Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-17 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

.Milyen érthetetlen ország! Már íöbb mint negyven éve szüntelenül tart a háború. Kevés a rizs, a gyerekek a bonbont, a tejet itt esetleg csak mesékből ismerik. És mégis itt születnek a legszebb lányok a világon!" (A 7. amerikai flotta egyik tagjának szavai). V

isszatérek a bungalóba, Quang Biuh, észak-vietnami tartomány fővárosának idetelepített lakosai közé, Dong Hoi városkába. Halálosan fáradt vagy/jk. és még náthaláz és fejfájás is kínoz. A földalatti óvóhelyre való visszatérésemkor ismét több kíváncsi érdeklődő gyűlt össze. Az őrt már kínálnom sem kell cigarettával, kettőt is elvesz egyszerre. A cigaretta itt ünnepet jelent — a cigaretta mindenre beváltható. A negyedik tartományban pénzért gyakorlatilag semmit sem vásárolhatsz, üzletek helyett csak adag-kiadók léteznek: havonta 10—15 kg rizs, és 30 dkg hús jut egy személynek. A nehéz testi munkások már valamivel többet is kaphatnak . . Már harmadik napja esik, a levegő már harmadnapja párával telített. Mindenem nedves, a fehérneműm nagy része piszkos, poros, nem tudom mivel kimosni. A szappan hasonlóképtonai képviselő —,, népünk szereti hadseregét. És ha nincs más élelem, bambusz mindenütt található. Kóstolja csak meg, egy-két napig bizonyára ön is kibírná ilyen táplálékkal. A homok asszonya A VDK első számú stratégiai útvonalának utolsó kilométerein haladunk. Valamikor ez az út kötötte össze Hanoit Saigonnal. Itt továbbra is folytatódnak az amerikai gépek felderítő berepülései és bombázásai. Fegyveres járőrökkel és milicistákkal találkozunk. Az útat a bombázások után mindig szorgalmasan megjavítják. A kilométerkövek Hue, Quang, Tri és Saigon felé mutatják a távolságot. Azokból az időkből származnak még. amikor Vietnam számára nem létezett a 17. szélességi fok. E földrajzi ftigalom már konkrét formát öltött: Ben Ha i folyót és a három méter széles amelyek még jobban növelték a táj varázsát. Kellemesen meleg idő volt, a levegő szárazabb volt, mint Hanoiban. Nem éreztem többé sem fáradtságot, és az álom is kiment a szememből. Lezuhanyoztam, felöltöttem riflémet, szvetteremet és a tropikus sisakot, a kamerába filmet cseréltem, és a zsebembe egy kis pénzt is tettem. Egy fél óra műlva már a Ha Longöböl csendes vízén — amelyet a költők a világ nyolcadik csodájának neveznek —, egv,ik kis vitorláscsónakon folytattam utam. A halász nyolctagú családja ott volt a hajócska „fedélzetén". A hét gyerek közül a legnagyobb 15 éves, a legkisebb pedig csak néhány hónapos lehetett. A család életének nagy részét a vízen tölti. A halászok nem élnek a legrosszabbul. Egy eredményes halfogás jól jövedelmez, a Ha Long-öbölben pedig egész éven át van elég hal. Megpróbáltam elképzelni, hogy a „rekreációs ipar" ügynökei mit tudnának ebbOl A festői tájból „varázsolni". Üdülőközpontok, szállodák, strand, vízisí ... Egyelőre csak egy szálloda található itt. melyben néha-néha betéved egy külföldi vendég, esetleg az ENSZ vizsgáló- és ellenőrző bizottságának tagjai (akik az 1954-es genfi egyezmény betartását ellenőrzik) — kanadaiak, lengyelek és indusok látogatják. Ezenkívül találhatunk itt néhány kisebb üdülőtelepet ls. — Ha tíz év múlva visszajön, leszTranh Hanh, vietnami pilóta telok... így is lehet harcolni. így is lehet győzni. Az ezred már többszáz harcot vívott, *és hatvannál több amerikai repülőgépet semmisített meg . .. Hugh Alien Stafford őrnagy és Edwin Frank Miller hadnagy, amerikai pilótákkal a hanoi Metropol szálló melletti egyemeletes villában találkoztam. Az eiső öt éve, a másik kát éve van fogságban. Stafford őrnagy (katonai száma 61 49 22), 1966. augusztus 31-én szállt fel az Oriskony nevű repülőanyahajóról, hogy felderítő repülést hajtson végre Hai-Phong felett, és felvételeket készítsen az ottani rakodó munAHOL MAR A HARMADIK NEMZEDÉK NEM ISMERI A BÉKÉÉ pen, mi. .t a cukor, az értéktárgyak közé tartozik, az én mosóporom pedig a hanoi Metropol szállodában vesztegel. Szinte elcsodálkozom, hogy az amerikai légitámadások idején ilyen nehéz feltételek között sem tört ki valamilyen járványos betegség. A vietnamiak — bár kevés a szappan —, szinte szertartásosan ügyelnek a tisztaságra. Csendes este van, néha a szomszéd helyiségből gyereksírás hallatszik, és hírt ad magáról állandó kísérőm, a zöld gyíkocska ls. Egy olyan város lakói között lakom, amely már csak a térképen létezik. Dong Hoi várost az amerikai légitámadások a földdel tették egyenlővé. A valamikor 15 ezernyi lakosú városból csak a katolikus katedrális szürke falai és egy-két megcsonkított pálmafa maradt meg ... A 17. szélességi foktól, — azaz az 1954-es genfi egyezmény alapján kijelölt demarkációs vonaltői, mely Vietnamot két részre osztja — 30 kilométernyi távolságban lakom. Késő este meglátogatott a tartomány katonai képviselője és a helyi tanács képviselőnője. — Mondja — kérdem a katonai képviselőt, aki jelenleg nem visel rangjelzést —, mit esznek a vietnami katonák? Csodálkozva nézett rám, majd egy kissé zavartan elmosolyodott. — A katonát mindig jól kell tartani. Az alapétel 70 százalék rizsnek és 30 százalék őrölt kukoricának a keveréke képezi. Ebből minden katona annyit fogyaszthat, amennyi csak belefér. Húsból kevés van, ezért azt adagoljuk. Egyes alakulatok saját tenyésztésből javítják a húsadagot. Zöldséget, gyümölcsöt és sót minden katona kívánsága szerint kap. Főételt naponta kétszer osztanak — ebédre és vacsorára. Az ételek minőségével idáig még nem nagyon dicsekedhetünk, de bizonnyára megért: a háború, az háború ... — És mivel táplálkoznak a katonák több napos menetelés idején? — kérdezem. — Katonáink mindenütt találnak élelmet, szívesen megosztja velük rizsét minden vietnami — feleli a kaHien Luong hidat jelöli. Fele Hanoi- ' hoz, a másik fele Saigonhoz tartozik. A folyó az úttesttől balra fordul — a tenger irányába. A látóhatáron hőfehér hegyormok tűnnek fel. íme, a téli Alacsony, Tátra! — tör ki belőlem akaratlanul. Hő az egyenlítőtől 17 foknyi távolságra, nem kevésbé csillogó és elkápráztató — csak éppen a kémiai képlete utal sziliciumdioxidra. Dzsipünk a homokba süpped. Mindent megpróbálunk, de semmi sem segít. Az utat gyalog kell folytatnunk. Egy géppuskás milicistanő állít meg. Kísérőmet jól ismeri, ezért zavartalanul folytathatjuk utunkat egy homokon épült, tanyára emlékeztető falucskába. Sem fű, sem zöld nem látható a közelben, csak egy fekete kismalac szaladgál egyhangúan a ház körül. A csodálatos formájú kaktuszok a falucska egyedüli díszei. Pokoli hőség van. Kegyetlenül izzadok. A lengedező szél homokot hord a számba, szemembe, fülembe. Minden erőmet össze kell szednem. Végül barnaszemű, csodálatosan szép leányok egy csoportjával találkozunk ... „A copfosok hadserege", Ngoh. Thi-Kha, 20 éves leány vezetése alatt. Én őt a „homok asszonyának" neveztem. Az egv.ség már négyszer találta el a 7. amerikai flotta torpedonaszádjait. A parancsnoknő állomáshelyének falán a következő feliratot olvashatjuk: „A függetlenség és a szabadság mindennél értékesebb! A vietnami népnek folytatnia kell az amerikai agreszszorok elleni hosszú és kemény harcot, egészen a végső győzelemig". Ho Si Minh elhunyt elnök, szavai ezek, aki a copfosok védőegységét a határ védésénél tanúsított áldozatkészségükért katonai érdemrenddel tüntette ki. A világ nyolcadik csodája Mire feleszméltem, autónk már egy elegáns egyemeletes épület előtt állt. Amint átnéztem a másik oldalra, nem hittem szemeimnek: a víz sima tükrében csillogó lemenő nap sugarai és a festőien szép ibolyakék színű égbolt mesebeli országot varázsolt elénk. A vízen sárgásszürke vitorlás csónakok úszkáltak. A vízből kupolaszerű dombocskák emelkedtek a magasba, nek itt szállodák ls. Először meg kell nyernünk á háborút — mondta kísérőm, That. Találkozás a pilótákkal Sokat próbált dzsipünkkel Hanoiból észak-nyugati Irányba vesszük utunkat. Alig egy órás út után letértünk balra. Az út szélén számomra ismeretlen útjelzés tűnt fel: kétszer aláhúzott „C betű. A következő jelzés megtiltja a fényképezést. Az őrség még villámgyorsan ellenőrzi az igazolványokat. Minden rendben van. A bambusz-sorompó felemelkedik. Egyik vietnami katonai repülőtérre érkeztünk, ahol ezüst MIG—19-es "§s MIG—21-es vadászgépek sorakoznak. A kifutópályán aszfaltfoltokat találunk, ugyanis a^ amerikaiak már többször bombázták. Egy földszintes fabarakban Hoang Dung ezredes, 37 éves parancsnok, a vietnami népi hadsereg hőse üdvözöl. 1965-ben mint első vietnami pilóta ő lőtte le az első amerikai repülőgépet. — Az amerikaiak ügyesek és ravaszok, fél évszázados tapasztalattal rendelkeznek, műszaki ismereteink még; nincsenek olyan színvonalon. A harcokban viszont testestül-lelkestül részt veszünk. Aktív taktikát gyakorolunk: minden harci tevékenység után értékeljük az ellenséget — gyenge és erős oldalait. Kellő elemzés után a légipárharc újabb, hatásosabb módszerét dolgozzuk kl, s nem tartjuk magunkat semmilyen sablonhoz. Ez hasznosnak bizonyult. Voltak napok, amikor az amerikaiak többször is bombázták támaszpontjainkat, hogy tönkre tegyék a kifutópályát. Éjszaka a környező falvakbői jöttek segítségünkre, hogy a bombázás okozta károkat mielőbb felszámolhassuk. A repülőtér gyakorlatilag állandóan használható volt, bár a pálya szélessége olykor nem haladta meg a tíz métert ... A parancsnok megmutatta azt a helyiséget, ahol a pilóták készenlétben áílnak. Egyszerű, megviselt épület, benne fapriccsek szalmazsákkal ellátva, és tábori telefon. Nincs Itt biliárdasztal, sem tv-készülék, sem fókákról. Tíz mérföldre Hai-Phongtöl lőtték le a föld-levegő típusú rakétával. Edwin F. Miller hadnagy 1966. május 22-én emelkedett a magasba a Bon Home Richárd nevű anyahajóról, hogy az 1. számú stratégiai úton Vinh város közelében levő hidat bombázza. A légelhárító tüzérség lelőtte a gépet. — Bűnösnek érzi magát? — kérdeztem mindkettőjüktől. Stafford: — Mint katona, csak a kötelességemet teljesítettem. Mint polgári személy, sajnálom tettem

1 Miller: — Én is hasonló véleményen vagyok. Mint katonáknak, teljesítenünk kellött a parancsot, de mint magánember, őszintén sajnálom. — Kívánságuk? — kérdezem. Stafford: — Hogy minél hamarabb hazamehessek, szeretett feleségemhez (hangja elcsuklik). Miller: -*- Hogy hazamehessek, befejezzem tanulmányaimat, és ne térjek soha vissza többé a hadsereghez . Találkozásom IMguyen-giap tábornokkal — A miniszter holnap reggel 8 órakor várja önt — jelentette egy nappal a Vietnamból való elutazásom előtt That, a kísérőm. Bevallom, a lábam kissé megremegett: Vo Nguyen-giappal, a történelem főiskolai tanárjával, a partizánháború vezetésének legelismertebb szakértőjével, a VDK honvédelmi miniszterével kell találkoznom. Katonás pontossággal megérkezett Vidám és energikus volt. — Melyik közös nyelvet választjuk? Oroszt, franciát, angolt? Én mégis a legszívesebben vietnamiul beszélek, ha a tolmács esetleg valamit rosszul fordít, majd kijavítom — jegyzi meg mosolyogva. Kérdések és feleletek, ötven perc valódi történelmi lecke. Vo Nguyengap beszélgetésünket a következő szavakkal zárja: — Az amerikai Imperialistákat vereség várja. Minél tovább húzzák a háborút, annál súlyosabb lesz a vereségük! MIROSLAV TULEfA A fiatalok gondoskodnak az atak járhatóságáról A 17. szélességi fokon... A harc itt még nem árt végett