Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-31 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

zám intézett kérdésekre. Most már tudtam, hogy ez sokat jelentett, ezzel ^nagamhoz ragadtam a kezdeményezést, mert egyetlen nyelven sem tudtam volna Így tagadni a fasizmust. Egyetlen nyelven sem tudtam volna oly gyorsan és hibátlanul áthidalmi a buktatókat, amelyeket a kérdések magukban rejtettek. A gondolat és a szó tökéletes összhangban simult e nyelvben egymáshoz. Éreztem, hogy fegyelmezett magatartásomat annak a magyar kultúrának köszönhetem, amellyel Chira, magyar tanítóm ismertetett meg. így vált "számomra életmentő fegyverré a magyar nyelv. A szakadék szélén álltam, de nem dadogtam. Határozottan tudtam, hogy mindehhez nemcsak tapasztalataim, de a magyar kultúrából merített tudás ís nagyban hozzájárult. Persze elgalopiroztam magam. Az embernek nem kell sok, hogy szabadnak érezze magát és úgy gondolkozzék, mintha már nem fenyegetné halálos veszély. Holott a gestapos a sofőrrel éppen visszajött. Az SS-legények elhagyták a kocsit, és kint, néhány lépéssel odébb tanácskozni kezdtek. Tudtam, hogy most rólam esik s'ző és éreztem, hogy most döntik el, szabadon engednek vagy nem. Szivem őriHt száguldással vert, és hogy nyugtalanságomat és rettegésemet elrejtsem, újra Goriot apó-hoz menekültem és igyekeztem közömbös, hűvös arccal elmerülni az olvasásba. Balzac betűi ezúttal ^zinte világítottak. Goriot apó ezeket mondta a lányának: „Voltak üzleti ügyeim a németekkel. Látszólag csaknem mindig jóhiszeműek, tisztakezűek, de amikor az őszinteség és becsületesség leple alatt szélhámoskodni kezdenek, akkor a legelvetemültebb csirkefogók". Pedig Balzac akkor még mit sem tudott arról, hogy én itt fogok ülni a kocsiban hóhéraim társaságában, és mit sem tudott a koncentrációs táborokról és a modern krematóriumokról. A tanácskozás végre befejeződött, és a helyzet most úgy alakult, hogy a sofőr visszaült a kocsiba, a gestapos és az SS-legények p'edig a fenyvesektől zöldellő domb felé tartottak. Nekem hirtelen úgy tetszett, hogy a sofőrt valahonnan ismerem. Idevalósi lehetett, éppúgy, mint a társai, akik németes kiejtéssel beszéltek magyarul. Arra gondoltam, ezek még rosszabbak és gonoszabbak a birodalmi fasisztáknál, mert úgy vélték, frissen mázolt németségüket csakis durvasággal és kegyetlenséggel bizonyíthatják. A sofőr háttal ült felém, előtte forgatható négyszögletes kis tükör volt egy nikkelcsőhöz erősítve, onnan pontosan megfigyelhette minden mozdulatomat. Akkor már moccanni sem mertem, éreztem, hogy a megpróbáltatások utolsó állomásához értem. Nem tehettem egyebet, mint hogy lapozgatni kezdtem Balzac regényében, de ezúttal egy szót, egy betűt sem láttam, halántékom lázasan lüktetett, és agyamban őrült, zavaros táncot jártak gondolataim. Vajon mi következik most, meredt elém, mint egy élésre fent kés a kérdés. Vajon mit tervez most a sofőr, persze, rendesen végiggondolni valamit képtelen voltam ... De már nem is erőlködtem nagyon, hogy eltaláljam, mint gondol a sofőr... mert rájöttem, ha el is találom, ez mit sem jelent. A sofőr különben nem titkolódzott előttem, nagy meglepetésemre hirtelen horkolni kezdett. Oly hangosan horkolt, mintha előzőleg tökrészeg lett volna, és fogalma sem lenne arról, mi történik körülötte. E fonák, nyomorúságos helyzetben még mulatni sem tudtam a dicső fasiszták vérszegény ötletein. Érthetetlen volt számomra, hogy hosszú esztendők tapasztalatai, és a precíz halálgyárak felállítása után, amikor n^r gazdag tárházuk volt a gyilkolás! módszerekben, ilyen dilettáns, ostoba fogáshoz folyamodnak. Mi lenne, gondoltam hirtelen arra, ha én is horkolni kezdenék. Végül is itt az Ideje, hogy pihenjek, hisz ez tovább már kibírhatatlan... De mielőtt a döntő lépésre elszántam volna magam, ültömben kissé kiegyenesedtem és a tükörbe pillantottam. Ekkor tekintetünk találkozott. A sofőr tehát nyitott szemmel horkolt, amit ezután már nem lehetett folytatni. A sofőr azonban, hogy a látszatot megtartsa, kidörzsölte éber álmát a szeméből, és anélkül, hogy felém fordult volna, nagyokat ásítva így szólt: — Mondja kérem, otthon megvan a születési bizonyítványa? Előre figyelmeztetem — folytatta durván —, ha kiderül, hogy hazudik, csúnyán megjárja. Nem volt sok időm a megfontolásra, gyorsan kellett cselekednem. Arra gondoltam hirtelenében, ha a gestapos az eredeti igazolványt hamisnak tartotta, akkor köhnyen lehet, hogy ezt a hamisított iratot valódinak fogja tartani. Nem haboztam tovább, szó nélkül kihúztam belső zsebemből a javított születési bizonyítványt és átadtam neki. A sofőr kibontotta a négyrétre összehajtogatott iratot — és ekkor repdesve kihullott belőle néhány szelvény. — Hát ez meg mi? — kapkodott utánuk a sofőr. — Ö, semmi, nyugták az egyházi adóról. — Egyházi adóról?... — ismételte csodálkozva. — Igen kérem — Válaszoltam udvariasan —, tessék visszaadni, erre maguknak úgy sincs szükségük. — Ostoba — morgott rám —, mit tudja maga, mire van szükségünk? ... — de a nyugtákat mégis viszszaadta és jókedvűen böngészni kezdte a foltos, a szivárvány színeitől tarka születési bizonyítványt. — Mondja,., maga szerencsétlen — fordult hozzám újra — miért mondta, hogy a lakásán hagyta? — Tévedtem, azt hittem, hogy a másik ruhámban felejtettem. Közben rájöttem, hogy nálam van. — No lássa, máskor legyen elővigyázatosabb. — Hisz nem történt semmi — adtam az ártatlant. — De történhetett volna. Könnyen olyan pofonokkal távozhatott volna, hogy unokái is megemlegetnék. — De miért, uram? ... — Ne kérdezzen ostobaságokat... No, nem baj, éppen ez a maga szerencséje. Elhallgattam, nem mertem többet beszélni. Nagyon Jól tudtam, hogy kérdésem tökéletes ostobaság volt, azt is tudtam, hogy szívesen elvállalnám a pofonokat, csakhogy távozhassak körükből... mert hiszen jói hallottam, a sofőr határozottan távozásról beszélt. Ez a szó ott csengett, zúgott és zengett a fülemben. Tehát mégis... tagjaim merevek voltak, mint a jégdarabok, valahogy most sem tudtam hinni a szabadulás lehetőségében, józan eszem valahogy tiltakozott a remény, és az ellen, hogy életet leheljek a szabadulás gondolatába. Ájultan hevert bennem a lélek, mint valami százlábú féreg, amely hátára esett és nem bír lábra állni. Lábaival a levegőbe kapaszkodik, de hasztalan minden erőlködése, vergődése. A születési bizonyítvány még mindig a sofőr kezében volt. A kocsi nyitott ablakán át már messziről lobogtatta a foltos, kopott, piszkos iratot közeledő társai felé, akik visszatérőben voltak a fenyvesdombról. Azok is ámulattal nézték a halvány színektől tarkálló iratot, kézről kézre adták, majd elkérték tőlem az egyházi nyugtákat is. Szó nélkül átadtam őket, minden idegszálam azonban reszketett, remegett, a szemem előtt pedig a színek orgiái száguldoztak. Szívem a torkomban kalimpált, úgy tetszett, hogy a fülemmel látok és a szememmel hallok, a fejem zavaros volt és súlyos hordóként nyomta gyönge kimerült testemet. Rosszullét környékezett, erőmből mindössze arra tellett, hogy szótlanul a helyemen maradtam. Messziről, nagyon messziről hallottam a gestapos hangját, amint megvetéssel felém köpte: — Elmehet. Ülve maradtam, úgy éreztem, hogy a fülem tréfát űz velem. De a gestapos átnyújtotta nekem a foltos iratot az egyházi nyugtákkal. Átvettem őket és kiléptem a kocsiból. Amint a papírokat a belső zsebembe helyeztem, hirtelen eszembe jutott, hogy a személyazonosságit nem kaptam vissza. Nem teketóriáztam sokat, kértem, adják viszsza azt is, mert szükségem van rá. A gestaposnak a szeme sem rebbent, azt mondta, hogy már visszaadta nekem. — Nem adta vissza — válaszoltam és nyomban utána két ujjammal a szivarzsebébe nyúltam és kihúztam onnan a személyazonosságimat. Zsebrevágtam és elindultam, a gestapos gúnyos mosolya adott erőt, hogy ne ingadozzam, ne lépjek bizonytalanul az áldott földön, amelyen újjászülettem, és amelyen, úgy éreztem, újra járni kell tanulnom. Hátra sem akartam nézni többé ... Csak mentem előre, előre ... egyre távolodva a halálkocsitól. Aztán egyszerre csak, amikor az útról leléptem és bokrok közé kerültem, hirtelen megéreztem, hogy a vérem csodálatos zengéssel megindult... Kedvem lett volna a földre borulni, az áldott, termésthozó anyaföldre, arcommal megsimogatni és könnyeimmel megöntözni. Igen, a könnyeimmel akartam öntözni, hogy egyszer, az én megalázott és agyontiport életemnek is termést hozzon. Sosem éreztem még ennyi meggyőződéssel és boldogsággal, hogy mit jelent a szabadság, mint akkor. A megmenekülés, az újjászületés percei voltak ezek. Azóta én 1944 október 28-át, ezt a véres háborús napot tartom igazi születésnapomnak, és életemet azóta ajándéknak tekintem. Az élet puszta látványosság lett, a legegyszerűbb dolgokban is volt valami különleges, valami megmagyarázhatatlan. Egy nap — kertásás közben a férfi megjegyezte: — Már egy négyzetmétert se tudok felásni pihenés nélkül. Öh, ez az öregség, pedig máskor háromszor ennyit is felástam! És az asszony ugyanezt mondta a konyhában: — Valaha kanna számra hordtam a vizet, s most már fél kannával is alig boldogulok. És mosolyogtak. Mindegyik a maga módján, keserű, lemondó mosollyal. És gondolatban igazat adtak az éveknek, Igazat adtak annak, hogy megöregedtek. Aztán jött az ősz, s egy reggelre a dér és a fagy is megérkezett. Egy vállrándítással a földre teperték a nyár színeit, megették, elfonnyasztották a virágokat. Minden olyan lett, mint ők ketten: fehéren, deresen haldokló. És most már ki se mozdultak a lakásbóL Orvosok lettek, a saját orvosaik. Derékfájásra meleg korpa, székrekedés ellen kamillatea, és nem vágytak semmire, csak a melegre meg a kétszersültre, mert az nem ülte meg a gyomrot — Milyen szép is voltál valaha! — mondta a férfi. —' Jámbor, csöndesvérű asszony —• és elmélázott ezen. Kedves, gondviselő asszony volt, ki imádta őt, mint férjét, mint büszke tulajdonát. Mindig csinos volt és kellemes a teste. Hozzáértő volt az ágyban, a konyhában, a mezőn, s a férfi úgy érezte, hogy neki mindig minden sikerült, milyen igézően szép is volt minden valamikor! A kék ég, az alkonyba hajló nap, a folyó parti zöldellő pázsit, és kettőjük viszonya! Mennyi báj és boldogság áradt mindebből, és most úgy érezte, ha egy új Mefisztó jelenne meg a lelkét kérve, sző nélkül odaadná — csak újrakezdhesse. És az asszony megszólalt, mintha a gondolataiban olvasna: — Elmúlt, minden elmúlt... És nem jött új Mefisztó. De nőtt a magány, a tehetetlenség. A lábak csak csoszogni tudtak, és a látás egyre gyöngült Főleg alkonytájt. Minden megfeketedett, elvesztette színét és távlatát, az utca, a folyó mellett álló fák, a járókelők, mind, mind. A barátok is elmaradtak. Volt ki tehetetlenné vált, mint ők, volt aki meghalt. A férfi rájuk gondolva keserűen megjegyezte: — Baráti összejövetelt már csak a temetőben tarthatunk. Itt, ezen a világon már lehetetlen. És megbarátkoztak a halál gondolatával. Nem fennkölten és gyáván, ahogy azt a vallások hirdetik; angyalokkal, verőfényes kertekkel, ahol eunuchok zengenek gyönyörű éneket a halál és a szenvedés nagyszerűségéről, hanem olyannak képzelték el, mint amilyen. Hideg, sötét sírverem, hol nincs gondolkodás, nincs érzés, nincs fájdalom, csak oszlás van, mindent felbontó szétoszlás, a teljes megsemmisülés. És ez a gondolat borzasztó volt. Borzasztó volt egyszerre névtelenné válni, eltűnni, mintha nem ls lettek volna, mintha nem is küzdöttek, dolgoztak volna, mintha nem is lett volna személyes sorsuk. Az asszony halk szavú lett, tönkretette, megsemmisítette az öregség. Tüdeje sípölt, hangja egy-egy hosszabb mondat után elhaló. Éjjel heves szívdobogások, utána szúrások a szívben, majd gyanús szívzörejek. Ilyenkor azt hitte, hogy ez már a vég, ez már a közeledő halál előhírnöke, de aztán újra helyreállt minden. Ilyenkor úgy érezte, hogy legyőzte a halált és bágyadtan mosolygott. Legyőzte, de örülni nem tudott neki. Tudta, hogy minden szívdobbanás, minden perc, minden óra közelebb viszi ahhoz a pillanathoz, amikor már nem tudja legyőzni. Kegyetlen, megsemmisítő győzelmek voltak ezek, mert tudta, hogy tíz perc múlva, vagy holnap ő lehet a vesztes. Megérintette a férfi kezét. Férfi volt? Nem, csak egy beteg, béna öregember. Szerette volna magához húzni, mint az első szerelem, mint az első csókok mámorában, mint mtkor megfogantak tőle gyermekei. Öh, milyen szép is volt mindez! Az ölelések, a test gyönyöreivel telített éjszakák, a lázadó, követelő férfitest, s az ő megértő, feszültséget feloldó asszonyi teste, összefonódva utolérhetetlen gyönyörű szenvedélyben. De ez már a múlté, ez már csak az emlékek lassú moccanása, mint mikor a szél rózsákat lebbent meg a kertben. A gondolat megállt, nem csapong, nem álmodik, csak rezzen. Egy emlék az elmúlt idők megtörtént dolgairól. Aztán lefeküdt. ' Bevette a gyógyszert, magasra polcolta az ágyát, ha jön a roham, könynyebben kapjon levegőt. És nem kelt fel többé. — Mi lesz velünk? — kérdezte a férfit. — Az, ami mással... Egy sírkő és ralta: élt hatvanöt évet. Csend lett Hallható óriási csend. — Ügy járunk, mint gyermekeink? — Igen. Meghaltak és meghalunk ml ls ... Ml mást válaszolhatott volna?! Aztán a természet örök törvényére, a születésre és a halálra gondoltak. Azokra az ősökre, kikről ők már nem tudtak semmit, azokra az embermilliókra, kik ugyanúgy, mint ők, megszületek, éltek, dolgoztak, gyermekeket nemzettek és meghaltak. Névtelen embermilliók a kőkorszakbeli ősembertől napjainkig, és mintha nem is lett volna személyes sorsuk. Aztán jött a tél, és vele együtt az első hó. A rohamok is mind gyakoribbá váltak. És ekkor történt. Az asszonyon egy újabb roham volt Erősebb, hosszabb, mint a töb'biek. Aztán mintha megcsendesedett volna. A férfi az ágya mellett ült és a halát simogatta. Aztán felállt és az ablakhoz lépett. Az utcán valaki részeg hangon a „Sej, haj Rozit" ordította. Ez már akkor is sláger volt, amikor mi kezdtük, gondolta a férfi, és felidézte húszéves korát, mikor az aszszony először bemutatta a szüleinek. Nem fogadták valami kedvesen, kalandornak nézték, s kerek-perec meg Is mondták a lányuknak: „Ezzel még egy évig se húzod kii" No lám, és mégis kibírtuk, te drága, te utánozhatatlan emberi lény, gondolta a férfi, és szívét melegség öntötte el az asszony iránt. Ezt közölni akarta vele, és visszament az asszony ágyához. Megemelte a kezét, hogy megsimogassa a haját, és ekkor — ekkor vette észre, hogy nem lélegzik. Egyet billent vele a szoba, aztán rekedt hangon, mintha a torkát fojtogatnák, elkiáltotta magát: — Meghaltl Öh, meghalt... — Mást nem tudott mondanL Arca fájdalmas grimaszba torzult, és a sorsot átkozva sírt öszi jegyzetek — felvétel Könözsi István ciklusából