Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-24 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

A PROLETÁRDIKTATÚRA NÉHÁNY IDŐSZERŰ KÉRDÉSE Korunk revizionizmusa a mozgalom, valamennyi alapvető elméleti és gyakorlati kérdésében mesterséges gátakat emel Marx és Engels műve közé. Átlátszó a szándék: olyan látszatot akar kelteni, hogy a leninizmus csak orosz és nem világméretű Jelenség. Lenin szerintük fenntartásokkal megfelelt Oroszországnak, de nem Európának. Természetesen ehhez először is meg kell hamisítaniuk mint Marx, mint Lenin tanítását. Leninből talmudistát, a totalitális szellem abszolút képviselőjét, Marxból pedig olyan 11beralistát kell faragniuk, aki mindenekfölöttinek tartja a burzsoá és a kispolgári mintára megformált demokráciát. A revizionista torzítások elsősorban a proletárdiktatúrát érintik. A revizionisták hiába törekednek Marxot és Engelst elszigetelni a proletárdiktatúrától és azt Csak Lenin nevéhez fűzni. Közülük a legravaszabbak megkísérlik ellentmondásba állítani a proletárdiktatúrával kapcsolatos forradalom előtti lenini nézeteket a proletárdiktatúra forradalom utáni gyakorlatával. Ezzel a fogással akarják bebizonyítani, hogy elsősorban a leninizmus gyakorlati alkalmazása kizárólag orosz, helyi ügy. Korunk revizionizmusa annak bizonyítására törekszik, hogy a munkásosztály ugyan végre tudja hajtani a forradalmat, képes vívmányai védelmére, de képtelen betölteni hegemón szerepét a szocializmus építésében s főleg annak fejlett szakaszában. Ezt a hamis állítást azzal az érvvel „bizonyítják", hogy a tudományos-műszaki forradalom feltételei között szerintük az értelmiség veszi át a politikai és szociális hegemóniát. Ennek a téves magatartásnak klasszikus példáját szolgáltatják Roger Garaudynak A szocializmus nagy fordulata című könyvében kifejtett nézetei. A LÉNYEG ELKÖDÖSÍTÉSE A revizionisták, valamint a forradalmi marxizmus minden ellenfele a proletárdiktatúra kérdésében összetéveszti a formát a tartalommal. Nem értik, nem tudják, és nem akarják elismerni, hogy minden osztálytársadalomban fennáll az uralkodó osztály diktatúrája, mint a politikai hatalom egyedüli lehetséges típusa. A formák persze lehetnek különfélék. A parlamentáris polgári demokrácia csak elkendőzött formája a burzsoázia diktatúrájának. Helyénvaló idézni Engels mély szavait A polgárháború Franciaországban című marxi mű előszavából. Engels szó szerint ezt írta: „Az emberek azt hiszik, hogy már borzasztóan merész lépést tettek, ha megszabadultak az örökletes monarchiába vetett hittől és a demokratikus köztársaságra esküsznek. Valójában azonban az állam nem egyéb mint arra való gépezet, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságban semmivel sem kevésbé mint a monarchiában." (Engels előszava Marx: A polgárháború Franciaországban c. művéhez; Marx—Engels Válogatott művek, I. köt., 466. old.) Engels ebben az előszóban hivatkozik az amerikai történelemre. Rámutat arra, hogy éppen itt mérhető le legjobban, miként önállósul az államhatalom a társadalomtól. Engelsre azért is hivatkozom, mivel a revizionisták előszeretettel hivatkoznak a korabeli amerikai viszonyok Engels általi elemzésére, amelyek szerintük kiváltották, hogy Engels következtetései az állam, a demokrácia és a proletárpárt kérdéseiben lényegesen eltérnek a lenini következtetésektől. Hivatkozásom Engelsre annál inkább helyénvaló, mivel ezeket a gondolatokat már az érett Engels fogalmazta meg 1891 márciusában a Párizsi Kommün 20. évfordulója alkalmából. A revizionisták ugyanis előszeretettel hangsúlyozzák, hogy Engels élete alkonyán bölcsebbé vált és átértékelte korábbi ortodox nézeteit. A burzsoá filozófusok és politológusok képtelenek a dolgok filológiai látóhatára fölé emelkedni; a szavak beárnyékolják szemükben a tartalmat. SEGÉDANYAG A PÁRTOKTATÄSHOZ A proletárdiktatúra fogalma alatt nem tudnak mást elképzelni, csak a hatalmon lévő osztály diktatúrájának legélesebb formáját. Téves módon szembeállítják egymással a diktatúrát és a demokráciát. Ennek veszélye elsősorban abban rejlik, hogy ez a szemlélet a proletárdiktatúra ellen irányul. Az antikommunízmus és a revizionizmus terveiben ez a proletárdiktatúra felszámolásának eszmei prológusa. A revizionisták egyes esetekben oly messzire mennek el, hogy a demokrácia megújhodása nevében szorgalmazzák a marxizmus és a szocializmus értékeinek alapvető revidielását. Objektíve azonban nem juthatnak el máshova, csak vissza a polgári demokráciához, vagy pontosabban a burzsoá diktatúrához. A FEJLŐDÉS NEVÉBEN VISSZATÉRÉS Az alapvető kérdés, amelyben ádáz vita folyik a revizionizmussal, a munkásosztály vezető szerepe a szocializmusban. Korunk revizionistál helytelenül azt állítják, hogy napjainkban a szocializmus tekintélye oly nagy, hogy a nép döntő többsége híve a szocializmusnak. Ilyformán a munkásosztály vezető szerepének követelménye állítólag igazságtalan kiváltságokra vezet, amelyek egyenjogútlanná teszik a nemmunkás rétegeket s ezzel objektíve politikai paszszivltásba, sőt mi több, ellenzékbe kergeti őket. A revizionisták nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy a szoctalizmsu bizonyos konjunktúrája szüntelenül kispolgári elképzelések beszüremlésével jár az elméletbe és liberalizmussal a szocialista gyakorlatba, ami objektíve bomlasztó tényezőként hat. A revizionisták azt mondhatják, hogy ma egészen más idők járnak, mint 90 évvel ezelőtt, hogy a társadalmi tudat a szocializmus számára érettebb. Bizonyos vonatkozásban valóban fontos változások következtek be, de ezek nem jogosítanak fel bennünket a naiv derűlátásra. A kispolgári mentalitás ugyanis alkalmazkodik a változó feltételekhez; nem tűnik el, amíg a burzsoázia világméretű osztályként létezik. Márpedig ez addig létezik, amíg létezik táptalaja, gazdasági bázisa. Ennélfogva ls feltétlenül szükséges a munkásosztály vezető szerepe. Ez a szerep pedig törvényszerűen feltételezi és múlhatatlanul megköveteli a proletariátus diktatúráját. A kérdést ugyanis bizonyos pillanattól kezdve csak Ilyenformán lehet felvetni: vagy rátérünk a proletárdiktatúra útjára, vagy viszszatérünk a burzsoázia ellenforradalmi diktatúrájának útjára. Harmadik út nem létezik. A revizionisták a proletárdiktatúrát mint történelmi szakaszt összetévesztik a proletárdiktatúra első szakaszával, amely lényegében megfelel annak az időszaknak, amelyben még visszhangot vernek az antagonista ellentmondások. A proletárdiktatúra kétségtelenül bizonyos történelmi szakaszokon megy át, amelyeket a szocializmusban a társadalmi osztályszerkezet alakulása, a munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiségiek szövetsége konkrét alakulásának szakaszai szabnak meg. A revizionisták a proletárdiktatúra első szakaszát is megkísérlik időben az elfogadható minimum alá szorítanL Az alkotó szellemű marxisták— leninisták nem értelmezik öncélúan a proletariátus diktatúráját. Viszont nem feledkezhetnek meg arról, hogy a proletárdiktatúra az egyik oldalon tükrözi ós kifejezi a szocializmusban az osztályszerkezet objektív dialektikáját, míg a másik- oldalon eszköze a munkásosztály politikai hatalmának. A párt, a munkásosztály élcsapata a többi között hivatott a szocialista demokrácia optimális fejlesztésére. A szocialista demokrácia elmélyülése azonban a proletárdiktatúrán belül és nem azon kívül folyik. A munkásosztály és annak pártja szabják meg, hogy a nemproletár osztályok és rétegek milyen mértékben vesznek részt a politikai irányításban, esetleg a politikai hatalom gyakorlásában. Egyes ellenlábasok olyan ellenvetéssel élnek, hogy ez a megfogalmazás lehetővé teszi a munkásosztály uralmának örökkétételét, ami szerintük ellentmond a marxizmus— leninizmus szellemének, továbbá azt állítják, hogy ez a megfogalmazás híján van a dialektikának. Csakhogy ez durva torzítás. A szövetség lenini koncepciója dialektikus. Éppen ez • szavatolja a szocialista demokrácia egészséges és síkeres kibontakozását. A revizionisták a szövetség bevált lenini koncepcióját megkísérlik kiszorítani a szocialista ellenzék elméletével, amely azonban, főleg a proletárdiktatúra kezdeti szakaszában, objektíve egységbontóan hat. Az ellenzéki elmélet oíyan koalíciós kapcsolatokkal számol, amelyek megfojtják a munkásosztály vezető szerepét s ezáltal magát a proletárdiktatúrát is. Létezik azonban még egy fontos és legtökéletesebb garancia — a párt, mint a munkásosztály élcsapata, amely bevált elmélettel rendelkezik, s ez az elmélet szervesen tartalmazza a proletárdiktatúráról, a szocialista demokráciáról, az osztályokról és az osztályharcról szóló tanítást. Nincs más választás — vagy belevetjük magunkat az ún. ösztönös demokrácia forgószelébe, amely nem torkolhat máshová, csak az elit könyörtelen diktatúrájába, amely a kapitalizmus felújítását Jelenti (bár nem hagyományos formában), vagy a párt és a munkásosztály vezetésével a marxizmus—leninizmus elmélete segítségével becsületesen, lépésről lépésre keressük a szocialista demokrácia továbbfejlesztésének legmegfelelőbb útját. Itt sincs harmadik út! A TECHNOKRATÁK DIKTATÚRÁJÁT SZERETNÉK Objektíve adott kérdés az ls, hogy korunkban a szocializmusban kié legyen a politikai hegemónia. Az olyan nézetek és gyakorlat követői, akik szerint nem a munkásosztálynak, hanem az értelmiségnek kell betöltenie hegemón szerepet, nem akarják és nem tudják megérteni, hogy ennek a téves elméletnek alkalmazása polgárháborúra vezetne, a szocializmuson belül kiélezné az osztályharcot, vagyis a szocialista forradalomnak törvényszerűen meg kellene ismétlődnie. A szocializmus feltételei között az elitelmélet gyakorlati érvényesülése fokozatosan és törvényszerűen formájában is sokkal élesebb diktatúrára vezetne, mint amilyen a proletárdiktatúra. A szocializmusban az elitelméletnek törvényszerűen támadnia kell a pártnak, mint a munkásosztály élcsapatának vezető szerepét. Ravasz eljárást választ (és tulajdonképpen nem is tehet mást); az anarchoszindikalizmus támogatásával kedvező pillanatban át akarja a pártot alakítani olyan párttá, amelyben túlsúlyban lesz a revizionista beállítottságú értelmiség és így a munkáspártot a marxizmus—leninizmus cégére alatt át akarja alakítani nem hagyományos típusú párttá. Semmiképp sem a véletlen műve, hogy az elitelmélet hívei a szocializmusban csak az eszmei irányításra szűkítik le a párt vezető szerepét. Ellenfeleink ebben a kérdésben erőteljesen spekulálnak a tudományos-műszaki forradalom szociális következményeivel. Tévesen úgy vélekednek, hogy a politikai fejlődésnek automatikusan hegemónja lesz az, aki kulcsfontosságú szubjektuma a tudományos-műszaki haladásnak. Ezek az emberek a pozitivista filozófia talaján állnak, amely a politika törvényeit és igényeit leredukálja a technika és a gazdaság törvényeivé és igényeivé. Az általuk szintén tévesen, szociológiailag értelmezett ökonómia és technika elnyelik a politikát. Így alakul ki teljesen autokrattkusan, vagyis a nép, a párt, a parlament, a munkásosztály nélkül és elsősorban a munkásosztály objektív szükségleteivel ellentétben uralkodó technokraták sajátos politikai diktatúrájának koncepciója. A proletárdiktatúra kizárja a társadalmi osztályokat, csoportokat és rétegeket gépiesen egyenjogúsító elméletet, kizárja a társadalmi szerkezet pozitivista platformját. Ez a platform ugyanis szem elől téveszti a társadalmi szerkezet gazdasági bázisát. Olyan politikai szintet alakít ki, amely nélkülözi a vertikális differenciálást. A pozitivista felfogásból törvényszerűen és elkerülhetetlenül kiveszik a munkásosztály vezető szerepe, sőt általában az osztályok is kivesznek. Feltehetjük a kérdést, miért talált visszhangra ez a téves felfogás még a hfrvatalos pártdokumentumokban is, idejében miért nem leplezték le. Az okok minden bizonnyal összetettek. Közülük az egyik a marxizmus klaszszikusai gondolatainak gépies értelmezése. Marx és Lenin is úgy írtak a szocialista társadalomról, mint olyan társadalomról, amely az osztálynélküli társadalom irányában halad. A' revizionisták azonban a pozitivista szociológia szemszögéből értelmezték Marxot és Lenint. Ennek a folyamatnak időbeni arányalt a minimum alá szorították. Marx valóban azt írta, hogy az osztályharc törvényszerűen proletárdiktatúrára vezet s ez a proletárdiktatúra csak átmenet az összes osztály megszüntetéséhez, valamint az osztálynélküli társadalomhoz vezető úton. Csakhogy ezeket a gondolatokat a múlt század ötvenes éveinek első felében, a kapitalizmus monopolstádiuma előtt fogalmazta meg. Akkoriban mozgalmunk két nagy tanítója úgy vélekedett, hogy a kapitalizmus egyenletesen fog fejlődni, belső ellentmondásai aránylag folyamatosan és egyenletesen érnek be s azon a véleményen voltak egyben, hogy a munkásosztály forradalmi öntudatossága is egyenletesen fog fejlődni. Azzal számoltak, hogy legalább a kulcsfon* tosságú európai országokban egyidőben következik be a forradalmi robbanás. Ennek alapján arra a később általuk kiigazított következtetésre jutottak, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet aránylag rövid, átmeneti időszak lesz. A revizionisták szolgai módon ér* telmezik a klasszikusok kitételeit. Javasolták és javasolják a kommunizmusba való gyors átmenetet. A többi között ezzel magyarázhatóak és itt gyökereznek azok a szubjektív elképzelések, amelyek idő előtt akarják megvalósítani egyrészt a fejlett szocializmust, másrészt a kommunizmust. Ezek a tévedések ls megkönynyítették a revizionizmus útját, amely jelentkezett az osztályszemlélettől mentes „tömeges demokrácia" koncepciójával, továbbá az ösztönös, párttalan, csak a kibontakozás mennyiségi és nem döntő fontosságú minőségi vonatkozásaival számoló demokrácia koncepciójával. Ez az út akarva, akaratlanul elvezet a szocializmus és a kapitalizmus konvergenciájának elméletéhez és gyakorlatához. Napjainkban világviszonylatban a proletariátus és a burzsoázia adott erőviszonyai mellett az említett nézetek az ellenforradalom malmára hajtják a vizet. A következetesen lenini szellemben értelmezett proletárdiktatúra megfelelőképpen dialektikus és képes a további fejlődésre. Ez a fejlődés történelmi, társadalmi folyamat, amelyet nem szabad fékezni, de szubjektívista módon siettetni sem, mivel objektív és történelmi jellegű. LADISLAV TOMÄŠEK (Pártélet |