Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-24 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

szovjet trő közt 6 vallott a legmelegebben és legszínesebben. Utánozhatatlan művészettel idézi elén* az Oka, a Prorva, a Taraszka, a Pra folyók, a napsütötte Krím pihentető szépségeit, s szinte templomi áhítattal merül el a tájak csöndjébe, figyeli a fiatal nyírek és a vén, áttörhetetlen sűrűségű égerfák keretében átlátszóan tiszta, rezdületlen sima vizével tündöklő Suja-tavat. „A magyaljabokrok, a vízibürök fehér, szinte légies virágai, a zsurlóval benőtt tuskók, a szégyenlős nefelefcsek a mohában, az apró halak serege, ahogy szájukkal a víz alatti gyökerekbe furakodtak — mindez olyan meseszerű volt, hogy csak halkan mertünk beszélni. Mintha egy derűs ősvllágba szabadultunk volna, ahol szemünk láttára nyílnak ki az erdei virágok, és a kelyhükben összegyűlt harmat alája tartott tenyerünkbe csurran, ahol látjuk, amint mozdul a rozsdás levél, és barna parasztköpenykében vállát egyenesítgetve kibújik a zömök vargányagomba." Számtalanszor merül el így a természet csodálatába, s ebben nincs semmiféle l'art pour l'art vonás: a tó feletti halk fény, a madarak árnyéka, a víz sejtelmes ragydgása fájdalmat ébreszt benne, hogy nem adhatja senkinek a nap, a vizek, füvek, a mély csönd igézetét, amely fogva tartja. A moszkvai Tretyakov Képtárban látott Levitán vásznak képzeletet ingerlő borongós őszi színei jutottak eszembe; ugyanolyan elragadtatással,, önfeledt lelkesedéssel néztem az Arany ősz című festményét, mint Pausztovszkij, amikor elakadt lélekzettel állt meg előtte, a magasztos és megnemesítő szépség megtestesülését látva benne. A toll emberének különös lelki találkozása ez a színek bűvölőjével: megtanította mélyebben odafigyelni az ég kékjének ragyogására, a folyók és tavak vizének vándormadarak szavát visszhangzó beszédes csöndjére. A táj varázsa vezette rá Pausztovszktjt a szemlélődésre és elmélyülésre, a feladatait teljesítő, s felelősségét átérző ember munkája pedig az értelmes cselekvés becsülésére, a gondolatok és érzések rögzítésére. Ha olykor ismétlést érzek a leírásokban vagy túlzottnak tűnik lelkessége, romantikus hevülete és érzelmesség®, megbarátkozom ezzel is: itt ls. az ismétlésekben ls bőséges tanulságot ad, milyen új módon, milyen ÚJ szemlélettel kell szeretnünk az otthont, a hazai földért. a

z ország végtelen égboltját, amely alatt, az értelmes cselekvés gondjától eltelve, a néppel örömben és bánatban osztozva, emberséget és megértést keresve élünk. „Miért dolgozik a háborította, sokmilliós, nagy ország? — töpreng Muravjov, egyik elbeszélésének íróhőse. — Es végtére ts, miért dolgozom én? Az életért? Magas rendű szellemi értékekért?\ Azért, hogy az ember szép, egyszerű és okos legyen? Vagy talán azért, hogy tiszta leheletével t szeretet töltse be napjainkat?" Muravjov-Pausztovszkij, az író, a bölcselkedő elmerülést követelő kérdésekre, két egyszerű szóval felel: „Igen, ezért!" 1/ oroknai Zsuzsa az Elet és Irodalom hasáb^ jain Pausztovszkljnak Jegyzetek a cigarettásdobozon című, magyarul eddig nagyrészt nem publikált, íróportrékat és vallomásokat tartalmazó kötetét ismertető cikkében megjegyzi, hogy bámulatos Irásművészetét, a meghatottság pillanatában a valóság fölé emelkedő, lebegő, könnyed és végsőkig pontos stílusát milyen nehéz híven tolmácsolni. „Egyetlen, az eredetinél harsányabb fordulat túlszínezhet — írfa —, egy szürkébben átültetett jelző a porba ránthat egész fejezeteket. Szőllősy Klára, szegény, csodálatos fordítófa volt ezeknek a szövegejcnek." Valóban igaz; az a három novella, amit Szőllősy Klára magyarra átköltött, fordítási remeklés, töretlen művészettel tolmácsolja Pausztovszkij nyelvezetét és adja vissza gondolati gazdagságát. De Dalos László munkája ls igen gondos; hívein tükrözi Pausztovszkl] költői prózájának pazar bőségét, s megadja azt a varázst és meghatottságot ls, amely a nagy szovjet Író életművében oly vonr zó harmóniával hozza emberközelbe az orosz földet és alakjait. t m Egri Viktor: A SZÉPSÉG CSODÁINAK KÖLTŐJE KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ: FEHÉR SZIVÁRVÁNY „Lev Tolsztoj szavai szerint ez a legfontosabb: hogy újraolvassák az írót. Moszkvában nem sikerült előjegyeznem Pausztovszklf öszszegyűjtött művére, előjegyeztem hát Leningrádban ... Feleségem fizika szakos öccse pedig, barátjával együtt, egy egész éjszakán állt sorba Minszkben, hogy előjegyezhessen az öszszeqijűftött müvek legújabb sorozatára." IJurij Kazakov: Találkozásaim Pausztovszkijjal.

J l^jl a magyarázata Pausztovszkij otthoni pél• ' "dátlan népszerűségének, és annak is, hogy az Európa Könyvkiadó önéletrajzi regényei után Dalos László szakavatott válogatásában idén egy testes kötetben legszebb novelláit adta kl, és jövőre kisregényeinek megjelentetését vette tervbe? Munkáinak futó ismerője is megtalálja a feleletet abban az ember- és munkabecsülésben, valamint abban a humanizmusban, amely az új szovjet széppróza legnevesebb művelőit, Solohovot, A. Tolsztojt, Erenburgot ós Szimonovot Jellemzi. De Pausztovszkij patriotizmusával is, amely minden művészet alapja, rokon velük. Mesélő készsége kifogyhatatlan, emlékei gazdag kincsesházából a találkozások tömegét idézi elénk; magányosan élő öregek, egyszerű kolhozparasztok, vadászok és halászok, élettársukat elvesztett, szerelmesüktől elhagyott nők sorsa kapja meg képzeletét, mindenkor híven igazolva a kezdettől fogva benne élő meggyőződését, hogy a próza és a költészet két forrásból fakad: a megismerésből és a hatalmas képzelő erőből. Fantáziája azonban sohasem röpíti el olyan területekre, ahol nem mozogna otthonosan, tévedhetetlen tájékozottsággal. Nincs szüksége bonyolult konfliktusokra, kalandízű, fűszeres egzotikumokra, hogy lekösse olvasói figyelmét; izgalmas fordulatok, szenzációs események helyett szubjektív érzésvilága gyengéd lírájával és páratlan emberábrázoló képességével ragad meg. Elbeszéléseinek sok alakját megölte a háború, Így az 1966-ban megjelent Villa Borghese című novellájának japán nőjét, aki Nagaszakiban átélte az atombomba-támadást, és azóta sokkja van: fél egyedül maradni, emberi társaság nélkül. A robbanás hulláma vetette át az egész földgolyón, az évezredes Rómába ezt a fiatalos külsejű, filigrán termetű asszonykát, akinek rettegését csak a csöndes emberi hang űzi el. Deklarációs nagy szavak nélkül lélekbe markoló írás ez a halkhúrú novella, tiltakozás a háború esztelensége ellen az emberiesség, a kultúra és a szépség nevében. Ugyanez a gyűlölet mérgétől érintetlen, de ítéletet mondó tiltakozás csendül szavak nélkül a huszonöt évvel korábban, a világháború Idején, 1941ben íródott alig öt oldalas Az angol borotva című novellájában. Itt egy mariupoli színházi fodrász beszéli el, hogyan végzett egy gyermekgyilkos fasiszta hadnaggyal. Borotválás közben nem a régi angol borotvájával öli meg az emberbőrbe bújt bestiát — ahogy az olvasó gondolná —, hanem egy vasból kovácsolt gyertyatartóval csapja agyon, mert erre az önkéntes Ítéletvégrehajtásra sajnálta a tíz éve szolgáló remek szerszámot felhasználni. Példás tömörségével Bábel legjobb műveire emlékeztet ez a novella. Szűkszavúan csontkemény, látszólag szenvedélytelen és mégis szenvedélyes, a sorok közt kimondatlanul örvénylik a fodrász gvűlölete és megvetése; nincs felesleges szava, jelzője az írásnak: a teljesség és tökéletesség remeke. De nemcsak ez a két novella, hanem a toFehér szivárvány vábbiak tucatjai igazolják, hogy Pausztovszkij a novellalrás remekmívese, Bábel mellett Csehov legméltóbb utóda. A gyűjtemény első elbeszélésében, az 1924-ben megjelent Láz-ban Pausztovszkij egy afrikai gumifa-ültetvényen lejátszódó lázadás történetét meséli el — kissé szertelen romantikus hevülettel, de má

r a vérbeli nagy elbeszélőt sejtető művészi ábrázoló erővel. Nagy kortársai talán monumentálisabban írták meg, milyen emberfeletti küzdelmekkel és önfeláldozással formálta meg új életét a szovjet ember, ám ez az összehasonlítás nem kisebbíti Pausztovszkij nagyságát: jellemábrázoló erejével nem marad le mögöttük, emberségével és leszűrt életbölcsességével teljesen egyenrangú velük. lírai hangvételű stílüsművészetével pedig gyakran túlszárnyalia őket. I dén nyár végén, „siheder" őszi időben, a Szov• jet írószövetség jaltai alkotóházában forgattam Pausztovszkij könyvét, abban a szobában, ahol élete folyamá-n gyakran lakott, és nemegy remekművét vetette papírra a minden külső csínt nélkülöző, masszív, de kényelmes munkát biztosító íróasztalon, amelyre könyveimet és irataimat letettem. Alkonyat felé, amikor a nappali párás hőség helyet adott ánnak a szinte tapintható hűvösségnek és csendnek, amely sehol a világon nem olyan illatos és tiszta, mint ebben a hegyek karéjától védett paradicsomi tájban, megértettem, miért építette és rendezte be itt Csehov a háziát, s keresett gyógyulást beteg tüdejére, megértettem utódjának, Konsztantyin Pausztovszkljnak természetszeretetét, hallatlan fogékonyságát minden szépség iránt. Az orosz tájak felfrissülést, életkedvet adó meghittségéről és varázsáról valamennyi DÉL-AMERIKAI KÍSÉRLETEK Jorge Sanjinés, a bolíviai film forradalmár Jorge Sanjinés filmrendezőt ügy emlegetik, mint aki nagy pénzügyi és politikai nehézségek mellett forgatta első két filmjét: az Ukamaut és a Yawar Mallkut. A rendező most az Dlasz televízió számára készít filmet a bányászokról. Ezután ismét egy indián témát kíván feldolgozni. „Latin-Amerika új forradalmi filmje, aminek mi is egy kis része vagyunk, abből a felelősségérzetből született — mondta egy nyilatkozatában —, hogy kimondjuk a valóságot, leküzdjük a konfúziót, leleplezzük a bűnösöket, és feltárjuk a kizsákmányolás szerkezetét. A nép számára nem érdekes, hogy mi a nyomorról tájékoztassuk. Ö ezt jobban ismeri, mint mi filmesek, mert naponta érzi a súlyát. A népet inkább az érdekli, ki okozza a nyomort. És mi abban látjuk küldetésünket, hogy a népnek megmutassuk, kik a bűnösök, s hogy tudja magát alóluk felszabadítani" Ez Jorge Sanjinés és csoportjának a koncepciója, amelyet 1963 óta követ, ekkor készítette Revolucion című rövidfilmjét. A Santiago de Chile-1 egyetemen végzett tanulmányai után kezdett el filmet készíteni, mégpedig egy olyan országban, amelynek sem filmipara, sem filmhagyománya nem volt. Úgyszólván a nulla pontról kezdte és mindenekelőtt az észak-amerikai filmmonopollal kellett megütköznie, mert a bolíviai mozik 80 százalékában amerikai filmeket mutatnak be. A maradék húsz százalékban vannak az európai, mexikói, az argentin és brazil filmek. Primitív áru ez, amelyet a nagyrészt írástudatlan lakosságnak mutatnak be. Ilyen körülmények között egy hiteles filmművészetet létrehozni kilátástalan feladatnak látszott. Ennek ellenére Sanjinés átvette a bolíviai hivatalos filmintézet irányítását, Itt eddig csak rövidfilmeket készítettek. A kormány, úgy látszik, belátta, hogy tennie kell valamit a fejletlen kultúráért, s Sanjinés kihasználta az alkalmat, hogy elkészítse első bolíviai játékfilmjét. Ez volt az Ukamau. Ez is bizonyítja, hogy a fejletlen országokban lehet haladó filmet készíteni, de egyúttal hozzájárulás is a latin-amerikai forradalomhoz. A film két főhőse ugyanis a bolíviai osztálytársadalom szociális és kulturális antagonizmusát szimbolizálja. Ez a film, mesztic és indián hősei révén a maga élességében szimbolizálja, négyszáz évvel a spanyol megszállás, hódítás után, a kíméletlen elnyomást és a bennszülötteket. A proletár indián, akinek a feleségét a mesztic megerőszakolja, majd megöli, bosszújában üldözi és végül meggyilkolja. Ez az indián képviseli az autentikus kultúrát, a kapitalista mesztic pedig az uralkodó osztályt, amely nem akar asszimilálódni a lakosság zömével, hanem elnyomja, erőszakot vesz kultúráján. Az Ukamau-nak 1966-ban volt az ősbemutatója. Novemberben ment Che Guevara Bolíviába, megkezdődött a forradalmi harc. Az uralmon lévő katonai rezsimet Idegesítette a film. Nem szolgált éppen a nép lecsillapítására. Nem felelt meg a bolíviai kultúráról alkotott elképzeléseiknek sem. Ezért betiltották. Ilyen sorsra jutott az első bolíviai játékfilm. Rendezőjét elbocsátották, a filmintézetet bezárták. Három év múlt el, mire Sanjinés ismét forgathatott. A politikai helyzet némileg enyhült, a rezsim reformista ambíciókat mutatott. Azt akarták, hogy megint Senjinés legyen a kulturális intézet vezetője. ö azonban visszautasította ezt. Megkísérelt kiépíteni La Pazban egy független filmközpontot, lemondott az állami kölcsönökröt, barátai hitelezték vállalkozását, más forrásból is sikerült pénzt szereznie a Yawar Mallku forgatásához. Sanjinés első filmjében az Indiánok helyzetét mutatta be az indián-mesztic osztálystruktúráján belül. Ujabb filmjében összetettebb formájában ragadja meg az osztálykérdést. Az egyik oldalon itt ls az Indiánok állnak, mint az US-Imperiallzmus áldozatai, de egyúttal mint a mesztleek és fehérek segítői is. A rendező a bolíviai sajtóban 1968-ban megjelent eseményeket dolgozza föl. Az amierikai kötelékekbe tartozó egyének Indián asszonyokat sterilizáltak, anélkül, hogy ezek beleegyezésüket adták volna. Sanjinés rámutat a bolíviai rendszer magatartására, a manipulációkra és arra is, hogyan tudja a bolíviai nép ez alól fölszabadítani magát: kasztrálja az amerikaiakat. Noha ez az üzenet szimbolikus formában jelenik meg, az Illetékesek megértették. A cenzúra betiltotta a filmet. Az indoklás: szubverzív tevékenységre serkent. A betiltás napján este a bezárt moziterem előtt ácsorogtak az emberek. Később tiltakozó menetelést tartottak. Az egyetemisták kiírták az utcára: Yawar Mallku. A sajtó éles hangon tiltakozott a betiltás ellen. A tiltakozás hatására engedélyezték a film bemutatását, s utána nagy közönségsikert aratott. A bolíviaiak megértették, hogy itt nem egyszerűen egy filmről van szó, hanem érdekeik elszánt képviseletéről.