Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-31 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

SZABÓ BÉLA: U atvanötödik születésnapom állandó emlegetése •• már azért is zavarba hoz, mert nem tehetek róla. Igaz, hogy rengeteg munka, igyekvés, harc van mögöttem, de a valóságban, ha küzdelmes életemre gondolok, sok minden eszembe jut, csak éppen az esztendők nem. Szinte hihetetlen számomra, hogy annyi évtizednek már a nyakára hágtam. De nemcsak én, hanem mások sem hiszik. A minap mondta is az egyik barátom, akivel az utcán találkoztam, hogy nem nézek ki annyinak. Mindezzel csak azt akarom kifejezésre juttatni, hogy a születési évszám nem számít, sőt a születési bizonyítvány sem. Ezt tapasztalatból állítom, hiszen 1942 tavaszától, egészen a felszabadulás napjáig, 1945. április 4-ig hamis papírokkal, illetve olyan igazolványokkal éltem, amelyeket egy szlovák hivatalnok segítségével, magam gyártottam. E kalandos három esztendő alatt én sosem hittem, hogy túlélem a fasizmust. Csak azért éltem, mert itt volt az anyám és két húgom, akiket szivem egész hevével meg akartam menteni. — Fivéreimről, akiket azokban az években a fasiszták elpusztítottak, most nem akarok beszélni, képtelen vagyok rá, de azt elmondhatom, hogy riadt, ártatlan tekintetük ma is legmélyebb álmomból felriaszt, ezért nem létezik számomra antifasiszta hét, mert én az élet minden órájában, percében és pillanatában antifasiszta vagyok. — De hogy visszatérjek eredeti mondanivalómhoz, újra rá kell mutatnom arra, hogy nem ä születési bizonyítvány számít, mert én e három esztendő alatt évtizedeket öregedtem, tehát ma nem hatvanöt, hanem száz, de lehet, hogy még száznál is több éves vagyok. Hadd mondjam el, amit már egyszer elmondtam, de most újra el kell, hogy mondjam, hogy e három esztendőben olyan események történtek velem, amelyek egész életemre kihatottak. A legsúlyosabb esemény 1944. október 28-án történt velem, egy ragyogó ősz aranyszínű vasárnapján, amikor a Szalmakunyhó felé vezető út egyik padján ültem, kezemben Balzac Goriot apó sárga színű kis könyvével. Olvasni próbáltam, de egy-két oldal után becsuktam, mert képtelen voltam Goriot apó sorsával foglalkozni, azokra az anyákra és lányokra, apákra és fiúkra kellett gondolnom, akik naponta a német koncentrációs táborok krematóriumában hamuvá égnek, és nem értettem, miért süt a nap és miért tündökölnek őszi pompában a fák, meg a bokrok. E gvászas gondolatok ellenére élveztem az ősz melengető varázsát. A varázs azonban abban a pillanatban megszűnt, amint egy nagy, sötét kocsi hirtelen kanyarral felém hajtott és a pad előtt megállt. A megdöbbenéstől nem volt időm magamhoz térni, a kocsi ajtaja kicsapódott és az egyenruhás sofőr durván rám szólt, hogy igazoljam magam. Riadtan a sofőr szemébe néztem; amolyan zöld árnyalatú világos szeme volt, fenyegető közöny és kegyetlenség lakozott benne, akárcsak egy mély, nyálkás mocsár fénylő vizében. A szívem vert, kalimpált, tétován és segítségkérőn vetettem a napfényes tájra egy pillantást, mintha búcsúzni készültem volna tőle... és ugyanakkor szinte gépiesen engedelmeskedtem a parancsnak, a belső zsebembe nyúltam személyazonossági igazolványomért, és szó nélkül átadtam a sofőrnek. Ö meg tovább adta a gestaposwak, aki a hatüléses kocsiban ült, két SS-legény társaságában. Amíg a gestapos az igazolványomat nézegette és benne különös gonddal a fényképemet, én összeszedtem minden higgadtságomat, hogy mentsem azt, ami még menthető. Tudtam, hogy a halál kiváló segédeivel van dolgom, akik mesterei szakmájuknak, kérés, könyörgés, emberi hang itt nem használ, ezért úgy döntöttem, hogy keveset beszélek velük . .. Azt a keveset ls magyarul mondom, mert mindazt, amit tudok, azt magyarul tudom ... Kapkodnom nem szabad és dadognom sem. Higgadtan kell viselkednem, és szerényen ... azonkívül gyorsan, röviden, habozás nélkül kell minden kérdésre felelnem. Hogy mi mindenre gondoltam még, *irra ma már aligha tudnék pontosan felelni. De azt tudom, hogv állandóan figyeltem a gestapost. Láttam, hogy kutatómunkája után szivarzsebébe süllyeszti igazolványomat, majd parancsoló mozdulattal int nekem, hogy szálljak a kocsiba. Bent a kocsiban a gestapos így kezdte: — Igazolványa hamis. — Nem igaz — válaszoltam elhatározásomhoz híven magyarul. A gestapos, amint azt sejtettem, hogy pozsonyi némettel van dolgom, ugyancsak magyarul folytatta: — Hol szerezte? — A rendőrségen — válaszoltam kurtán. — Persze pénzért szerezte. — Pénzért — bólintottam. — Tehát bevallja, mennyit fizetett érte? — Kettő korona hatvanat — válaszoltam nyugodtan —, ennyi az Illeték. — Azt majd meglátjuk — felelte a gestapos fenyegetőn —, a rendőrségen majd megtudjuk. A párbeszéd eddig zavartalanul folyt le. Az igazat mondtam, mert személyazonossági igazolványom a rendőrségen kiállított rendes okmány volt. Magam szereztem. Amikor a megszállás napjaiban azt láttam, hogy lépten-nyomon igazoltatják a járókelőket, alapos megfontolás után elszántam magam, felmentem a rendőrségre és a hamis iratok alapján kértem a személyazonossági kiadását. Arra számítottam, hogy most, a megszállás idején, a rendőrség annyira el van foglalva, hogy nem lesz ideje szülővárosomban ellenőrizni az adataimat. Számításom bevált, két hét múlva a rendőrségen egy nagy könyvbe Írtam a nevemet és a kért igazolványt megkaptam. Az aláíráskor a kezem reszketett. Erre a reszketésre gondoltam, amikor a gestapos újra megszólalt. — Van születési bizonyítványa? — Van, de otthon hagytam a lakásomon. — Akkor majd magához megyünk. — Kérem — válaszoltam, de torkom összeszorult. Az igazság az volt, hogy születési bizonyítványom a belső zsebemben lapult, de nem mertem megmutatni, mert arra gondoltam, ha ezt a tarka hamisítványt ezeknek a tapasztalt hiénáknak megmutatom, katasztrófát zúdítok magamra. Arra persze nem is gondoltam, hogv zsebeimet bármely pillanatban átkutathatják. De másra sem gondoltam. A fiatalabbik SS ugyanis igen barátságosan azt mondta nekem: — Fölösleges magához elmenni. Vetkőzzön! A parancsnak ellenvetés nélkül engedelmeskedtem. Görnyedten, félig meztelenül álltam előttük. Belül dideregtem. A kocsiban ülők szakértelemmel vizsgáltak, utána jelentős pillantást vetettek egymásra, és végül a fiatal SS-legény nyilatkozott: — Fölösleges a lakására menni. Maga zsidó! A hang hallatára belső didergésem és riadt tanácstalanságom megszűnt, lélegzetem is mintha elállt volna, ám volt annyi erőm, hogv azt mondtam: — Nem. — Persze azt akartam mondani ..nem igaz", de az utóbbi szócska a torkomba akadt. Fuldoklás környékezett, de mélvet lélegezve leküzdöttem. Utána gyorsan rendbe hoztam magam, szótlanul a helyemre ültem, a tagadó szócskára nem vártam választ, már minden mindegy volt nekem. Legszívesebben azt vettem volna, ha az áldott anvaföld kinyílik és elnyel. De a föld nem nyílt meg, a kofcsi viszont megfordult és elindult a Szalmakunyhó felé. én némán kinéztem az ablakon. Az őszi napsütéses táj elsuhant előttem, de máig sem emlékszem, láttam-e valamit belőle. A számadás valahogv olvan hirtelen jött, hogy elkábultam tőle. Arra sem volt idom, hogy sajnáljam vagy sirassam magam. Azt azonban észrevettem, hogy a hatalom urai a kocsiban összedugják a fejüket és halkan tanácskoznak. Suttogásuk okát nem értettem, hisz előttem nyugodtan, hangosan is beszélhettek volna, akár egy halott előtt... Nyilván mégsem biztosak a dolgukban. A legjobb tehát, ha megmaradok a tagadásnál. £'s e gondolattól újra erőre kaptam. A kocsi megállt. Három házzal feljebb, Lučan vörös cseréppel fedett házában lakott az édesanyám húgaimmal, Zsófival és Lilivel. A gestapos a sofőrrel kiszállt és házról házra járva kutatták az elrejtett zsidókat. Én a két SS-legénnyel a kocsiban maradtam újabb izgalomnak kitéve. A rémület, hogy LuCan házából kicipelhetik anyámat és a két húgomat, majd megőrjített. Az a gondolat, hogy őket is hasonló sors érheti, mint engem, elviselhetetlennek tűnt számomra. Szívesen vállaltam volna értük a megsemmisülést, a halált. E szörnyű várakozás ideje alatt a végső kimerültség határán voltam, zavaros színek száguldoztak a szemem előtt, majd köralakban keringlek. Ez a gyötrő, elviselhetetlen őrlődés addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy a sofőr a gestapóssal már elhagyta Lučanék vöröstetős házát. Szívem mélyéből halk sóhaj tört fel, mintha kileheltem volna magamból mindazt a sötétséget, amely a halál gondolatát is enyhévé tette számomra. Most már újra láttam a tájat, bánattól elhomályosult tekintettel néztem a fákat, pompázó vörössárga lombjaikat és leveleiket, amelyek remegtek az eleven, nyargalászó szélben. Fent egy madár suhant el, kis szárnyait lóbálta az ég alatt, nekem akkor ögy tűnt... mintha nekem intene, mintha tőlem búcsúzna. Fent az ég varázslatos halványkék színben feszült és búcsúzó tekintettel boldogan öleltem magamhoz a napsugaraktól átszőtt habkönnyű bárányfelhőket. Hirtelen úgy éreztem, hogy az SS-legények figyelnek, és ettől valahogy megmerevedtem. De hogy ez a merevség ne legyen nekik gyanús, elővettem újra Balzac Goriot apóját és olvasni kezdtem. Persze egy szót sem értettem, a betűk, a szavak összefolytak a szemem előtt. A fiatal SS ekkor rágyújtott és élvezettel fújta a füstöt. A másik SS, akinek kampós orra és Hitlerbajusza volt, megszólalt. Azt kérdezte tőlem, tudok-e németül. — Értek németül — válaszoltam nyugodtan. — Tudniillik — folytatta gúnnyal —, ha elcsípünk egy zsidót, az sosem tud németül... Háttal ültem ennek az SS-legénynek. de most feléje fordultam. — Uram, én magyar vagyok, de azért, talán többet áldoztam a német kultúrának, mint ön. Én szótárral a kezemben virrasztottam éjjelenként, hogy megértsem a német klasszikusokat. — Kit olvasott? — kérdezte a fiatalabb. — Goethet — válaszoltam és már-már folytatni akartam Heineval, amikor az utolsó pillanatban sikerült a gondolatváltás és Schillerrel folytattam .... utána elhallgattam, egy belső hang figyelmeztetett, hogy hagyjam abba. — Nos, ebből csak önnek volt haszna — szólt a fiatalabb. — Nem is sajnálom, de az önök viselkedése meglep ... Hisz nem kéne több, minthogy telefonálnak a rendőrségre ... — Nyugodt lehet, erre is sor kerül — felelte a másik, a Hitler-bajuszos. Ezzel a társalgás befejeződött köztünk. Két dolog felől akkor már biztos voltam, hogy helyesen cselekedtem. Az egyik, hogy ellenállásom végső erőfeszítésével tagadtam, kimondtam a tömör, rövid „nem" szócskát, amely a szégyenteljes, szemérmetlen vizsgálat után, meggyőződéssel tört ki belőlem, tagadva mindazt, ami a fasizmust jelenti, amit a fasizmus igenel. A másik pedig az, hogy a tagadó szócska magyarul hangzott el, és hogy mindvégig ragaszkodom a magyar nyelvhez, szilárdan kitartottam mellette és eszembe se jutott, hogy németül válaszoljak a hozi Tíz gyermeket hozott a világra Küzdésre, -búra, de vitézül Szalmás tetöiű kunyhójában Az öreg Kúnné halni készül. ADY György Elek • Az egész folyamat lassú volt. Lassú, mint a növekedés, mint az érés — egyik napról a másikra megfigyelhetetlen. Faluról főttek fel. iókerivfi. cserzet

tbňrO parasztok közül, csak olvasottabbak és műveltebbek voltak, mint a többiek. A ház, melyben laktak, olyan volt, mint ők maguk. Megfáradt, dőledező kis ház. kint a város szélén, szomorúfüzek és akácok között.És benne az előző életük, mindaz, mi kedves volt a számukra — magukkal cipelve ide is a falut — minden emlékével együtt. A kertben gyümölcsfák voltak, s úgy érezték, hogy ez nagyszerű. Ha erdő mellett nem is jó lakni, de gyümölcserdő közepén öröm az élet. Ezt vallotta a férfi, és ennek igazéról szentül meg volt győződve. Nem jártak sehová. Ha esteledett, lementek a kertbe, és figyelték a fák, a kert moccanását. Az óriási diófát, a cseresznyét, és voltak madaraik is, melyek az övék, csakis az övék voltak. Etették és hallgatták éneküket. Máskor kinyitották a hátsó kertajtót és sétára indultak. Le a folyó partjához, vagy a házat megkerülve a töltésen át ki az utcára, és a kivilágított várost nézve eszükbe jutott minden. A falu, a homokdomb, melyen fehérvirágú akácerdő Illatozott, a kolompoló tehéncsordák, a lágy szélben ringó búzatáblák, gyermekeik, ők egyre gyakrabban. Ilyenkor újra látták őket, mint mikor, megszülettek, mint mikor világrajöttükkor arcukat enyhén megcsípve így köszöntötték: Isten hozott! Aztán a szürke dolgos hétköznapok, mikor a fáradtságtól elzsibbadt a test, de értük tették, s ez megérte, ez a megelégedés egy különös érzését vonta maga után. Értük dolgoztak, fáradtak, mert azt akarták, hogv a fiúk egyszer elmondhassák, többre vittük, mint szüleink vitték. Aztán jött, mi a számításból kimaradt. Az idősebbikről a hatóságoktól kaptak hivatalos értesítést, tele fellengös pátoszszal és semmitmondó megnyugtatásokkal; a Don-kanyarnál halt meg. És elment a másik is, a nyilasok lőtték le, mert nem akart meghalni, mint a bátyja. Temető lett a szívük, végtelen hosszú temető, tele az elmúlás fehérvirágú krizantémjaival. Aztán az évek mind nagyobb súllyal nehezedtek rájuk. A száguldó idők vasfoga először az asszonyt kezdte ki. Belemart formás lábába és elvékonyította. Kemény, gömbölyű melle megpetyhüdött, s a kezei, mit a férfi úgy szeretett, mint a vén fa gyökerei, szárazak és bütykösek lettek. S a férfi? Lassabban, mint az asszony, de ő is megöregedett. Szikár, görnyedthátú öregember lett, reg~ gelenként erősen.köhögött. Pedig még szerettek volna élni, pedig még szerettek volna dolgozni, és bűnük csak az volt, hogy korábban születtek, és szállt, szállt fölöttük az idő, anélkül, hogy ők beavatkozhattak volna. És fájt, egyre jobban fájt visszanézni a megtett útra — a fájdalmas, elmúlott élet értelmét keresve