Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-17 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

JÁN KALINČIAK: REGÉNYRÉSZLET C cl kelt a napocska Jakabháza • fölött — éppen Mihály napját Jelezte a kalendárium — bearanyoz­ta a Zaránd megyét szegélyező he­gyek taréját, s villogott, gagyogott, sziporkázott a réteket s a mezőket ezüstös lepelként borító, apró dér­kristályok millióin; s mikor egészen kidugta a fejét, nem mindennapi lát­ványosság tárult elébe. A megyei székváros szélén tágas sátrak sora­koztak jobbra-balra, s közelükben földbeszúrt zászlók hirdették, hogy emitt Besenyovszkyék, amott pedig Potockyék pártja táboroz. Lassan mindkét oldalon megindult a mozgo­lódás, s a sátrakból szép sorjában egész séreg kialvatlan nemes uraság bújt elő. A siirgés-forgás egyre élén­kebb lett, kézről kézre jártak a po­harak, melvek pár nap óta szinte nda­nőttek az uraságok markához. Egyszerre csak felhangzik a „vivát Besenyovszky!" kiáltás, túloldalról pedig felzen?ül a visszhang: „vivát Potocky!" — erre a jeladásra mind­két oldalon rázendít a cigány; a zászlókat kihúzzák a földből s mind­két párt megindul a kisváros felé, ahová aztán különböző iránvból vo­nulnak be. Hajdúk sorakoznak a vármegyeháza előtt, élükön a várnagy úr, akit má­sutt porkolábnak titulálnak. A me­gyeháza ablakából hivatalos urak dngták ki fejüket, mindjárt jobbra ott látják a kakastollasokat, balra pediglen a zöld fenyőgallyasokat, s tapasztalt szemmel' méregetik, vajon melyik oldal viszi el a választási pálmát. Szállingóznak már az urak is, atillásan, vagv kis mentével a vál­lukon, süvegükön hosszú, fehér tol­lak lengedeznek, vagy pedig sastoll meredez a magasba s kard csörög az oldalukon. Némelyikük odaint övéi­nek s mosolyogva kiált feléjük: — Csak kitartás, urambátyáim! Tartsa­nak együtt el ne széledjenek! — De hol lehet Besenyovszky Mátyás? — az aztán érti a dilrgést! — Azt hi­szem rövidesen itt lesz, nagyságos uram,, — hangzott a felelet. Az ura­ság meghajolt és eltűnt a vármegye­ház kapujában. A túloldalról is ér­keznek urak. közöttük az öreg Levic- ký András, ők is hajlongtak, ők is mosolyogtak, s ők is éppúgy biztat­ták híveiket: .— Csak kitartás, uram­bátyám! — Lelkemre mondom, hogy kitartunk, — felelte Barina; András tekintete végigmérte mindkét pártot, s halkan odaszólt Mjkovics szolgabí­rónak: — Egész Levice itt van már a sarkunkban, s ha megjönnek, bizto­san leszünk vagy ezerháromszázán. Csak ennek az István hajdúnak si­kerüljön a dolog — nem tud még semmit se róla? — Mindjárt itt kell lennie, Levickyvel együtt, — felelte a szolgabíró s eltűnt *ő is a megye­ház kapujában. Mozsárdurrogás hallatszott a város­vég felől, a nemes uraságok soraiban olyan izgés-mozgás támadt, mint nyá­ron a megbolygatott hangyabolyban, s utat nyitottak az utca közepén. Kis­vártatva feltűnt egy cifrára pingált hintó, megyei hajdú a bakon a kocsis mellett, a kocsi végében pedig két huszár feszít. Négy szürke volt elébe­fogva, nyakukat kecses ívben meghaj­tották, nagyokat prüszköltek s olyan kényesen emelgették a lábukat, hogy öröm volt nézni. A kocsiban gróf Gá­bori főispán úr begyeskedett, balke­zével drágakővel kirakott, aranyos kardjára támaszkodott, jobbjával pe­dig ékszerekkel sűrűn kipitykézett süvegét szorongatta. Mellette Bese­nyovszky Ádám uraság üldögélt s va­lósággal csillogott a sok színaranytól. A következő kocsin Potocky János másodalispán ült Zselinszky gróffal, utánuk pedig a többi uraság. Mikor beérkeztek a városba, a nemesek so­kasága kettévált s mindkét oldalról dörgedelmes „vivát gróf Gábori főis­pán" fogadta őket. De alig bólintott a főispán jobbról-balról kiáltozó hí­vei felé. máris felzúgott egyik olda­lon a „vivát Besenyovszky", a mási­kon pedig a „vivát Potocky" kiáltás. Mindkét uraság arrafelé hajlongott, ahonnét pártja üdvrivalgása hangzott - s a kocsik begördültek a megye­ház kongó kapuboltozata alá. De az utca képe nem volt valami békés. Alighogv a kocsisor elrobogott, lasztrabszkv uram máris rákezdte: — Látták-e kegyelmedék Ádám ura­ságot. mint hízlegett neki? — Bizony szégyen — felelte Lubina úr —, hogy a főispán tűri, hogy ilyen emberek vezessék az orránál fogva, de mindezért ezek a kakastollas ka­kukkfiókák a felelősek — le velük! - S fenyegetve rázta öklét a Bese­nyovszky hívek felé. De ezek se hagy­ták ám magukat, s úgy szikrázott a szemük, mintha azt méregették vol­. na, melyik ellenfelüknek lássák el fokossal a baját, avagy melvikének szorongassák meg egy kicsit a gigá­ját? Közben a két vicispán úr lejött közéjük, mire híveik körülfogták s nagy vivátozás közben vállukra emel­ve körülcipelték őket. De Potockyék­nak ez se volt elég. s mikor meg­hallották. mint özönlik a Levickv­fainília zeneszóval és zászlók alatt Jakabházára. Mozdickv Márton uram megszólalt: — Le Ádámmal! -— aztán legközelebb álló barátaival uccu neki Besenyovszkyéknak és szaporán gyom­rczni kezdték őket. Át is verekedték magukat egészen Ádámig és lehúzták a magasból őkelmét; erre viszont a felbőszült Besenyovszky pártiak bele­markoltak elleneik hajába, ököllel, bottal csépelték a fejüket, mire a vakmerő társaság kénytelen-kelletlen takarodót fújt és visszavonult, de Zi­monics Antalnak még volt annyi ide­je, hogy legalább egy darabot lesza­kítson a vicispán úr kabátja csücs­kéből. aztán ő is visszaverekedte ma­gát az ellenség tömegén, akik közül legalább ötvenen elestek — de sze­rencsére fel is keltek. Aligholy a vicispán urak eltűntek a helyszínről, újabb lárma, dobolás és kiabálás kezdődött. Közönségre vadászó komédiások özönlötték körül a gyülekezetet s majmokkal, meg hasonló látványosságokkal igyekez­tek tovább a megyeház mögé. Erre Levický Josko uraság odacsatlakozik a Medziborszky uraságokhoz, akik valahonnét az istenhátamögötti he gyekből vetődtek ide. s mutogatja ne­- kik, milyen ügyesen töri fel a diót a majmocska. Ez persze nagyon tet­szett nekik, de leginkább a komédiá­sok ruháinak arany-ezüst díszeiért lelkesedtek; de mikor meglátták Jcv>­ko kalapján a zöld fenyőágat, mind­járt észbekaptak és ráförmedtek: — Nem mégy innét? Hogy a fene essen az anyádba, te senkiházi, aki egész pereputtyoddal egyetemben el­adtad magad az ördögnek! — Isten látja lelkemet, hogy nem igaz, — feleli Josko, — de ha azt hi­szik kegyeimedék, hogy Levickyék a Potocky pártján vannak, akkor le ez­zel a zöld ággal — s ledobta a föld­re a fenyőágacskát, — azért, mert Levický volnék, tán tudják, hogy Le- vický szolgabíró is a vicispán jobb­kezének számít, miért ne tarthatnék hát én is kegyelmedékkel? S a gyanútlan Medziborszkyék le­kapták kalapjukat és örvendezve, hogy újabb szavazót szereztek párt­juknak, annyi kakastollat adtak neki, hogy egészen kprültűzdelhette velük a tökfödőjét. De Joskonak ez se volt elég, s állandóan a komédiásokról áradozott nekik s esküdözött, hogy teremtett lélek nem látott még a megyében ilyen látványosságot, mint ez a komédia legyen. S mikor Medzi­borszky uraimék vágyakozó pillantá­sokat kezdtek vetni a megyeház mö­gé, mert hogy a választás is nagyon húzódott már; Josko megfogta a leg­közelebb álló karját és így szólt: — Mit ácsorgunk itt, mint a bo­londok? Inkább nézzük meg azt a komédiát, úgvis ideiében megjövünk a választásra. Erre aztán Medziborszky uraimék fogták magukat, de még másokat is és elmentek komédiát nézni, ahol aztán Josko jó! elmulattatta őket, az urak pedig le se tudták venni sze­müket a tréfáskedvű majmocskákról, elszórakoztak a pojácákon, még a könnyük is csorgott a sok nevetés­től, csak azon sajnálkoztak, milyen kár. liogv'az asszonyt, meg a gyere­keket nem hozták magukkal. Josko még borral is tartotta őket — s rö­videsen olvan vigasság kerekedett, hogv még a választásokról is egé­szen mégfeledkeztek. Közben, miután már az egész hi­vatal tisztelgett a főispán előtt, mindannyian bevonultak a nagyterem­be és koruknak, valamint rangjuknak kijáró sorrendben elhelyezkedtek a zöld asztal mellett. A vicispán kinyit­tatta az ajtókat, mire a nemesség is betódult. Kisvártatva gróf Gábori fő­ispán is belépett a terembe, jobbra­balra hajlongott, fürge pillantása vé­gigsuhant a gyülekezeten s elfoglalta az elnöki széket, az asztal hosszában üldögélő uraságok pedig felálltak s hatalmas „vivát" zúgott végig a ter­men. A -főispán űr meghajolt, intett kezével s a vivátozás lassan lecsen­desedett. Aztán belefogott beszédébe: — Dirső rendek! Dicső nemességl Három esztendő múlt azóta, hogy szerencsém volt kegyelmedéket lát­nom, amidőn körülöttem a vármegyei tisztújítás során összegyülekeztek, s egviittesen vállalkoztunk feladataink­ra, három esztendeje büszkélkedhe­tem magam is vele, hogy Zaránd vár­megye főispánja lehetek, ahol még sohasem zavarták meg a választások rendjét, s ahol minden nemes köte­lességének tartja, hogy ne pártja, ha­nem lelkiismerete, útmíutatásra szerint szavazzon. Óriási „vivát" zúgott fel szavaira, mire a főispán úr így folytatta: — De mikor így beszélek, szent meggyőződésem, hogy az akkor meg­mutatkozott szellem mai napig is vál­tozatlanul él vármegyénkben, s midőn a dicső nemesség új tisztikart vá­laszt. kizárólag magának és megyé­iének s így egész, szép Magyarho­nunknak boldog jövendője érdekében cselekszik, s most is csak lelkiisme­retére fog hallgatni s annak szavá­hoz tartja magát. A főispán befejezte beszédét, aztán meghajolt, a gyülekezet pedig „vivá­tot" kiáltott. Ezután a régi tisztikar mondott köszönetet a nemesség bi­zalmáért, s további jóindulatába aján­lotta magát. Erre megalakult a sza­vazatszedő bizottság, s a főispán is­mét megszólalt: — Ügy vélem, uraim, helyesnek ta­láljak. ha az első vicispánságra Be­senyovszky Ádám. Potocky János és gróf Zselinszkv urakat terjesztem elő. Újabb „vivát" s a három megneve­zett uraság távozása után megkezdő­dött a szavazás. A nemesség közsé­gek és családok szerint tódult cso­portosan a terembe, aztán átvonultak ahhoz a bejárathoz, mely a belső, el­választott udvarba vezetett. Először egymásután estek a szavazatok Bese nyovszkyra, s á bejáratnál őrködő Mátyás, meg Dániel nem győzött be­nyitogatni a mellékszobába, ahol a három jelölt várakozott, jókedvűen s folytonosan Ádám úr fülébe suttog­tak mire 6 vidáman bólongatott. De mikor már nyolcszázán leszavaztak és az új szavazók csak Potockyra és nem másra adták le a voksot, a két uraság igen halkan lépett be a szobá­ba s egymás után suttogták a vicis­pán fülébe: — Nagyságos uram, rosszul állunk! Potocky már vagv száz szavazattal erősen vezet, a Besenvovszyaknak, Kadicsoknak és Medziborszkvaknak pedig se hírük, se hamvuk. Ádámnak sehogy se tetszett a do­log; de mit tegyen? Utasította Má­tyást. hogy tüstént fogasson be és robogjon a Besenyovszkyak elébe, a hajdúkat pedig szalajtsa szét. hogy felkajtassák és összetereljék a szét­kődorgott Kadics és Medziborszky uraságokat. Mátyás engedelmeskedett a parancsnak, de alighogy a terem ajtaján kitette a lábát, az ott strázsá­ló Barina Péterbe botlott, aki fél­szemmel az ajtóra ügyelt, félszemmel pedig Andrásra pislogott; András ott ült az asztalnál az asszesszorok kö­zött, akiknek csak a szavazás végén kellett voksolniok, s mikor Bariiia észrevette, hogy András hunyorít egyet, elfintorította az arcát és tom­pa hangon odasúgta Mátyásnak: — „Világgá kürtölöm, komám, világgá kürtölöm!" E pár szó hallatára Má­tyásnak összecsuklott a térde, mintha kígyó mart volna belé. ájulás környé­kezte. szerencsére a szavazásra be­áradó nemesség áradata elsodorta a túlsó oldalra, ahol aztán elsomfor­dált a főispán háta mögött és kilé­pett a megyeház erkélyérfe. Egy-két fenyőágas szavazót látott onnét, sen­ki mást, visszament hát Ádámhoz' és beszámolt róla, mit tapasztalt; a vi­cispán elvörösödve förmedt rá: — Elment mint követ s szamárként lött meg! Siessen és mindenképpen próbálja összeszedni legalább a szét­széledteket, a Benyovszkyakért pedig hajdúkat küldjön — de gyorsan! Mátyás alighogv megfordult, ismét Barinába botlott, aki úgy áll; mö­götte, mint egy kísértet, s újból oda­súgta neki: „Világgá kürtölöm, ko­mám, világgá kürtölöm!" De Mátyás csak annyit mondott rá: — Ne félj, komám, megyek én már egyenest haza, mert Ádám leszamara­zott. Ádám nem tudla. hogyan folynak odakint a dolgok. Dánielt is elsza­lasztotta hát, hogy menjen Mátyás után. a Besenyovszkyak elébe, de bi­zony az úgv van. „hogyha Jóbért Ja­kab szalad, hát mindkét szent ottra­gad". mert őt meg Barina kapta el a lépcsőn András intésére s egy másik Levickyvel egyetemben bi húzta a szomszéd házba. Lassacskán mindenki leszavazott, megszámlálták a voksokat s kiderült, hogy Besenyovszkyra hétszáz. Potoc­kyra viszont ezerkétszáz szavazat esett. A főispán felszólította az ura­kat: — Jelentkezzen, aki még nem sza­vazott! — de senki se felelt. A fő­ispán másodszor, aztán harmadszor is megismételte a felszólítását, s mikor aztán az urak kikukkantottak az ud­varra, meg az erkélyről is szétnéztek a piacon és senkit se láttak, a főis­pán elsőnek a három jelöltet hívatta a terembe, majd megnyittatta az aj­tókat a nemesség előtt s bejelentette: — Én, Zarándvármegye, főispánja, hivatali hatalmamnál fogva s a ne­messég akaratából, mely előtt meg­hajlok, közhírré teszem, hogy ezer­kétszáz szavazattal hétszáz ellenében Potocky János urat választották meg dicső Zaránd vármegyénk első vicis­pánjának. Erre ítéletnapi zűrzavar tört ki; a bejelentés villámcsapásként érte a je­lenvoltakat. Potocky mosolyogva emelte fel a fejét, pártjának uraival egyetemben; Besenyovszky Ádám pe­dig elvörösödött, aztán elsápadt, az­tán kékült-zöldült, párthívei pedig búsan lehorgasztották kobakjukat és érezték, hogy minden elveszett. Az egyik oldalon tolongó nemesség uj­jongva hadonászott: — Vivát Jankói Janko győzött! — a túloldaliaknak viszont szikrázott a szemük, homlo­kukat ráncolták, kezük, ökölbe szo­rult, aztán megkövült szótlansággal ledübörögtek a lépcsőn, s a párt ve­zetőivel együtt rosszkedvűen vonultak haza. A Potocky párt is ment már, de előbb még kiszólították az erkély­re a frissensült vicispánt, s mikor aztán megjelent és ott hajlongott előttük, véget nem érő vivátok resz­kettették meg a levegőt. Ezután a többi tisztségre szavaztak. De ez már nem volt érdekes. Be­senyovszky Ádámot szinte félholtan gyömöszölték a kocsijába és hazavit­ték Radosócra; egész pártja szétszé­ledt, a többiek pedig — no, azt na­gyot 1) jól tudjuk, hogy mint volt az valamikor szép Magyarhonban. Mind­két párt már jó előre megosztott az állásokon, s akiből aztán vicispán lett, — mert ez a hivatal volt a dön­tő, mely határozott a dolgok miként­je felett — az terjesztett három nevet a főispán elé, erre, vagy arra a tiszt­ségre, s a jelenlevők aztán mindig az első helyen előterjesztettet válasz­tották meg, több szavazás nem is igen esett erről. — Így lett Levickv Ist­vánból másodalispán, s láttad volna

Next

/
Thumbnails
Contents