Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-31 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: A

lkonyatidöben, a naplemente tűzpiros sugárzásában érkeztünk Moszkvába, amikor a remegő meleg fényekben minden oldódik és szépül, a házak és paloták barnasága aranyba vált át. Siettünk, a várakozás izgalma hajtott. Alig hogy letettük poggyászunkat a történelmiséget sugárzó, vonzóan családias Pekinben, első utunlt a közeli Gorkij utcába, a metropolis egyik szédületesen lüktető fő ütőerére vezetett. Mindig szokatlanul izgalmas vezető nélkül ismerkedni az ismeretlennel, friss szemmel újból megtekinteni a régen látottat. Lenyűgöző az első benyomás: a sugárút elképesztő forgataga. A hirtelen vaksivá lett ember szorongása fogott el,-hogy a folyamként áradó tömeg eltép társamtól, messzire sodor, és nem találok vlszsza, nem tudok kikeveredni belőle. Ám az első sarkon, a szabadot Jelző zöld lámpa előtt felenged a feszültség, és kezdem természetesnek találni a tömeg fegyelmét, hogy a buszmegállóknál nem tapossák le a lábam. nem szakad le kabátom gombja, hogy bent a zsúfolt kocsiban a fiatalok megnyerő udvariassággal átengedik helyüket. Később, az esti nézdegelés folyamán meglelem magyarázatát, miért okoznak oly ritkán balesetet a széles úttesten kettős-hármas sorokban száguldó gépkocsik, miért nem tesznek kárt a gyalogjárókban: léptennyomon földalatti átjárók biztosítják, hogy az ember várakozás nélkül, akadálytalanul átjuthasson az utcák túlsó felére. És egy további kellemes meglepetés: az utcák és terek páratlan tisztasága. Sehol egy elhányt cigarettacsutka, elhasznált busz- vagy trolijegy; a kedvelt napraforgó héjával sem szemetelnek, a csomagolt fagylalt papírburka is a szemetes kőedényekbe kerül. Így van ez rendjén: egy kimondatlan parancs szavára mindenki maga ügyel fővárosa tisztaságára; ilyen példás renddel és tisztasággal csak a hasonlóan nagyforgalmú Stockholm és Koppenhága lepett meg igy. Nyári melegben öntözik a fákat, és nemcsak az úttesteket, hanem a járdákat is bőven locsolják; így aztán ezQkcn az ápolt és felfrissített járdákon, a kilométerekre nyúló „prospekteken" még a legforróbb kánikulák idején sem terhes a gyaloglás. Hirtelen záporok után termetes asszonyságok jelennek meg, hogy seprőikkai sietve a csatornák nyílásaiba tereljék a helyenként tócsába gyűlő vizet. A metro hatalmas csarnokaiban Ugyanaz a rend és tisztaság; a gyors egymásutánban érkező sokkocsis szerelvények tülekedés és lökdösés nélkül ürülnek ki és telnek meg újra. Az idegen városnéző különben a földalatti helyett — ahol tapasztalat híján és vezető nélkül nehezen igazodik el — inkább a hallatlanul olcsó taxit választja, ha szállodájából egy múzeumba, színházba vagy más szórakozóhelyre gyorsan akar eljutni. A Kreml Jellegzetesen vörösbarna tornyai már messziről hívnak, csalogatnak. De érkezésünk estéjén beértük azzal, hogy impozáns, tizenkét méter magas, csipkézett várfala tövében, az Alekszandr-parkban, az árnyas fák hűsében csak egy kis sétát tegyünk. Várakozásunkat ez a csöndes esti szemlélődés erősen megnövelte. Másnap kora délelőtt a Kongreszszusi-palota teréhez vezető Troickáka bástyakapun át tértünk be a Kreml belsejébe. A metropolis központja, elevenen lüktető szíve ez, de mintha az egész haladó világ szíve itt verne ebben a tizennyolc tornyú várfallal övezett városnegyedben, az egykori cárok és udvartartásuk történelmi emlékekkel, díszes palotákkal, s a XV. században épült templomokkal túlzsúfolt rezidenciájában. Európa sok városában monumentális dómok és székesegyházak hirdetik az egvház egvkori hatalmát, a O római Szent Péter bazilika, • bécsi Stephan-Kirche, a párizsi Notre Dame, a londoni Westminster, a velencei Szent Márk templom, Chartres, Reims, Sevilla, Strassburg, Mainz és Speyer dómjai — hosszan sorolhatnám a gót és barokk építőművészet templomremekeit —, de a Kremlnek aránylag kicsi hagymakupolás Istenházal, az Uszpenszkij, a Blagovecsenszkij és az Archangelszkij szobrok merőben más hatást tettek rám, mint a nyugati világ imára emelt kézre emlékeztető gótikus csodál, barokk katedrálisai. Itt, ezekben a kremlbeli templomokban hajnalonként már nem hangzanak fel Gregorián korálok, nem búgnak orgonák, arany, és ezüstfonállal hímzett drága miseruhákban nem osztanak áldást a pópák, tömjénfüst nem homályosítja el a metszett üvegfl csillárok fényét, hivők nem térdepelnek a márványköveken — az egyházi ceremóniáknak csak az emléke maradt meg, mégis áhítat 01 a belépők arcán. De merőben más áhítat ez a tegnapinál; az új szovjet ember tisztelete ez, amely nem a vallásnak, hanem a múzeumokká vált templomok mérhetetlen gazdagságának, a falakat elborító faragványok, a glóriával övezett, ornátusban áldást osztó szentek és mártírok, a gyermeket magához ölelő Madonna-képek múzeális szépségének, a múlt egyházi művészete megbecsülésének szól. Sűrű és nehéz, ólmosan nyomasztó ez a pompa; óhatatlanul a múlt emlékeit idézi. Korlátlan hatalmú despoták véres árnyát, kegyetlen tetteik torokszorító tudatát. Cári rendelkezésre épültek ezek a templomcsodák, hogy holtukban is az ő dicsőségüket hirdessék. Itt hulltak térdre a drágaságoktól roskadozó oltárok előtt. Itt vetettek magukra sűrűn kereszteket, öklözték bűnbánóan a mellüket a cárok és fejedelmek, akiknek egy mozdulata, szemöldökrándulása halált és mérhetetlen szenvedést jelentett. A fiát gyilkoló Rettegett Ivánt itt oldották fel bűnei alól, az Uszpenszkij Mária-képe előtt, amelyet a hagyomány szerint Lukács evangelista festett, s hosszú bőjtölés, hajnalig tartó zsolozsmázás után itt kenték fel a cároknak feloldozást adó hoszszúszakállas patriarkákat. önkénytelenül ls arra kell gondolnom, hogyan egyeztethették össze az őszintén vagy alakoskodva mutatott jámborságot és alázatot a despotizmus rettentő bűneivel, az okozott kínok tömegével, vérpatakok özönével? A falak közt borongó aranyterhes félhomályban csak az emlékezés Idézi fel a múltat; a Nagy Októberi Forradalom betört ebbe a nyomasztó keleti pompába és kisöpörte a tegnapot, a régmúltat. Ma a sok drágaság, arany és ékkő a templomokban, az Arzenál rengeteg díszfegyvere és "fctvösremeke, a Nagy Kreml-Palota kincstárának temérdek drágasága múzeumi emlék és tanulság, mely azt hirdeti, hogy sötét korokban is akadt halandó, aki foglalás, harácsolás és ölés helyett a szépnek, a művészetnek szolgálatába állt és remekműveket alkotott. / Kint a tereken, a templomok és paloták közt a látogatók ezrei bámulják a nyolcvan méter magas Iván Velikij-tornyot, és a világ legsúlyosabb régi harangját, az 1960 mázsás Cárikolokolt. Rengeteg a bámulója a hatalmas díszágyúnak is, amely sohase dördült el; a torka alá rakott négy hatalmas vasgolyóbis egyike sem vágott rendet az ellenség sorában. Az Arzenálba nehéz bejutni, napokkal korábban kell gondoskodni belépőről, és keVés szerencsés akad, aki megtekintheti azokat a szobákat, ahol Lenin élt és dolgozott. A minden képzeletet felülmúló pompa helyett ebben a kis lakosztályban az a puritán egyszerűség nyűgöz le, amely korunk legnagyobb fiának emberi nagyságát mindennél beszédesebben jellemzi. A krónikák több mint nyolc évszázaddal ezelőtt említik a Kremlt, mint V. E. MAKOVSZKIJ: GONDOK (A Tretyakov-képtár gyűjteményéből] • Vlagyimir szuzdali fejedelmeit birtokát. A tatárok Moszkvát • kétszar » (elégették, először 1237-ben, majd 1382-ben ismét, 1812-ben pedig Napóleon adott parancsot, hogy borítsák lángba, de a Kreml átvészelte ezt a tűzvészt is. Egy évszázaddal korábban, 1712-ben. Nagy Péter cár Szent Pétervárra, a mai Leningrádba tette át az ország székhelyét, és Moszkva csak a Nagy Októberi Forradalom után vált Ismét az államigazgatás központjává, a békeharc szellemi gócává, melynek egyik beszédes jelképe, a kardból ekét kovácsoló szovjet ember a Mtogatót köszöntve ott áll a Tretyakov Képtár bejárata előtt Múzeumok A várostérképhez mellékelt füzet, amely sorrendben megjelöli, hol találhatók a metropolis fontos emlékművel, ős eligazít a színházak, koncerttermek, mozik és művelődési házak, sportlétesítmények közt, az 534 városnevezetesség sorában — a Kremlt kivéve — nyolcvan múzeumot és kiállítási csarnokot sorol fel. Alighanem egy teljes hónapba telne csupán a legnevezetesebb múzeumok megtekintése. Aki csupán rövid Időt tölthet a szovjet fővárosban, a legjobban teszi, ha két napot szentel a Kremlnek, egy délelőttöt a Leninmauzoleumnak, megmaradó idejét, amennyiben a múlt érdekli, töltse az emlékmúzeumokban, ha pedig a képzőművészet rajongója, ne mulassza el meglátogatni a Tretyakov Képtárat és a Puskin Múzeumot. Idő hiányában — mindössze egv hét állt rendelkezésünkre — a két képtár sok termén csak átsiettünk; az élmény így is magával ragadóan hatalmas és lenyűgöző volt. Régen letettem arról, hogy katalógussal a kezemben Járjak, vezetők adatokat soroló magyarázatára figyeljek és jegyzeteket készítsek. (Katalógus egyébként csak ritkán kapható, bármennyit nyomtatnak, hetek alatt elfogy. J Régi tapasztalatom különben, hogy ami mély benyomást kelt, Jegyzetelgetés nélkül is emlékezetünkben marad. A remekművek tucatjait kellene megemlítenem, a XIX. század nagy orosz realistáinak nevét felsorolnom, de mit mondana egy futólagos ismertetés és mit mondanának a nevek? Kaszatlin és Verescsagin, Szeröv és Szurikov, Rjepin, Perov és Makovszkij neve. Niqcs is itt terem, hogy leghíresebb alkotásaik értékeit részletesen elemezzem, ami végtére a képzőművészeti kritikus feladata volna. Azt hiszem, helyesebben teszem és nem lesz érdektelen, ha inkább megpróbálom rögzíteni azt a hatást, a képekből áradó világérzést, amellyel lenyűgöztek és megrendítettek. Talán ez a megrendülés volt a múzeumi látogatások legmélyebb élménye. Sok kép tematikája komor és sötét, szívet fájdítóan keserű. Csupán néhány alkotáson fedezhető fel a fénynek és árnyéknak az a titkos forrásból, különös megvilágításból eredő reinbrandti Játéka, amely a máig is utolérhetetlen, halhatatlan holland realista festményeinek legsajátosabb jellege. A régi orosz életnek minden szenvedése és megalázottsága, a test nyomora, a lélek insége üti szíven a nézőt; a rozzant ágyán haldokló muzsik előtt térdre rogyott asszony mintha a vigasztalhatatlan kétségbeesés szimbóluma volna; halálba induló óhitűek fanatizmusa perzsel feléd egy másik kép alakjainak tágra rántott szeméből; Szibériába száműzöttek, megláncolt rongyosok pihenője a harmadiknak témája. Alighanem a dekabristák összeesküvésének halálra ítélt, majd megkegyelmezett, Szibériába száműzött nemesi tagja nyúlik ol köztük holtan a kép központjába helyezett szánon: bundája, kilátszó pantallója, topánjának sértetlen sarka vall származására. Éhség és nyomor látása, a börtön és katorga árnyéka adta az ecsetet a festők kezébe, így tiltakoztak a világ embertelensége ellen, akár írókortársaik, a nagy realisták tették regényeikben. Még a század legrokonszenvesebb orosz tájképfestőjének, az őszi hangulatokat oly sejtelmesen megragadó Iszaak Levitannak is van egy festménye, amely jelképesen a szenvedést, az ember kiszolgáltatottságát ábrázolja. Egy szürkén kígyózó, puszta göröngyös utat mutat a kép, mellette ösvény fut, és nem kell különösebb képzelőerő, hogy a néző a teljesen néptelen országútra odagondolja a kátorga felé tántorgó, megláncolt, sebeslábú karavánt szánandó rongyaiban, mondhatatlan nyomorúságában, az ösvényen pedig a talpig érő télikabátban baktató füleskucsmás fegyveres kísérőket. Kint a képtár előtt lassan felenged a komor hangulat. Az összbenyomás végezetül mégis az, hogy ezekben a nagy művészekben valami hősies megszállottság is élt, amely azt fejezte kl, hogy a halálig megalázott és meggyalázott embert örökre megtörni nem lehet.