Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-24 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

Az öreg iehorgasztja a fejét. Választ keres, amellyel meggyőzhetné fiát és önmagát, de hirtelenében semmi sem jut eszébe. Gondolatban sorra veszi a múltat, egyik napja szomorúbb, mint a másik: apja a halálos ágyon, az asszony, akibe, ahogy 6 maga mondja, „csak hálni jár a lélek", három halott gyerek, munka, munka, és munka, templom, fiskális, végrehajtó — legjobb földjét a Laposon harmincnégyben el kellett adnia. Hirtelen szorongó érzés fogja el, öntudatlan mozdulattal a torkához kap. Látja: nincs mit válaszolnia. — Minek?... — dadogja tétován, és zavarában ingerülten támad Palóra: — Mit kérdezel tőlem Ilyeneket? Tán pogány módjára éltem? Dolgoztam világéletemben, megmentettem neked az apai örökséget, megtartottam a hitet — De minek? — Paló sajnálja az apját, mégis könyörtelenül ismétli a kérdést: — Minek csinálta mindezt, apám? Az öregben fellobban a düh. Haragja a tehetetlenség Indulata, haraggal akarja elnémítani az igazságot, amelyről maga ls meg van győződve. — Minek! ... Hát teérted, mi másért? Érted dolgoztam szakadásig, kiadtam volna a lelkemet, és még te kérded, hogy minekl Inkább megköszönnéd, kezem, lábam csókolhatnád. Xe meg azzal jössz: minek? Paló sajnálkozva vonogatja a vállát. — Mindent elmondtam már magának, igazság szerint, ahogy érzem. De látom, nem értjük egymást. Elmegyek, apa... — mondja csendesen, és nem néz apjára, aki görnyedve 01 a felborult szekéren. — Elmegyek és vissza se jövök, amíg észre nem tér. Van elég munka a világon, más, szebb munka ... amiben öröme telik az embernek. Vagy belépünk a szövetkezetbe, vagy sose lát itt többet. Ha elhatározta magát, írja meg nekem, a címem majd elküldöm ... Egy pillantást vet Hanulára, az apjára és lassan elfordul. Az öreg nem néz rá, de lélekben látja minden mozdulatát. Paló lassan lépked át a vízmosáson, sajnálja az apját, szeretne viszszafordulni és egy jó szót szólni hozzá, de az értelem határozott, az akarat parancsol, a lábak viszik. Az útra kiérve megfordul. Az öreg még mindig kővé meredten ül a helyén. Paló odakiáltja: — Akármilyen nehéz is a szívem, nem tehetek másképpen. Nem tudok már így élni, édesapám... Néhány pillanatig válaszra vár. De a vénember mozdulatlan, mint akiből elszállt a lélek. Paló a fehér úton elindul a falu felé. Az öreg magába roskadtan ül, a harag már régen elpárolgott belőle, lelkében csak mély sajnálkozás maradt. Sajnálkozás: mi fölött? Az öreg Šindliar maga se tudja, csak érzi, hogy a sajnálkozás keserűen nyomakszik fölfelé a torkán, és két égő szemében lassan felfakad a könny. Az öreg Šindliar sír. Kezével bosszúsan letörli az első könnycseppet, de azután átadja magát a bánatnak és hangosan szipog. Hanula föléje hajol és az arcába fújtat, mintha vigasztalni akarná. Az öreg letörli könnyeit és körülnéz. Paló már messze jár, valahol a falu első házainál. Az öregember megsimogatja Hanula pofáját. — Hát... egyedül vagyunk, Hanula. Egyedül maradtunk, látod? ... — Csöndes szóval beszél Hanulához, de hangjában még sírás remeg. Feláll, kezébe veszi a villáját, nézi a szétszóródott trágyát. De nem lát munkához, csak áll a villára támaszkodva, és fejében fájdalmasan zakatol a kérdés: minek? Majd egy gondolat gyúl ki agyában, egyszeriben elönti tőle a forróság. És mi lenne — ha igazán... belépne? Ez a gondolat annyira elképeszti, hogy újból le kell ülnie. Ül és dörgöli az orra tövét. Mi lenne, ha? ... Hiszen az ilyen élet igazán csak teherl... tűnődik, és egyszerre végigfut a hátán a hideg: Akkor a föld talán már nem ls lesz a tied, hanem tudjisten kié... De nyomban elűzi a gondolatot. Minek? Minek nekem a föld — csak teher, világi hiúság. A vontatós traktor üresen jön lefelé az úton. A traktorista bólint köszönésül, az öreg ls leveszi vedlett báránybőr-kucsmáját és komolyan visszaint. Bámul a traktor után és megfontoltan bólogat a fejével. Ml lenne, ha? ... Fordította: HAVAS MÁRTA •HHBBI^MHH IIIIIIH ill II min Bereck József CSfty A 11. és 12. oldalt Könözsi István űszi jegyzetek című ciklusának két felvételével illusztráltuk. Néhány percig szótlanul álldogáltak a templom kovácsoltvas ajtaja' előtt, majd miután felbúgott az orgona, lassú léptekkel elindultak az országúton Vásárút felé. A hajdani kenderáztatóig árnyas fák alatt lépkedtek, de aztán csupasszá vált az útmente. A fiú kíváncsian várta, hogy az öreg megszólaljon. Vajon ott folytatja-e, ahol az elmúlt vasárnap abbahagyta? Arról beszélt, hogy minden évben öt fogadta fel 'Szerdahelyről a zsidó kereskedő, mert gyors lovat voltak, könnyű szekere és így mindig még az előző este megérkeztek a nagyszombati vásárra. Azt az esetet mesélte, amikor még az este néhány kofa csomagjaiért is kimehetett a környező falvakba, a kereskedő megengedte neki, habár mindhárom napra felfogadta, tíz-tíz koronát kapott a kofáktól és az egyik még istállót is szerzett a lovainak a városban lakó rokonánál. Hogy a lovaknak legyen helyük, a teltkeblű háziasszony azt mondta a férjének, hogy vezesse kt az eladni való üszőket a vásárba, hiszen nemsokára úgyis hajnal lesz, nagyon készséges volt az az asszony, nem is remélte az öreg, hogy arratáj így fogadnak egy Idegent. Sok-sok év távlatából a legapróbb részletekre ts emlékezett az öreg, de nem mondta el végig a történetet. Csak addig jutott a mesélésben, hogy ellátta a lovakat, leheveredett az istálló sarkában egy kupac szénára, éppen azon gondolkozott, hogy milyen jól sikerült neki ez a nap, amikor a teltkeblű háziasszony behívta, vacsorával kínálta, bort is adott mellé és ő nem tudta elhárítani az asszony kedvességét, mert látta a szemében, hogy nemcsak azért hívta be... Nem folytatta tovább az elmúlt vasárnap, mert elharangozták a delet és ebédre kellett mennie a lányához, aki mindig pontosan terít. A magas fiú világos öltönyének kabátját hanyagul átvetette a vállán, de hiába várakozott, mert az ősz férfi eres, az első pillantásra tehetetlenül csüngő kezét hátúi összefogva, enyhén előrehajtott derékkal, vontatott nehézkes lépteivel szótlanul haladt mellette. Fekete kalapja hűvös árnyat vetett hosszúszőrű rezgő szempilláira; darabos arcéle, mély ráncai egy mesteri kézzel elnagyolt szoborra emlékeztettek. Kiszáradt szikár testén minden lépés után meglibbent a sötét öltöny, s a fényesre tisztított cipőjére finom porréteg telepedett. Kiértek a faluból; előttük az országút — egy-két kókadt akác díszőrsége mellett — beleveszett a forróságtól sejtelmesen rezgő távolba. Egyszer, még gyermekkoromban, ezen az úton eljutottam a világ végé re, szólalt meg csendesen az öreg és bütykös Ujjával az előttük izzó útra bökött. A fiú egy pillanatra az öregre nézett, figyelmesen gyanakvó pillantással, de nem szólalt meg. Elfelejtette már, hogy hol hagyta abba, gondolta. Egyedül él, a felesége már régen meghalt, egyetlen lánya férjhez ment, talán megnősülhetett volna újra, de bizonyára nem akart. Biztos ismeri már fejből az éjszaka neszeit, hiszen az öregek nem tudnak aludni, tudja mikor csiripel fel az első madár, mikor fakul ki kelet felé az ég sötétje hajnalonként... Ebédet vittem a kaszásoknak András szigetjére, amikor az istászegi nádashoz értem, azt hittem, ott a világ vége. Emlékszem, akkor voltam legtanácstalanabb az életemben, mondta az öreg és egy-két mély ránc mosolyszerűen megrezdült a szája szögletében. Összeszűkült pillái alól egy röpke oldalpillantást vetett a fiúra: A zúgó nádas áttörhetetlen falként tornyosult előttem, visszafordultam ... A fiú elnevette magát. A gyerek számára minden olyan nagy, hogy már az első komoly akadályt a világ végének tekinti, mondta. Az öreg ráncai újra szelíd táncba kezdtek. Az ivánkai hídig szótlanul lépkedtek. Aztán a fahíd korlátjára támaszkodva nézték, hogy a hínáros folyó zöld vize egy-két lusta kanyar után belecammog az istászegi nádas tömör, súgó falába. Milyen íze van a méznek, kérdezte hirtelen az öreg, mintha csak mély álomból ébredt volna. Aztán zavartan köhécselni kezdett. Szerette volna visszaszippantani magába a kiejtett szavakat, pedig látszólag a fiú tudatáig" nem jutották el; a közeli kiöntésben álldogáló, méltóságteljes tartású gémet nézte. Figyelmét teljesen lekötötte a szürke madár. Büszkén, mozdulatlanul állt a kiöntés nefelejcstől virító vizében. Nem, ez lehetetlen, biztosan ettem már, ... tálán Boszniában, vagy az olasz fogolytáborban ..., ááá, ott nem, nem, vagy Erdélyben ...?, ott sem, nem ..., nem ..., ezek szerint még sosem ettem mézet..., hát lehetséges ez, hetven éves vagyok ..., azt sem tudom, milyen az Ize dörmögte félhangosan az öreg. Soha, egyetlen cseppet sem, figyelt fel a fiú. Az öreg nem válaszolt mindjárt. Furcsa izgalom kerítette hatalmába, lázasan kutatott az emlékezetében, eres keze a híd karfájára feszült, de nem tudott befejezni egyetlen meg kezdett gondolatot sem. Már-már azon volt, hogy nevetve feladja az egészet, hiszen mi van akkor, ha valaki hetven éves korában hirtelen rájön, hogy még sosem evett mézet? Nem jelent semmit az egész, holnap elmegy az üzletbe, igaz, még sose jutott eszébe mézet vásárolni, az üzletes is biztosan gyanakodva fogja nézni, de nem számít, bezárkózik a szobájába és kipróbálfa, milyen is az íze. A nyugdíjas jegyzőre gondolt, akt valamikor a szomszédjukban lakott és egész napját a kertben, a fonottszalma-kupolás méhkasok között töltötte. Gyerek volt még akkor, arcát a kerítés réséhez szorítva órákig nézte az öreg jegyző aprólékos, kitartó szorgoskodását. Mennyire szeretett volna akkor egy csepp színtiszta mézet. Csak egyetlen cseppetI Aztán a jegyző meghalt, a méhkasokat megvette valaki, s az egymást kergető évek egészen más irányba terelték, vagy sokszor kényszerítették kívánságait, vágyait. Soha, válaszolta csendesen. Szeretett volna rámosolyogni a fiúra, valami tréfával elütni az egészet, elfeledni ezt a nevetséges dolgot, de furcsa szorongás kerítette hatalmába. Egyetlen cseppet sem, kérdezte újra a fiú őszinte kételkedéssel a hangjában. Egyetlen cseppet sem, mondta és nem mert a fiúra nézni. Tekintetében lemondó félelem lopódzott. Valami megmagyarázhatatlan bűntudat áramlott szét benne fokozatosan, nevetséges, de mégis kínos félelemmel elöltő bűntudat; úgy érezte, valahol nagy hibát követett el, jóvátehetetlen ostoba hibát, hogy eddigt élete néhány pillanatában megbocsájthatatlanul könnyelmű volt... A falu felöl lusta harangszó jelezte a delet. Már mennem kell, mondta elnézést kérő mosollyal a fiú. Aztán felnevetett, egy követ magas ívben a folyóba dobott és rugalmas léptekkel elindult a falu felé. Jókedve egyre csak fokozódott, mert már tudta, honnan keríti elő a színtiszta mézet az elkövetkező vasárnapra. Másnap reggel a földekre induló asszonyok találtak rá az öregre az istászegi nádas előtt egy öreg, odvas fűzfa tövében, mintha csak néhány percre ült volna le megpihenni.