Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-03 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

M

ásképpen nem jott ki « lépés. Az állandó rengeteg munka, a főnök rosszindulata és az a hirtelen, cinikus megjegyzés, amely vagy kél hete csúszott ki reménytelenül elsárgult fogsora mögül — vigyázat, vigyázat, emberek, hogy le ne késsetek — (fuj), és végül is a lehetőség, hogy olcsó ellátást kaphatunk a közeli hegyekben, mindez 'közrejátszott, hogy múlt évi szabadságunkat lehetetlen időben vettük ki. A forgalmasabb utcákon már nyoma sem volt a hónak, nappali szobánk Ablakából azonban még mindig láthattuk a megrokkant hó egy szennyes foltját, amelynek mintha esze ágában sem lenne felfedni az iskola füves játszóterét. Amellett két napja szünet nélkül szemergett az eső. Ezt az időt azelőtt sem szerettem és a feleségem sem szenvedhette, de az idén kétszeresen is kellemetlennek éreztem. Mindezek felett az a kidicsért illat, amely máskor ebben az időszakban a tavasz jöttét jelezte, makacsul elrejtőzött valahol a föld belsejében. Egy nappal az indulás előtt már végérvényesen min- ' den az idegeimre ment — a munkatársaim, a közlekedés, a rádióból sugárzó zene, de leginkább a küszöbönálló szabadság. A csomagolást a lehető legkésőbbre halogattuk, idegességünk azonban éjfél körül nyílt öszszetűzésben tört ki, amelyet régi szokásom szerint hajam látszólagos kitépésével akartam elsimítani, de hamar rájöttem, hogy ezúttal ez egyáltalán nem hat a feleségemre. Éjjel nem tudtam elaludni, állandóan dobáltam magam és csak hajnal felé szundítottam el nyugtalanul. Mikor, felriadtam, már fél öt volt. Az ébreszlőóra ötre volt beállítva, de nem volt értelme tovább feküdni. Észrevettem, hogy az asszony is ébren van már Némi párbeszéd féle alakult ki köztünk, amely hűvös volt mindaddig, amig a szörnyeteg főnökünket nem kezdtük szidni. Elég sokáig adtuk így ki a mérgünket és végül is úgy éreztem, hogy kitisztult a szemem, a fiilem és a lelkem is. De az időjáráson ez mit sem változtatott. A barométer mutatója továbbra is a „regen"-re áll és az ablalakon át láthattuk, hogy a megállón az emberek türelmetlenül topognak esernyőik alatt. Az utcán csak kapucnis esőkabátjaink mentettek meg minket, mivel mindkét kezünk tele volt a csomagjainkkal. Újra forrni kezdett bennem — minek viszünk magunkkal annyi szamárságot —, de szerencsére uralkodtam magamon és egv szót sem szóltam az asszonynak Szerettem volna legalább újságot venni, de nem akartam az új útitáskát és sportzsákot letenni a vizes földre azonkívül a messzeségből már láthatóan közeledett a villamos, amely a nagy „Ryba" üzlet elé visz minket. Onnan indul az autóbuszunk Malé Lomyba. A Rvba előtt még nem várt az autóbusz, ezzel szemben a varakozó utasok hosszú sora kígyózott az esőben. Az autóbusz már. késett és ez a tömegben (a poggyász szerint úgy ítéltük, hogy nyilván valamennyien Maié Lomyba igyekszünk) egyre erősebb bíráló megjegyzéseket váltott ki a mai hanyag sofőrökre, az időjárásra és az egész világra. Végre mégiscsak odaúszott a Staré Mesto —Kováčovo—Malé Lomy tábla és vele persze az autóbusz és annak minden tartozéka. Az emberáradat mindjárt az ajtónál elakadt, valaki bizonyára vitatkozott a sofőrrel. Csak további huzavona árán sikerült leülnünk. A hangulat fagyponton állt, csak Maximilián, így szólította a kutyáját egy idősebb asszony, gondoskodott egy kis műsorról. Az üléseket elválasztó peronon futkosott, megszaglászta egyik-másik utas lábát, de főként a viteldíjakat összeszedő fantasztikusan kövér gépkocsivezetőt akadályozta a járásban. Végre a hölgy megfékezte Maximillánt, a sofőr befejezte a pénzbeszedést és elindította az autóbuszt. Keresztülhajtottunk az elázott városon és unalmas szakasz következett — mezők-mezők-mezők, síkság-síkság, nedves falus — nedves falu unalmas nedves falu és eső és eső, meg dühös ábrázatok. Az asszonnyal váltottunk néhány szót (csak úgy a látszat kedvéért) —, bár csak Kováčovon lennénk már — gondoltam —, legalább rágyújthatnék, ott megállunk, legalább tizenöt percre, vagy meddig. Álmos voltam, de minden igyekezetem ellenére sem voltain képes elszunyókálni. Gvakran rázós úton haladtunk és ismét eső és falvak és álmos autóbusz niíi'd végre Kováčovo község táblája. N« visokára a sofőr megállította a kocsit Az autóbusz ajtaja lustán kinyi!' és több utas kiszállt. ' — bemegyek cigarettára — mondtam a felesévcnnek. — Te nem jössz? —- Bolond vagv, nem látod, hogy esik? — Én lemegyek. Rágyújtottam, sűrűn esett — országos eső — gondoltam. Csakhogy a cigaretta sem vigasztalt meg, untatott, nem ízlett, minden untatott. Félig szíva a földre dobtam és visszamentem a helyemre. — Kellett ez neked? — kérdezte a feleségem. — Hagyj békénl — reagáltam ingerülten. Azután csend volt, Maximilián nem messze tőlem szundikált, időnként kinéztem az ablakon és azt gondoltam — milyen unalmas község, milyen szörnyen unalmas hely ez a Kováčovo, hogyan élhetnek itt egyáltalán emberek. — Már jó húsz perce várakoztunk, végre felbukkant a söfőr is, beült, startolt és becsukta az ajtót. Minden jel arra vallott, hogy már-már elindulunk, de a sofőr hamarosan kijózanított a tévedésünkből: kezét a táskájába süllyesztette, onnan egy igelitzacskót halászott ki, majd egy negyed veknyi kenyeret, kést, termoszüveget és kényelmetlen helyzetben nekilátott a tízóraizásnak. — Meddig fogunk még itt rostokolni? — Az ablakon újabb esőcseppek kergették egymást, a városka vizenyős és csaknem kihalt volt, mindenütt másutt már némi forgalom van ilyenkor — fél kilenckor — legfőbb ideje már, hogy továbbinduljunk. Vajon miért nem megyünk még? — fordultam a feleségemhez. — Talán várunk valakire. — Kérlek szépen, ne légy ... — Nézd csak, — szakított félbe. Idősebb micisapkás férfi futott sántikálva az autóbusz felé, integetett, szétfröccsentette a tócsákat, már itt is volt, kinyílt az ajtó, a férfi felszállt, a sofőr összezsírozott jegyet adott neki, — köszönöm, hogy megvártál — mondta a sofőrnek kifulladva —, micsoda idő. brrr... — és miközben a jegyet és a pénztárcáját a nadrágja hátsó zsebébe tette, mintegy véletlenül, de azért nagyon érthetően és hangosan megjegyezte: — Ott szemben egy halott asz szony van. — Halott asszony? — hatolt a tudatomba a síri csendben, még a motor ls mintha elnémult volna egy pillanatra. — Hol szemben? — kérdezte valaki. — Ott a sarok mögött, — mutatta — abban a kis utcában. — Autó ütötte el? — Nem, gázzal megmérgezte magát. — Gázzal? — Igen, állítólag gázzal. Až imént fedezték fel. — És ő maga . . . — Nem tudom, de valószínűleg öngyilkosság volt. — És még ott van? — Talán ... Biztosan, biztosan ott van még, itt minden borzasztó lassan megy. — Micsoda szerencsétlenség. — Ha úgy odamennénk megnézni — villant át rajtam egy szikra, szégyelltem magam, de a szikra tovább ugrált, ugrándozott, ismét visszatért és Ingerelt, hogy elsuttogjam, hogy hangosan kimondjam, hogy mindenki hallja, csaknem erőtlen voltam vele szemben és csak nehezen bírtam visszatartani valahol a szám szélén. — Ki tudja, nem mehetnénk-e oda megnézni, — mondta a feleségem. — Micsoda? Hallgass, — figyelmeztettem őt izgatottan és ijedten. — Csak a sofőr el ne induljon, — gondoltam magamban. — Kukkantsunk el oda — fogtam fel a mondatot a hangok zűrzavarában —, hisz nem kell délután melóba menni. — Igaza van, becsületszavamra, Igaza van, — bólogattam némán. — Valamennyien kirándulók vagyunk ... — Odamehetnénk. ' — Gyerünk. — Világos, az a tíz perc nem visz a sírba. — Ez tény, — mondtam ki én ls hangosan, közben már többen felálltunk és a kijárat felé indultunk. A sofőr azonban még mindig tömte magát, nem reagált, mintha lélekben távol lett volna, bár minden szó és javaslat az ő címére szólt. — Nyisd ki, Árpi, — szólt hozzá egy Ismerőse, aki már az ajtónál állt. Erre se mozdult. — No mi van, halló, —• Ismételte. — Miért nem nyíl ki az a ficsúr?! — Mi vagyunk itt őérte, vagy ő miértünk, — mondta, azt hiszem a Maximíliános hölgy. — Szóval, maga nem nyit ki? — hallatszott egy fenyegető hang. — Hogy merészel így beszélni? —. reagált erre rikoltó hangon a sofőr. — Hogy merészel, semmit sem merészel ... — Micsoda undok alak, — mondta a feleségem. — Hogy undok? — törtem ki Kgy veszett alak. — Mit mondott? — ugrott fel üléséről a sofőr és fenyegetőn villámló szeme majd átszúrta az előttem álló férfit. De ugyanakkor felfogta saját tarthatatlan helyzetét is: — És a bünletést ki fizeti, há? Azt hiszik, hogy csak úgy álldogálhatok itt? . .. Nhö látják, fejezie be szemtelenül. — Büntetést? — Igen, büntetést, — mondta győzelemittasan. — Mi lenne, ha összeadnánk — javasolta a férfi, akit mindjárt az elején észrevettem, balra ült tőlünk — az orra mint száz ököl, gondoltam magamban, amikor felszálltunk, — mit szólnak hozzá, — megfordult — összeadjuk, ha kell. — De hiszen ez vjlágos. — Természetesen összeadjuk. — Ahogy gondolják, — mondta 4 sofőr, visszament a volánhoz, kikapcsolta a motort és kinyitotta az ajtót. Kiszálltunk az autóbuszból és kisebb csoportokban követtük a férfit, aki a hírt hozta. — Ennyi nehézséget okozni, — mondta a feleségem a társainknak. — Mintha leesne tőle a fejéről a királyi korona. — Piha, — méltatlankodott egy zöld kalapos hölgy — elviselhetetlenek az ilyen emberek. — Ogy bizony, — tette hozzá valaki szűkszavúan. Nem mentünk messzire, tényleg a sarok mögött volt. — Itt vagyunk, — szólt a micisapkás. A kirakat nagyságú ablak mögött, a félrehúzott függönyű nyitott ablak mögött megláttuk a díványon fekve, az arcát fehér kendő borította, jobb keze élettelenül lelógott, a szobát már kiszellőztették, de orrlyukainkba, vagy ezt talán csak beképzeltem, még behatoltak a halált okozó gáz maradványai. Már két rendőr is volt ott, az egyiknek fényképezőgép volt a vállán, úgy tűnt, hogy csak az imént fejezték be a halottszemlét és most őrzik a helyiséget. A hangulat drámaira fordult, bár lényegében semmi se történt, szavak és kérdések estek, de lágyan burkolva, a nézeteltérés jele nélkül. Mint útitársaim arca is tükrözte, ezekben e megfoghatatlan percekben valahogy ünnepélyesnek, tisztának és könnyűnek éreztem magam, hirtelen mindenki olyan közel állt hozám, még Árpi sofőr is, — óh, milyen szomorú eset — milyen borzasztó ez — egy élettel kevesebb, — bizonyára boldogtalan volt, — nemsokára egy fekete, szögletes autó érkezett, megfogták, hordágyra tették, csak úgy, mintha soha azelőtt nem lett volna aszszony, mintha mindig valami olyasmi lett volna .. ., mit tudom én, egy darab fa, vagy bútor. Az autót becsukták, elindították, eltűnt a szemünk elől. Lassan visszaindultunk, emelkedett hangulatban értünk az autóbuszhoz, leültünk az ülésekre, a világ valahogyan megváltozott, az útitársak rokonszenvesek lettek . s. — És voltak gyermekei is? — Voltak, hiszen mondták, nem hallotta? — No jó, és hol vannak? — Jaj, hogy hol vannak, hát nem hallotta, hogy... Már elhagytuk Kováčovát és nyílt országúton haladtunk .. . — Múlt évben a mi lépcsőházunkban is ... Lassan ismeretségeket kötöttünk: — Bocsánat, nem laknak véletlenül a Kukučín utcában? — De igen, hogyan .. . — Kezdettől fogva ismerősök voltak nekem mindketten, én is ott lakom. — Ugyan? Akkor tulajdonképpen szomszédok vagyunk . . . Várjon rsak, és tudja, hogy ... Csomagjainkból bütykösök kerültek elő és azután elkezdődött, valaki rázendített egy népdalra, további hangok csatlakoztak hozzá, hamarosan valamennyi utas teli torokból énekelt; forgolódtunk, taktusra integettünk, a dalok váltogatták egymást, a nagyorrú férfi remek karmesternek bizonyult, éppen ilyesmit énekeltünk, hogy: .Most kezdődik a, most kezdődik a" . . ő felállt és kihirdette: „Most mindenütt csak ;,a"-val! És mi valamennyien: „Mast kazdádak a, mast kazdádak a ..." — „e"-vel! „Mest kezdedek e ..." ,.i"-vel. „Mist kizdídik i...". H , II „u -val

... Énekeltünk, dobogtunk a lábunkkal, az út remekül telt, csak Maximilián feküdt egykedvűen, a padlóhoz szorított pofával, semmi sem hatott rá Fordította: L. GÁLY OLGA