Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-03 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

Az ajtó halkan, óvatosan kinyílott s begördült rajta az ágy. Kis, vékony testecske fekszik rajta, sápadt, mozdulatlan. A fehér lepedőji átütött a vérfolt. Az ápolónők óvatosan az ágyra fektetik, betakarják s távoznak. A szoba nagy, zsúfolva egyforma fehér ágyakkal. Zöld csempéin megcsillan a napsugár. Csönd van. Csak az újonnan hozott horkantott néha narkotikus álmában. A feje oldalra billen, szeme szorosan zárva, sápadt, vértelen ajka rángatódzik, merev vigyorba torzul, teste megremeg, homlokán gyöngyözik a verejték. Mint ázott madár-szárnyak, keze lemondóan reménytvesztve kulcsolódik össze. Körme töredezett, ujjai erősek. Szinte furcsa, hogy e kéz tétlenül pihen. Finom kis arcát sötét pillák árnyékolják. Szája körül egy kemény vonás sajnálatot keltőn sírásra görbül. A többiek vigyázva figyelik minden mozdulatát, méregetik s eltűnődnek a nem ismert tragédián. Nem ismert az igaz, a vége mégis ugyanaz. Bármilyen a mese, bármilyen nagy az akadály, a vitéz lovag kiállja a próbát, elnyeri a világszép királykisasszonyt, de... hol marad a hétországra szóló lakodalom? Az elsikló tekintetek meg-megpihentek arcán, s imádságra kulcsolt ujjain. E kezek kegyelemért könyörögtek. Az összezárt ujjak mélységes titkot szorítanak. Ahogy feküdt az ágyban, elhagyottan, olyan szánalmas, ártatlan kis ember volt. Kíméletre, gyöngédségre vágyó. Talán tizenhét éves lehetett. S a szenvedés már arcán hagyta nyomait. Mélyeket lélegzett, mint aki siet valahová, egy elérhetetlen, örök rohanással s nincs ideje, hogy egyszer alaposan kifújja magát. Vagy talán nagyon fél? A csönd ránehezedett a szoba falára. Ráült az ablakra, nem mert nyikorogni az ajtókilíncs. A vízcsapban is bentrekedt a víz. Otját állta valami megfoghatatlan némaság. Az udvaron az ágyból fekve is látszott egy hatalmas, öreg platán. Méltóságteljesen, okosan, némán figyelte a zajló életet. Gyökerei mélyen ülnek földágyaikban. Kimozdíthatatlan, örök nyugalomban. Tán 100 éves is van már. Jó és bölcs. Ahogy a szél lágyan ringatja, a levelek összecsókolóznak s mesélni kezdenek. Szépeket mesélnek. Mindig csak szépeket. Mesélnek örökké tartó szerelmekről, boldogságról, szépségről. Elmondják, hogy szép az élet. Igen szép, mert jön a tavasz s a csodálatos tavasz mindent meggyógyít. Akkor elmúlik minden, • ami fáj. Így mesél sokat, nagyon sokat az öreg platán. Vigasztal, biztat, örül. Pedig azt is tudja, a fák sem nőnek az égig. Az ebédet átaludta, mozdulatlanul. Már megnyúlt az árnyék mire mocorogni kezdett. Ajkai kipattantak, nyelve megmozdult, ujjai kinyíltak s görcsösen a semmibe kapaszkodtak. — Ű... ő... e... e... gyere .,, ne ,,, ne gyere, Árpi siess! Árpi ne ... ne ... ne, hagyjál... holnap, majd várjál Anya ... anya, ne verj... meg ... Anya öhm ... öhm ... Anyácska ne üssl Árpi hagyjál... Igen ... szeretlek ... tudom. Apa, jaj, jaj... apa én ... nem, én nem ... Apa engedj be Apa fázom ... engedj bel A bezárt fájdalom dagadó folyamként söpörte el a csöndet. A szenvedés feltört, utat nyitott. Már nem suttogva, érthetően kiabálva, hörögve, fuldokolva, szenvedőn tört elő a vád! A „vád" a szülők, „vád" a szerelem, „vád" az élet ellen. Az első nagy csalódás kitörhetetlenül bennünk marad. Sok szépet és jót kell megérni ahhoz, hogy enyhüljön az égő seb, mibelénk égette kézjegyét. Felelősek vagyunk tetteinkért. Ám az ember gyarló, elesett, nem tudja mikor tesz jót s mikor kellene mégfékezni cselekvésre lendülő akaratát. A fiú szépen ígért, szépen mesélt. Kiszínezve álmodta a lány elé a jövőt. Könnyűnek és boldognak tüntetve fel. A lány minden erejével menekülni szeretett volna attól, amit otthonnak neveznek. A legkisebb testvére alig egyéves. Anyja rengeteg gonddal küzdő, fáradt, zsörtölődő. Retteg részeges férjétől s az otthon esténként pokollá változik. Hazajön az apa s szitkok, a megvetés a gyűlölet Szabóné Jozefik Edit: CD m sziszeg a lány felé. Ő a szálka a szemében. Ű az, kin rúgni lehet, kit üldözni kell, kin az alkohol mámorát veszély nélkül lehet kitombolni. S miért? Mi vétke van? Nem ő az apja! Ki tudja, hol csavarog az a híres! Itt hagyta ezt a fattyút, olyan lesz ez a rongy is. Bánná is ő, csak ne itt lógna a nyakán. Jobb lesz már előre letörni a szarvát. Nehogy valaha is merészeljen, nehogy eszébe jussonl Kiverem belőle még a hajlandóságot is! Ki énl Nálam nem fog csak úgy élni, mert mehet az anyjával együtt! Megkereshetik azt a hírest, a szépet, a jót! Csak azt nem tudom, ha olyan jó volt, akkor miért nem vette el ezt a mákvirágot? Vagy arra már nem kellett? Mehetnek akár most is, megkereshetik, aztán az majd megkérdezi tőlünk: „Mit parancsolnak hölgyeim, sajnálom, de sosem láttáin Önöket." Ha-ha-ha! Nem voltak barátnői. Mikor iskolás volt, nem járhatott sehová. Segíteni kellett otthon. A kicsikre vigyázni. Fejletlen, csúnyácska kislány volt. Talán csak este, mikor sötét volt a szobában és nem tudott elaludni, akkor merte örökké lesütött pilláit felemelni. Nagy, tágranyílt szemével, bámult ki az ablakon s leste a holdfény játékát a falombok között. Álmodozott. Ilyenkor álmodta meg a menekülés százféle t^rka útját. Erősen elhatározta, hogy holnap, holnap biztosan elindul és megkeresi. Anyja néha mondta, hogy szép, magas, barna ember volt. Jókedvű mosolygós. Ilyen nagy kék szeme volt, mint neki. Ha elmondja neki, ha elsírja, hogy itt őt nem szeretik, az anyja sem, nincs hozzá egy jó szava . .. Pedig ő szeretne beszélgetni, sokat-sokat kérdezni, hisz annyi mindent nem tud még. És olyan egyedül van. A lányok az iskolában elnéznek felette. Már nagy lányok. Mindenfélérői suttognak. Néha tornázni sem kell nekik. Olyan szépen öltözködnek. Az Icának már fodrász göndöríti a haját! Igen, ha mindezt elmondhatnám neki, biztos nem küldene el. Ölébe venne, megsimogatna és bocsánatot kérne, amiért elhagyott. Olyan jó lenne .. . Az álom édesen, békülőn hullt selymes pilláira. Reggel a kapkodás,, kikészíteni a kissebbeket, ez iskolába, ez óvodába, tejért szaladni s rohanás az iskolába. Délután ezt segíts, azt segíts, ide szaladj, oda szaladj... Végre este az ágy. A holdfény az ablakban, ha éppen nem esik, s az ábrándozás, hogy holnap, holnap biztos elmegyek. Ám este az apa megint részegen jön haza, felforgat mindent, kiabál, veszekszik s ő örül, ha menekülhet szívszorongva az ágyba. Tavasszal a szülők eldöntik, minek pazaro'ija azt a két hónapot az iskolában. Ügy sem lesz belőle semmi. Menjen dolgozni. Igaz, hogy elég gyenge, vékonyka, de majd megerősödik a levegőn. Jobb lesz az étvágya, nem fog úgy csipegetni, mint egy veréb. Igen, döntöttek és ő dolgozni fog. Nem lesz rajta a tablón. Nem lesz ott a ballagáson. Minek is lenne, az csak fölösleges fényűzés. Arra új ruha kell, meg cipő. Ilyen kiadásra pedig most nincs szükség. Be kell kívülről vakoltatni a házat, most kell minden korona. Nem lehet a pénzt csak úgy ilyesmire kidobálni. Úgy sem tanul jól. Hiszen még beszélni sem tud. Olyan néma mindig, mint a hal. Csak néz az emberre, ha mondanak neki valamit, megcsinálja, de a szavát igén keveset hallani. Menjen csak szépen dolgozni. A lányok között tán megbátorodik, összekeresi a bútorra valót. Aztán csak akad neki valaki, olyan hozzávaló. Telnek a napok, a hónapok. Némán dolgozik. Beidegződött, ájult szorgalommal. Talán már örül is a pénznek az új ruhának, egy-két szebb holminak. Néha már mosoly is ül az arcán. Milyen jó, egész nap nincs otthon! S azok a csodálatos esték az ágyban! Most kezd sok mindent megérteni. Rájött, miért nem tornáztak olykor a lányok. S már neki ís fodrász göndörítette a haját! Még mindig készül az apjához. Néha azonban már elbizonytalanodik. S a legjobb, legszebb gondolatok közt nyomja el az álom, anélkül, hogy végig gondolhatná, hogyan is találná meg, mit is mondana neki... Aztáji másnap elölről kezdheti az álmodozást. Eljött a tavasz. Virágos, mámorító. Illatokkal telt igéző május. S e májussal érkezett a szerelem. A nagybetűs szerelem! A félénk, örökké rettegő gyerekből határozott, menekülni vágyó szerelmes lányt varázsolt. Mindent betöltött ez az érzés. Végig söpört a vágy, szeretni, szeretni, szeretve lennil Szabadulni, menekülni a szerelembe. A fiú magával hozta a boldogságot, s az újabb rettegést. Most már ismerte azt, ami után réges-rég sóvárgott, amit százszor megálmodott. Szeretett és szeretve volt. Már százszorosan érezte, hogy mi az, amit elveszíthet. Most már volt mit elyeszteni. Görcsösen kapaszkodott ebbe az érzésbe. A holdfényt az ablakban s az ábrándozást is felcserélte érte. Az utat, azt, hogy egyszer elmegy, örökre, vissza sem néz, már feladta. Marad, maradni fog, mert maradni kell, és harcolni kell azért, hogy néha láthassa, hogy végre beszélhessen, hogy végre öt is meghallgassák. A fiú magával hozta a várost, a filmeket, a strandot, magával hozta az életet. A lány áhítattal leste minden szavát. Meseországban járt a boldogság szigetén. A fiú sokat mesélt a városi szép lányokról. Hogyan élnek, öltözködnek, nem félnek attól, hogy mit fognak mondani... Simogatta, szavaival, meleg tekintetével... Ahogy feküdt az ágyban magatehetetlen, elhagyottan, szánalmas, megtört kis arcán torz fintorba fulladt az eszméletlen sírás. A fehér ágyakon megcsillan a napfény. Senki sem moccan. A nyitott ablakon könnyű szél fut be, szétnéz, végigtáncol az ágyakon s kacéran elillan. Kitárult egy élet. Titkot záró ujjai mögül, árulón tört elő a szenvedés. — Nem ... nem ... hagyjál... még ne ... majd akkor... apa ne... apa... engedj bel Én nem akarom ... félek félek ... Én úgy szégyenlem ... jaj.. jaj .. anyácska ... félek ... Az egyik ágyon sápadt, idősebb nő kérdőn a többire néz, s halk léptekkel indui az ajtó felé. Akaratlanul is tanúi lettek egy életnek, egy végzetes sorsnak. Nem .ítélkeznek. Emberek, szomorú, szenvedő emberek. A lány sorsa megrendíti őket. Lám, hogy múlik el a végzetesnek hitt örök szerelem?! ' A lány görcsös erővel küzd az álom és ébredés mezsgyéjén. Ajkai kiszáradnak, s hervadtan görbülnek, mint elnyílott virágok szirmai. Az öreg platán bólogat, lengedez, levelei összebújnak, csókolóznak, s örök szerelemről mesélnek. Ahogy a doktornő belép, mintha bilincs pattanna le a nyelvekről, megindul a szó, s szemeikből kicsordul ezüstpatakként a részvét. — Kérjük, doktornő, segítsen rajta. Nagyon szenved ... az emlékektől s ez az eszméletlen álom ... Újra átél mindent! Nagyon szenved! Kérjük, segítsen rajta! A doktornő mellé ült, gyöngéden megsimogatta, nevén szólította, majd egyre erősebben ütögette az arcát, hogy végre megszabaduljon a nyomasztó álomképtől, sokáig kísértő rémektől. [Két részeg férfi ül egy vendéglő asztalánál, úgy éjféltájban. Az ittasságnak abban a stádiumában vannak, amikor a nyelv még forog, a fantázia szabadon szárnyal, csak éppen úgy érzik magukat, mintha ködben ülnének a víz alatt.I 1. részeg: Pincér! Pincér! Kérek még két deci bort! 2. részeg: Ne igyál többet, Lafoskám, nagyon szépen kérlek ... 1. részeg: Miért ne igyak? Iszom. Epp ez az utolsó pohár fog megártani? 2. részeg: Ügy van, Lafoskám! Az utolsó pohár. Ez az emberiség átka ... Pincér (leteszi az asztalra a két deci bort). 2. részeg '(lefogja a másik kezét/: Ne idd meg, Lajoskám, ha csak egy kicsit szeretsz ... Nézz engem, én sem iszom... Megittunk együtt egy bizonyos menynyiséget... Most jókedvűek vagyunk, vidámak vagyunk, aranyosak vagyunk ... Most kell abbahagyni, elég volt! 1. részeg: En még ezt megiszom, és nekem is elég lesz. flinni akar. j 2. részeg [lefogja a kezét): Ne, Lajoskám, ha szeretsz ... Hallgass a te öreg haverodra... Miért nem iszom én egy kortyot sem többet? Mert most olyan jó... Lebegek, mint a szitakötő ... 1. részeg: En nem vagyok szitakötő ... Kefekötő vagyok. Hagyjál inni. 2. részeg: Nem hagylak, mert jót akarok neked ... A tapasztalat beszél belőlem ... En elméletileg foglalkozom az alkoholizmussal, mint népbetegséggel... Elárulok neked egy titkot, Lajoskám, én csak azért járok kocsmába, hogy szélesítsem a látókörömet, és tudományos kísérleteket végezzek ... Persze, magammal is kísérletezem, mint minden önfeláldozó tudós ... 1. részeg: És mit fedeztél jel? 2. részeg: Azt, hogy idejében kell megállni! Az ember éjfélkor még azt dalolja, hogy „Ég a kunyhó, ropog a nád...", és éjfél után két perccel már négykézláb mászik a mellékhelyiségek irányába. Két perc alatt történik az egész misztérium. A teremtés koronájából részeg disznó lesz két perc alatt... 1. részeg: Es honnan tudod, mikor kell abbahagyni? 2. részeg: Azt érzi az ember ... Amikor a legjobb, amikor lebegsz, akkor kell abbahagyni, mert a lebegés után rögtön a mászás következik. 1. részeg: Ez marhaság, én iszom ... 2. részeg (ordít): Nem iszoll Az én barátom nem fog sárban henteregni... Az én barátomnak nem fogják kimosni a gyomrát saját költségén... Ha nem tudsz ellenállni egy pohárnak, akkor alkoholista vagy. Vedd. tudomásul, hogy a kedélyes borozgatást az alkoholizmustól egyetlenegy bor választja el. Ez Pythagoras tétele. Márpedig Pythagoras tudta, mit beszél, mert ő is szitakötő volt néhanapján ... 1. részeg: Szóval úgy gondolod, hogy ellen kell állni a kísértésnek? 2. részeg: Elvi alapon. Férfiasan. Magyar ember módjára. 1. részeg: Nagyon nehéz, Gyuluskám ... Neked könynyű, öregem, mert te tudományos alapon iszol, de én azért iszom, mert szeretem a bort. A bor ugyanis egy szeretetre méltó ital. mely hagyja magát inni. Egyszer élünk, Gyuluskám, hadd igyam meg ezt a borocskát, olyan nagy kedvem van hozzá... 2. részeg: Hallgass! Az alkohol ördöge beszél belőled... Ezt már ismerem. Most mindjárt az jön, hogy árva gyerek vagy, téged senki sem szeret, csak szegény édesanyád szeretett, isten nyugosztalja, aztán felhajtod a bort, elénekled azt, hogy „Bodri kutyám, megleszünk egymással', aztán leesel az asztal alá ... 1. részeg: Nem ... Bizony, isten, nem ... Szomjúhozom ... Kiszáradt a szájpadlásom ... Ihatnék. Gyuluskám ... 2. részeg: Egy szót se többet! Add azt a poharat! Az én barátom nem lesz idült alkoholista... Az én barátom nem fog patkányokat látni minden sarokban ... Feláldozom magam érted ... [Fenékig issza a poharat.) Ilyen barátod vagyok! Pincér még két decit! 1. részeg: Ezt nekem hozatod? 2. részeg: Magamnak. Az utolsó pohár után már teljesen mindegy, hánnyal isztk az ember ...