrendezése nélkül és véleménye szerint a váltakozó fény és mozgás hatásai megsemmisítették a művészet őszinteségét és valódi célját. Cézanne — a gazdag polgár gyermeke — megengedhette magának, hogy csak a festészettel foglalkozzon, de útja mégis tövises volt. Szülővárosában élt, szűk látókörű kispolgárok között, kietlen magányban. A Sálon minden évben visszautasította képeit, még egyik legnagyobb remekművé'. a picassoi forradalmat sejtető, előrejelző Húshagyókedd-et is. Ötvenéves volt már, amikor sikerült áttörnie a közömbösség gátiát: Vollard képkereskedő 200 képét megvásárolta és az 1895-ben rendezett gyűjteményes kiállítás már átütő sikert aratott. A sajátosan cézanne-1 háromszögű szerkesztés elve első ízben az 1890—1892-ben alkotott Kártyázók című festményén érvényesült és az 1898—1906-ban festett két. fürdőző nőket ábrázoló nagyméretű kompozíciójában ért a beteljesülés csúcsára. Az impresszionisták szubjektivitásával elméletben és gyakorlatban is szembeállította híres vezéreivét: a világot objektíven kell látni. A motívum realizálásával, a színek modulálásával, a mozaikos felületszerkezettel teremtette meg a csodálatos harmóniát. a szín és a forma szerves egységét. Magányos óriás volt. Venturi nem véletlenül idézte Cézanne-ról írt kritikai tanulmányában a művészetre vonatkozó baudelaire-i tételt' „II m.eurt sans enfants. II a été son roi, sonprétre et son Dieu. — Utód nélkül hal meg. Önnönmaga királya, saját papja és önmaga istene". Nincs Cézanne iskola, mert ő maga volt a stílus és nem alapított iskolát. Venturi szerint: „Ma már nem kétséges, hogy Cézanne szellemi világa élete utolsó órájáig nem volt sem a szimbolisták, sem a fauveisták, sem a kubisták világa ... Franciaország művészetének ahhoz a hősi korszakához tartozott, amely túl a romanticizmuson. új utat keresett a természet igazságához, hogy azt maradandó művészetté alakítsa. Nincs Cézanne jellemében ég munkásságában semmi dekadens, semmi absztrakt, semmi l'art pour l'art. csupán ösztönös és fékezhetetlen akarat, hogy művészetet teremtsen". (Cézanne: Son art — son ouvre. Paris 1936.) De ha iskolát nem is teremlett, a modern művészet elképzelhetetlen eredménvei és példája nélkül. Kialakította azt a művészeti rendszert, amelyben érvényesült a természet rendje és józan okossága és független volt az egyén bizonytalan és kusza benyomásaitól. Túlzás nélkül állíthatjuk azt is, hogy kísérleté szinte hősiességet követelt, hiszen ellentétben állt a német Jugendstil, az angol the modern style, vagy a francia art nouveau gyűjtőnéven ismert általános, de Inkább az iparművészetben jelentkező, modoros törekvésekkel. Hatvanöt évvel ezelőtt, festés közben érte a szélütés, ami halálát okozta. Ha van haladás a művészet történetében — írja A. Hauser —, úgy az a káosztól elragadott régiók folytonos növekedése. Az impresszionizmus szubjektív káosza után Paul Cézanne volt az értelembe fogódzó, n kort a jövő felé lendítő rend! PETERFI GYULA Cézanne: Buffet 1