Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-24 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

VLADIMÍR MINÁČ: A ritkás köd felszakad, eltűnik. Csak az öreghegyi kis völgyben úszkálnak ottfeledkezett ködgomolyok. Még nem jött fel a nap, de érzik, ugrásra készül, hogy felüsse fejét az öreghegy felett. Sindliarék házatája világosabb lett és szomorúbb. Ha az udvart szürke ködfátyol borítja, a tárgyak körvonalai lágyabbak, bizonytalanok: többet is láthat az ember, kevesebbet ls; a valóság elrajzolódik. Most minden világos és — szomorú, örömtelen. Szegény gazda portája — csakhogy ez kevés. Itt a szegénységet még valami súlyosbítja: a meghasonlás. Mindenből a pusztulás levegője árad. A vityilló valaha fehér fala most merő piszok, trágyafolt, sár, korom, a lepattogzó vakolat alól kővé keményedett gerendák feketéllenek. Az istállót két dorong támasztja alá; a csőrt fedő szalma már régen rothadt; a tető megvetemedett, kettétört, olyan, mintha rimánkodna, mintha azt mondaná: irgalmazzatok a szegénynek! Paló az utolsó lapát trágyát dobta fel a szekérre. A villával gépiesen lenyomta, hogy ki ne szóródjon az úton. Az öreg Šindliar az istállóból kivezeti a kancát. A kis állat öreg, sovány, de fényes szőrű, ápolt. A vénember hunyorog — az istállóban sötét volt. A szekérre néz, Palónak odabiccent a fejével: — Igyekeztél ... — kezdi a beszédet, mialatt befog. — Ogy ám, reggel frissen kell dologhoz látni. A munka nem vár meg ... elszalad. Ha reggel nem ügyeskedsz, hajszolhatod naphosszat, utol nem éred... — Várja, talán a fiának is megered a nyelve. De Paló némán nyúl a gyeplő és az ostor után. Az öreg együttérző szeretettel veregeti meg a kanca sovány hátát: — No Hanula, munkába ... A kis kancát, magam se tudom, miért, Hanulának hívják. Kora és neve közismertté tette a faluban, sőt nemcsak a faluban, az egész környéken is. A suhancok gúnyverset faragtak róla, harsányan fújják, mihelyt Hanula az utcán megjelenik: Hanula, Hanula, bizony leromlottá), csikökorodban szemrevalóbb voltál ... A siliederek most még alszanak. Hanula megfeszített erővel húzza a szekeret felfelé a falu mögötti dombra. A két Sindüar is nekirugaszkodik, segítenek Hanulának. Az öreg hamar kifullad, a dombon megáll. Nagyot fúj, kezével a derekához kap. — Öregek vagyunk, Hanula, — sóhajt fel — vénülünk, gyengülünk. — Továbbindul a szekér után, mintha Hanulával akarná folytatni a beszélgetést. De Paló tudja, vele van beszéde, a fiával, és áz öreg is biztos benne, hogy Paló tudja ezt. — Bizony, bizony... ez a világ sora, nem fordíthatsz rajta: az évek szaporodnak, az erő meg fogy. Még pár esztendeje kutya bajom se volt! Nekem állt a világ ... a fiatalabbakat is ezerszer lepipáltam. £s most a hátam meghajlítja, lélegzetem elállítja... Paló hátranéz az apjára és kedvetlenül elfordul. Tekintetében megvetés villan: csak jajgasson, jajgasson, használ ls az valamitl Maga a hibás, minden bajt maga zúdít a fejére, fis ha csak a magáéra zúdítaná... I Az Öreghegy mögül hirtelen felsütött a nap. A fehér derekú nyírek megcsillantak az út mentén, mintha levetették volna köpenyüket. A napfény az őszi lombhullásban aranybarnára festi az öreghegyet. A falu fölötti útról messzire ellát a szem, a messzi erdőkre és hegyi legelőkre, a völgyben fehér utak kanyarognak, a domboldalakat fehér házikék tarkázzák. A levegő, a nap, az egész táj nyugalmat és tisztaságot áraszt. — Nézd csak... — az öreg Sind-. liar a napra mutat. — Milyen fényesre mosakodott. És a hegyet mintha arannyal öntené le. Palót elhagyja a béketűrés: — Fecseg, mindig csak fecseg. Félarccal az apjához fordul és haragosan megsuhlntja a lovat. — Ne fecsegjen ... Az öreg Šindliar meghökken, megáll, értetlenül néz a fiára. — Már hogy én? Már hogy ... én?l önmagához beszél félhangon és merőn bámulja távolodó fia széles vállát. Bánatosan szipákol, kezével megdörgöli az orra tövét, gondolkodik, voltaképpen nem is gondolkodik, inkább csak elképzelések kergetődznek a fejében, Paló képe alakul kl belőlük, és ezt a képet most valahogy másnak látja a szokottnál. Bandukol a szekér után, de fejéből nem megy ki Paló új képe. Hangtalanul mozgatja ajkait, az új képpel perlekedik. Hiszen így van valahogy, gondolja magában, ez az élet törvénye ... A madár szárnyra kap és kiröpül a kalitkából, no ... csak rajta, röpülj, ha kedved tartja. De nyomban mást gondol: nem, ez nem lehet az élet törvénye. Nekünk, gazdáknak, az élet törvénye — a föld. A föld, a föld, emlékszik vissza apjára, a földhözragadt szegényre, aki egész életében egy talpalatnyi földért küszködött. Mikor haldoklott — három hónapig feküdt magatehetetlenül, súlyos betegen, csak a szemei éltek —, három hónapon át estéről estére az ágyához hívta öt, elsőszülött fiát, és három hónapon át egy és ugyanazt hajtogatta: — Becsüld a földet, fiam. A földből ered a mi erőnk, a gazda ereje, a lelkünk ls a földben gyökeredzik. Ha elszakadsz tőle, elpusztulsz, elpusztul a lelked is. Föld nélkül csak annyi vagy, mint a poshadt körte ... a szellőtől is lehull. A földnélküli senki fiának csak a pokol nyílik meg, de az olyan ember előtt, aki megbecsülte a földet, Legkegyelmesebb Urunk megnyitja a paradicsom ajtaját... Az öreg Šindliar tulajdonképpen sem a földről, sem az égről nem gondolkodott soha, nem ütött az apjára. aki szívósan gyűjtötte a bölcsességet és a vagyont (bölcsességet sokat halmozott fel, vagyont keveset). Abban a kerékvágásban élt, melyet apja taposott ki számára, szerette az alázatban és nyugalomban végzett munkát, irtózott minden bonyodalomtól és változástól. Hiányzott belőle apja merész képzelete, és a föld vad, féktelen szeretete sem volt meg benne. Ragaszkodott a földhöz, mert meg volt győződve arról, hogy másképpen élni nem lehet, mert „tisztelte apját és anyját..." s apjától örökölt bölcsessége ezt az életformát parancsolta rá. Mikor az öreg Šindliar tűnődésében eljutott a fiúi tisztelethez, önkéntelenül felkapta a fejét és Palóra nézett Gondolatai kelletlenül térnek vissza a fiához, mert — ugyan nem tudja még, csak halványan sejti — Palő most gyötrelmének sőt sorsának középpontjába kerül, a fiútól függ a gazdaság, egész életük. Már régebben észrevette, hogy Paló nyugtalan, hideg és ingerült. De azt gondolta, majd ez is elmúlik, mint a darázscsípés. Csakhogy a darázs ottragadt, sőt egyre több van belőlük, már seregestől zúgnak Paló fejében, és ez a zsivajgás megzavarja az öreg Sindüar lelki nyugalmát. — Ejnye no ... ha elvethetném a gondom... — sóhajtott fel keservesen az öreg. Szeretne még egyszer szólni Palóhoz, hogy hallja a hangját, .elűzze kínzó gondolatait. De részint restell! — ő kínálkozzon fel a fiatalabbnak —, részint érzi is, hogy hiábavaló lenne. így baktatnak szótlanul, elöl a mogorva fiú, hátul az elgyötört apa; csak Hanula nem tud semmiről, békésen húzza az igát, minden lépésnél a fejét hajtogatja, mintha maga is igent bólogatna valamire. A mocsaras előtt vontatós traktor előz! meg őket. A traktoron Matejecl) I.njzó, mint rendesen, haja kócos, arca maszatos, szája mosolygó, mint mindig. — Mit nevet ez folyton? — gondolja Paló bosszúsan, mikor a köszöntését viszonozza. A vontatón téglát fuvaroznak a szövetkezeti istálló építéséhez. A téglarakáson Spelko bátya szövetkezeti gazda ül a Macsaj lányokkal. Spelko bátya sapkájával az öregre biccent. Margit, a fiatalabb Macsai lány, felemelkedik ültéből és Paló mellett elhaladva nagyot kiált: — Hanula, nehezen húzol? Hopp, fel, elviszünk ... A vontatón rákezdik a nevetést. Paló dühösen markolja áz ostort. Legszívesebben a traktor után Iramodna, hogy az árokba fordítsa. Hej, ha megtehetné ...) Nevetnek, persze hogy nevetnek, és ami a legfájóbb — igazuk van. Szégyen, rettenetes szégyen így élni, és ez az undorító, céltalan élet Palót napról napra kínzóbb szégyenérzettel tölti el. Minél többet gondolkodik rajta, annál keservesebb, és az a legkeservesebb, hogy mindennek 6 maga az oka. Nem tud megküzdeni apja előítéleteivel, nem elég erős akaratú, nem ey>g bátor. — Nem fogok . .. nem fogok ... — csikoritja össze a fogát, s ez a két szó most súlyosan és véglegesen te lepszik meg a tudatában. — Mit beszélsz?... — kérdezi az öreg Šindliar abban a reményben, hogy Palónak mégiscsak megindul a szava. Paló ügyet se vet az apjára. Hevesen megrántja a gyeplőszárat. — Gyű ... heej! ... — rikkantja haragosan. Az útról letérnek a mezőre. Elég mély vízmosáson kell átmenniük, ha nem akarnak kerülőt tenni. Hanula ügyetlenül váltogatja a lábát, a szekér nagyot reccsenve oldalra billen. Hanula elvéti a lépést, a figyelmetlen Palót is magával rántja, a szekér még jobban oldalra dől és halkan, Jóformán zajtalanul felborul. Hanula mellső lábal összecsuklanak. de tüstént feláll. Az öreg Šindliar közelebb siet és kárvallottan tördeli a kezét. — Atyaúristen, — sopánkodik — reggel óta tudom, hogy valami baj szakad ránk. Ma éjjel dunyhákkal álmodtam, egész dunyhahegy feküdt a mellemen, majd megfojtott, és ha dunyhákkal álmodsz, ne is fogj munkához, csak szerencsétlenül jársz. Közelről nézegeti a szekeret, helyreigazítja a deszkákat és összecsapja a kezét: — No, hát... most aztán jól benne vagyunk a bajban... Eltört a hátsó tengely, a teremtésit! Nem mondtam neked, hogy ne rakj fel annyit, a szekér gyenge, a fa szuvas ... — fordul Páléhoz. Paló trágyás lett, tisztogatja magát. Apja szavaira felkapja a fejét. Arcát vörösre festi a harag. — Ez aztán szép dolog... — bólogat szomorúan az öreg. — Most a vállunkon hordhatjuk ki... Paló megmarkolja a lőcsöt, odahajol az apjához, aki még mindig a szekeret vizsgálja, és belekiáltja a fülébe. — Nem fogok! ... Az öreg felemeli a fejét. Értetlenül hunyorog Palóra. — Nem fogok ... Érti?! ... Hangja megcsuklott izgalmában. Az öreg Šindliar zavartan dörgöli az orra tövét. — Hisz én már... Mit- kiabálsz úgy? ... — Azt kiabálom, hogy nem fogok ...érti?!... Azt kiabálom, hogy vége... érti?!... Nem fogok már így élni, nem fogok, ha ezerszer is elátkoz, ha mindjárt megnyílik alattam a föld, nem fogok, nem fogok!... Fin- ta! vagyok és élni akarok, így nem vagyok se élő, se halott. Eltemetett a félvékás földje, az _ösi öröksége alá, érti!... — Paló szaggatottan, sistergő indulattal kezdi a beszédet a régen gyülemlő harag megárad benne és hirtelen kirobban. De később megnyugszik, tárgyilagos hangnembe csap át, magyaráz, és hangjából szánalom csendül, szánalom az apja iránt. — Lássa be végre, így nem élhetek tovább! Ez a Hanula, ez tud így élni, de én nem tudok! Nem tudok és nem is fogok, erre esküszöm! ... Ha Ogy akar élni tovább, mint ez a nyomorult pára, a maga dolga. De most más világ járja, most úgy van: aki nem akarja, annak nem muszáj. Én pedig nem akarok egész életemen át gürcölni, hiábavialó munkát végezni, aminek semmi látszatja. Ezt mondom magának, apám, maga meg gondolja meg, hogy és mint... Az öreg csak ül a felfordult szekéren, rámered Palóra, a szemét nem veszi le róla. Érzi, hogy a fia egyszer s mindenkorra határozott, hogy ezen már semmi földi hatalom nem változtathat. de megérteni még nem meri. — Mégiscsak isten ellen való vétek édes fiam, hogy itthagyod a földet, amit az öregapád szerzett. Megfordulna a sírjában, ha hallana téged . . . — Vétek ... miféle vétek? Az én szememben az vétek, ami az embert rosszá teszi. És az ilyen élet bizony megrontja az embert! Csak magát nézze, apám, minek élt ezen a világon?! ...