Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-03 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

ju HITEU5ITI1E Talán nem is egészen függetlenül attól, hogy a Fábry-életmű középpontjában állandóan jelenlévő Vo humanát és az erkölcsi realizmust idézik föl — mind sürgetőbben kell helyet kapnia oly elemzésnek, amely Fábry Zoltánra, a kritikusra irányítja a figyelmet. Éppen ezért, mivel e gazdag életmű ily szempontú vizsgálata fényt deríthet a vox humanára és az erkölcsi realizmusra is. Pon fosán nyolc éve, a Harmadvirágzás című kötet megjelenésének ürügyén valamivel több szó esett, mint szokott —- a kritikus Fábry Zoltán irodalmi működéséről. Balogh Edgár, Illyés Gyula, Juraj Spitzer nyilatkozataira, E. Fehér Pál tanulmányaira gondolunk elsősorban a magyarországi reflexiók közül, valamint Turczel Lajos csehszlovákiai visszhangjára. Mivel Fábry Zoltán a történelmi áttekintés dimenzióiba helyezi saját kritikusi működését, ez nemcsak a gyakran amúgy is nyilvánvaló összefüggésre hívja fel a figyelmet, amely kritikusi és publicisztikai tevékenysége között fennáll, de — s ezt tartjuk ma. lényegesnek — arra késztet, hogy sokkal kritikusabban vizsgáljuk a vox humana, valamint az erkölcsi realizmus terminológiáját. Ma, amikor a teljes, -az immár lezárt Fábry-életművel állunk szemben. Sohasem feledkezve meg arról, hogy Fábry Zoltán a vox humanát és az erkölcsi realizmust akkor alakította ki, amikor körötte, Európában — a fasizmus sakálai üvöltöttek. Vagyis ezzel élő hagyományt teremtett és őrzött meg: az emberi hangot az embertelenséggel, az erkölcsi realizmust az irodalmi és politikai, hatalmi erkölcstelenséggel szegezte szembe. így alakítva ki a stószi mértéket. Miként függött össze a vox humana és az erkölcsi realizmus Fábry Zoltán kritikusi működésével, 1945 előtt, és az 1950-es évekből, haláláig? A probléma, melyet e kérdés felvet — történelmileg és irodalmilag többszörösen boltozódó, s nem is egyszerű. Hiszen állandóan az egész, a teljes Fábry-életmüvet kell szem előtt tartanunk. Ha csak arra gondolunk — analógiaként —, hogy amikor az antifasizmusról beszél, Fábry Zoltán mindig, szinte kivétel nélkül a „kezdetektől" — 1914-től indul ki. Vagyis az antifasiszta Fábry Zoltánt ez esetben soha, vagy ritkán lehet elválasztani az antimilitarista Fábry nézeteitől. A Harmadvirágzás bevezetőjében ezek szoros kapcsolatát maga Fábry sem tagadja, hiszen arról beszél, hogy „van egy bűnöm, mulasztásom. Ügy mondják, úgy tudják, hogy ez összegezést — ti. a szlovákiai magyar irodalom történeti kritikai felmérését és összegezését —, az áttekintést nekem kellett volna elvégezni... nekem, aki kezdettói része és részese voltam ez irodalomnak, objektuma és szubjektuma. .. Van egy nagy bűnöm, de van egy bocsánatos felmentvényem is: az antifasizmus muszája! Az antifasizmus mint a korparancs műfaja! A kritikusból ... az antifasizmus publicistája lett..." Fábry Zoltán rendkívül tudatosan vállalta és vallotta ezt, hiszen egy esztendővel korábban, 1962-ben, amikor megfogalmazta, hogy a „műfaj neve: antifasizmus" (Emberek az embertelenségben c. kötetében) félreérthetetlenül definiálta a kritikus szerepét és feladatát: „Kritikus csak az lehet, aki bírói tisztét fórumként és fókuszként gyakorolja, — rendszeresen és rendteremtőn. A legfőbb törvényt: a folyamatosságot — írja — elmulasztottam, és így egészet még a magam portáján — a szlovákiai magyar irodalom térfelén — sem adhattam... A torzó felvillant lehetőség, de ki nem érlelt, ki nem hordott egész ..." Innen pedig már csak egyetlen lép'ést kell tennie a gyakran hangoztatott és sokat ismételt formulához: a kritikus Fábry Zoltán is azt nyújtja, mint minden más könyvében: „a vox humánát mint szocialista humanizmust és az antifasizmust mint műfajt". Sok ez-e, vagy hiányérzetet tápláló? Valóban önmagát ismétlő-e, vagy fogalmakat, normákat összekeverő, egybemosó-e? Nem könynyű erre válaszolni (egyik levelében szóvá is tette Fábry, hogy az irodalomtörténész számára „elég komplikált feladat vagyok ... Van sok és ellentétes más komponens..."), hiszen az erkölcsi-magatartás, amelyre életművét — emberileg és mint író építette — egyszerre vonatkozott az antifasizmusra és a békeharc humánumára, ugyanakkor ezzel teljesen azonos intenzitással igényelte mint az irodalom értékelő szempontját. íme, két — erre vonatkozó — s definició-szerű idézete: „A költészet: küldetéstudat. A vállalás, a kimondás erkölcsi tudata. Esztétikája: e magatartás szépsége — neheze. A vállalás példamutatást követel, töretlenséget, egyvonalúságot és — tisztaságot" — írta Radnóti Miklósra emlékezve az író erkölcsi magatartásának követelményét. Az antťsematizmusban pedig mint értékmérőt így fogalmazta meg — voltaképpen ugyanezt: „A költészet realitás. A költő mint névadó.: a valóság hitelesítője". S ha ehhez, e körbe még bekapcsoljuk a valóságirodalom fogalmát és problematikáját, akkor amily mértékben megvilágosítjuk a bonyolult kölcsönhatásokat (a „komplikáltságot"), legalább annyira bonyolulttá is tesszük az eddig UN A T KŐZIK ?! Az egyik tisztes atyafi korát meghazudtolva „süvít" el a járókelők mellett, s egyenesen a hnb-re rohan. — Nagy baj van elvtársak, óriási nagy baj! — Mi történt Sándor bácsi? — kérdezi csodálkozva az íróasztal mögött ülő egyén. — A bal szélső le akar lépni . .. — Kicsoda? Micsinál? Jáá ... a foci csapatunkról beszél. Mi a neve annak a csirkefogónak? Ezek után Sándor bácsi úgy az asztalra vágja gyakran emlegetett kalapját, hogy két gépelt ív biztonságosabbnak látia a padlón való tétlenkedést. — Hát nem érti? A bal szélső szobor a „megyeháza" tetején megbillent a szemem láttára, — folytatja az akurátos bácsika. — Már csak a szentlélek tartja!!! Lezuhan, ha nem csinálunk valamit!? Most már sokan rohannak. A padlásajtó kulcsáért, onnan a padlásra, a padlásról a tetőre. Fentről a panoráma qyönyörü, de a rakoncátlankodó szobor talpazata ennek ellenkezője. — Most mit csináljunk? — Tanakodik néhány földi. — Amíq a szobor talpazatát nem tudjuk kijavítani, a figurát derékon kell kötnünk, — szól egy basszushang, ami így is történik. Erős férjikarok átkötik a múzsa derekát, még hátra is húzatják kissé a „törékeny" női testet. Az első lépések ezzel meg is történtek, ami a dolog bonyolultabb oldalát korántsem oldotta meg. A „legcolosabb" homlok iqy folytatja. — Tehát, ha az alapzatot meg akarjuk javítani, szükséges lesz az aranyost megemelni. Ez pedig nem megy. Legalább is nem megy clyan egyszerűen. Mivel ha mélyebben bele pillantunk a „kedves" szemébe, ez a magasság itt már a harmadik emeletét is túlhaladja, így persze múzsa „könnyed" két és fél tonnácskájához egy intelligens daru szükséges. Hát igen. Valahogy így esett meg a még be nem fejezett szobor-história első része Sahyn t Ipoly ságon j. Ügy látszik a bal szélső női figura már unhatta az egy helyben álldogálást és le akart lépni — méghozzá az aszfaltra, gondolván, a XX. század embere ügyesebb, szórakoztatóbb, mint a feléje forduló dárdás vitéz? Vagy talán az irodalmárok istennője megszimatolta, hogy az épület egyik helyiségében tollforgatók köre tevékenykedik? XALITA GÁBOR valamelyest tisztán jelentkező terminológiákat. Különösen a szocialista irodalom mértékének a megállapításában. Nem véletlen, hogy erről vitatkozva, a legtöbben nemcsak szóvá tették a vox humana fogalmát, de elégtelennek is tartották, mint irodalmi-esztétikai értékmérőt. Az erkölcsi realizmust hasonlóképpen. Különösen akkor, ha a valóságirodalom, s a szocialista realizmus viszonylataiban vizsgálták a vox humana, s a valóság: erkölcsi Fábry Zoltán-i terminológiáját. Ügy látjuk, hogy az 1950-es években, s attól kezdve: magának Fábry Zortánnak kellett volna felülvizsgálnia e terminológiákat. Történelmileg is, meg abból a szempontból, hogy az új, a szocialista irodalom számára világosan elválasztható legyen az antifasiszta magatartás vox humanája, s erkölcsi realizmusa — az esztétikai értékrendszer irodalmi mértékétől. Fábry Zoltán érezte ezt tulajdonképpen, hiszen 1968-ban sajátosan fogalmazta meg — egy stószi beszélgetésben — irodalmi helyét és életművének funkcióját. Olyan megfogalmazást nyújtott, amely a régiből is átmentett valamit, s az új követelményeknek is igyekezett eleget tenni. Azt mondotta, akkor — s ez a kritikus Fábry Zoltán helyére is utal —, hogy írói életművében „a humanizmus determinálta a szocializmust; a szocialista humanizmus ebből kristályosodott ki". Tulajdonképpen ő — folytatta — „a Thomas Mann-i kritikai realizmust alkalmazta szocialista módon". Ebbe az összefüggésbe illesz kedett bele az ismert és az általa sokat Idézett formula: a szellem: erkölcs, a valóság: erkölcs. Az írói magatartás alapállása: az erkölcsi realizmus. S a Valóságirodalom c. kötetében (amely radikális korszakának termékeit gyűjti egybe) is azt írja, hogy „a magatartás és helytállás közösítő, összefogó gerince: a vox humana maradt..." Az eszmények kiválasztásában (Adytól József Attiláig, Bechertől FuCíkig stb.): a Fábry Zoltán-i életmű egységét tekintve, s hagyományozó szerepét és jelentőségét elfogadva — nem is jelentkezett probléma. A szükséges felülvizsgálat maradt el — az író részéről, s az elkerülhetetlennek látszó szétválasztás. Ezt pedig éppen a kritikus Fábry Zoltán tudta volna megtenni; hiszen a vox humana, az antifasizmus, az erkölcsi realizmus, a valóságirodalom — történelmi kategóriákká váltak. Hagyományozó szerepük és értékük — felmérhetetlenül nagy, nélkülözhetetlen az antifasiszta publicisztikában (s még a két világháború közötti kritikában is; ott a hely Gaál Gábor, Bálint György stb. maradandó értékű műveinek sorában). S még abban is, hogy bár Fábry — közismerten — az európai távlatokat fürkészte és figyelte, rendkívül fontosnak tartotta — erről is több ízben szólott — azokat a kritikáit, amelyek a szlovákiai magyar irodalom legfrissebb terméseit vették szemügyre (a Harmadvirágzás éppen ennek gyűjteménye); azok a kritikák, amelyekben közvetlenül nem fedezhetők fel az „európai távlatok", legfeljebb a kisebbségi létet dokumentálják. Fábry Zoltán számára többnyire a művek mögött fellelhető, az írói magatartás erkölcsi súlya volt fontos, semmit legtöbbször a művek maguk. Pedig — a már idézett Antisematizmus c. írásának utolsó bekezdésében — Fábry Zoltán maga írja le azt, amit akár a kritikus Fábry Zoltánról szóló tanulmány mottójaként idézhetnők: „A kritika az aktualitás pere... A kritika igazságobjektuma, próbája: a mű. A megbírálandó, a minősítésre váró mű. Ezért a kritikust igazolni és cáfolni csak művekkel lehet... A kritikus nem reprezentálhat: ez a szépirodalom dolga és küldetése..." (Stószi délelőttök 1968, 367. old.). Elegendő-e ez, vagy kiegészítésre szorul? A válasz: Fábry Zoltán a mű mögött rejtőző írói-erkölcsi magatartást vizsgálta. A valóságot ezen keresztül mérte és hitelesítette, így pedig a kifejtett kritlkuái elvet és a gyakorlatot szembesíteni kell. Ezt próbáltuk tenni — vázlatosan. Meg kellett tennünk, még akkor- is, ha a Fábry Zoltán-i életműre tisztelettel tekintünk; hagyomáayoző szerepét pozitívan értékeljük, s ha el is fogadjuk egyik levelében megfogalmazott kitételét: ,,Értelmezőim pedig nem vették észre művem, életem legfontosabb kulcsszavát, az alapállást. És ez: „A szellem: erkölcs." * KOVÁCS GYÖZÖ