Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-17 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

Régmúlt idők hírnöke. csak, kedves olvasóm, micsoda őröm­mámorban úszott az egész családi András felállt s meghajolt a főispán felé, mintha István még mindig az ő nyfrfavesszős fegyelme alatt állna, s még mindig a bácsikának kellene köszönetet mondania a nebuló he­lyett; a többi Levický pedig nagy ölelkezések és cuppanó rokoni csókok közepett így kiáltozott: — Drága bá­tyámuraim, végre Levický lett a vi­cispán! Levickyl Levickyl — Ö volt ugyanis az első vicispán, akit a Le­vicky-família adott a vármegyének. Mikor a vármegyei főjegyző meg­választásán is túljutottak s a szolga­bírákra került a sor, szörnyű lárma kerekedett a megyeház előtt. — Iz­gatott Besenyovszkyak verődtek nagy csoportokba s erőszakkal be akartak hatolni a megyeházba, hogy leszavaz­zanak; Levický Ádám volt az első, aki a szemükbe nevetett, mondván: Sero post festa cantare, elkéstek az uraságok! — Ott hullatta könnyeit, mint egy gyerek szegény Besenyov­szky Dániel is s egyre csak azt haj­togatta: — Minden elveszett, oda a csalá­dunk dicsősége! Inkább a sír, mint az ilyen élet! Micsoda emberek vagy­tok! Ezt ugyan jől megcsináltátok! — Aztán kissé könnyítve magán a szemrehányásokkal, haragos tekintet­tel mérte végig a most érkezetteket, s az iránt* tudakozódott, hol a kutya fenéjébe jártak mostanáig. Besenyov­szky Gáspár magyarázkodni kezdett: — Egész éjjel ettünk-ittunk, mula­toztunk; reggel felültünk a kocsikra, aztán felfrissítettük magunkat egy kis orrfacsaró törköllyel, mire mind­annyian elaludtunk. Jómagam az első szekéren ültem. Egyszer csak azt ve­szem észre, hogy állunk; megbököm a szomszédomat: „Gyerünk már, Ja- no!" „Jó, jő, mindjárt megyünk, fe­lleli a szomszéd, de félálmomban me­gint, csak úgy éreztem, mintha állna a kocsi. Erre úgy megböktem könyö­kömmel a szomszédot, hogy majdnem kiesett a kocsiból: „Mozogj már, te kujon, mert mindjárt megtáncoltatom a fokosomat a fejedbübján!" De a szomszéd csak annyit tyond rá: „A ménkű csapjon beléd,, úgy felfordít­lak, hogy megbánod, ha nem hagysz békén!" Képzeljék csak, kegyeime­dék, nem Is a Jano hangja volt, ha­nem a Lajosé, összeszedem magam, dörzsölöm a szemem,.nézelődök, hát csakugyan nem a Jano volt, hanem a Lajos, aki az éjszaka fogadott, hogy eltalál-e az almafáig, vagy sem és hol lehetünk. Szétnézek — oszt lá­tom, hogy nem Jakabházán vagyunk, hanem valahol a hegyek között. Ég­nek mered a hajam, s mikor aztán látom, hogy minden kocsiból kifogták a lovakat, a derék kocsisok ott legel­tetik őket távolabb, egy tisztáson, a kocsikon pedig édesdeden szunnyad­nak az uraságok, hát elkiáltom ma­gamat: „Árulás, árulás!" Erre mind­nyájan felrezzentek álmukból és nagy csudálkozva kérdezősködtek: „Hol va­gyunk?" „A hegyek közt!" feleltem. Rögvest kiabálni kezdtem: „Jano, mit csinálsz?" „Legeltetem a lovakat, nagyságos uram!" feleli Jano. Majd a guta ütött meg; dühösen rákiáltok: „A fene essen az anyádba, te kujon, hogy a fenébe hoztál bennünket ide?" „Hát csak olyanformán, nagyságos uram", feleli Jano, „hogy magam is elaludtam, mint kegyeimedék, az ál­latok pedig megszokták, hogy az er­dőre járunk vélük, hát odavittek, aho­vá leggyakrabban visz az útjuk". Leg­szívesebben kupán vágtam volna ezért a feleletért, de nem volt rá idő, így hát rákiáltottam: „Akkor hát tüstént fogjatok be, aztán usgyi, vissza!" De ő csak vigyorgott: „Nem megy az úgy nagyságos uram, én bizony nem tehetek róla, hogy többen telepedtek be a kocsiba, mint amennyi máksze­met adnak egy garasért, vagy ameny­nyit a szapora vörös egér fiadzik; a lovacskák nem bírják már tovább, le­geiniök kell egy kicsit! Hát nem lát­ja nagyságos uram, hogy milyen messzire kerültünk, itt vagyunk az öregsziklánál." „Ti átkozott dögök!" ordítottam, mert tudtam, hogy az öregszikla legalább három óra járás a falunktól, Így három órát kocsizha­tunk s megint három óra kell hazáig, onnét pedig további három, míg Ja­kabházára érünk, elkiáltom hát ma­gam: „Lássuk el a bajukat, bátyám­uraim!" Lőcsöt ragadtunk, emeltük a vendégoldalt, köveket kezdtünk haji­gálni feléjük, de a huncut parasztja úgy látszik el volt készülve rá, mert a szerszámokat már felrakta az egyik lóra, a másikra meg felugrott s már nyargalt is, hogy csak úgy porzott az út utána. Most láttuk csak, hogy előre kitervezett árulás volt, úgy vél­tük hát, legokosabb lesz, ha mihama­rabb eljutunk valahogy a megyeházá­ra, futásnak eredtünk hát, s futot­tunk is mindmostanáig, mert hiába, no, ha már a fejünknek nem vettük használt, legalább a lábunk segítsen. De erre Dániel fanyar mosollyal csak annyit jegyzett meg: — A lábuk sem ért többet kegyel­medéknek, mint a fejük. Ezen bizonyosan összekaptak vol­na, de nem volt idő rá, mert meg­jöttek. Medziborszkyék is, barátaikkal együtt s már messziről kiabálták: „Szavazni! Siessetek a szavazáshoz!" — Miféle szavazáshoz, nem monda­nátok meg? — szól oda nekik Levic- ký Márton. OHMHBHBBBBHI (Tóthpál Gyula felvétele) — Hát ahonnét az imént elmentünk! — feleli egyikük, ezzel a Joskoval együtt, aki közben átpártolt hozzánk. — Vén bolondok, — mondja rá Márton, kilenc óra volt, mikor elmen­tetek komédiát nézni, most pedig délután árom. Medziborszkyék sehogy sem akar­ták elhinni, hogy már ilyen későre jár, s a vicispánválasztás rég lezaj­lott; mert Josko úgy elmulattatta őket a veszettül bukfencező komédiások­kal, hogy még a könnyük ls csur­gott a nevetéstől; Csak akkor nyu­godtak meg, mikor a komédiás meg­msssm^mmsmt^s&^&i^siíf) ígérte Medziborszky Mackónak, hogy kap majd néhány példányt annak a majomnak az ivadékaiből, aki annyira tetszett neki, mikor a vállára kapasz­kodott, arcát cirógatta, meg a haját igazgatta, mint otthon az anyjuk szokta vasárnap délután. Levický Jos­ko azt tanácsolta Medziborszkyéknak, hogy hajítsák el a kakastollat, mert már semmire se jó, hiszen Potocky lett az alispán, s inkább indullanak együttesen a főispán úr lakomájára, hiszen semmiféle bűn nem terheli a lelküket. Fordítatta: Zólyomi Antal anHnanBBHHH BELLUS IMRE ~ virágüzlet zárva volt. Tanácstalanul sietett Péter a főtérre. Ott is szoktak álldogálni virágárus nénikék. — Kell, műszál szereznem virágotI Legalább három szál piros rózsátI Csaknem fél éve hogy Itthon voltam utollára, és holnap névnapja ts lesz. Nem állíthatok be virág nélkül. A késő délutánt őszi napfényben hosszúra nőtt a főtéri parkban álló fák árnyéka. Az egyébként alacsony termetű Péter elégedetten nézte végig saját, árnyékát, gondolván — nem is vagyok én olyan kicsi. Es megigazította nyakkendőjét, ellen­őrizte, be van-e gombolva aranygombos katonaka­bátján minden zseb, és az üres főtéren sietett to­vább, újabb lehetőségeket keresve a viráa meg­szerzésére. Egy éve ismerkedett meg Péter Ritával, akit ugyan mindenkt Marinak, sőt a faluiában Maris­kának becézett. Ritának csak ő nevezte el, mert termete, temperamentuma, de még a hanqia is hasonlított a kis Rita Pavonééhez. Furcsa volt ez az ismerkedés. Négy évet együtt töltöttek a pedagógiai főiskolán, egy étteremben étkeztek, találkoztak moziban, teadélutánokon, sé­tákon, de egymásról csak annyit tudtak — ez a lány keleti, és „fizikus", ez a fiú Bratislava mellől származik, és magyar—orosz szakos. Ami­kor aztán a véletlen eqy iskolára hozta őket, rö­vid idő alatt összemelegedtek. Sajnálták mindket­ten, hogy ez nem következett be még diákkoruk­ban, de így ls boldogok voltak. i — Legalább van benne valami regényes — mon­dogatta Rita. 'Nem sok idejük maradt a szerelemre. Péternek be kellett vonulnia egyéves katonai szolqálatát le­tölteni. A levélváltás hetenkénti matematikai pontossá­gát csak két látogatás „zavarta" meg. Ilyenkor Péter nem haza sietett, szüleihez, hanem első útja Ritához vezetett, csakúqy, mint most. — Még mindig nem sikerült virágot szereznie. — Mindegy — qondolta Péter —, elmegyek anélkül. — A csillagos katonáját! Hát, te mit keresel itt? — csapott a vállára az iskola vígkedélyű, ko­paszodó igazgatója. — Egy kis szabadságot kaptam. Gondoltam, be­nézek magukhoz is — válaszolta Péter zavartan. — Hiszen egy hónap múlva leszerelek, és vissza­jövök az iskolára. Örült is meg nem is ennek a találkozásnak Pé­ter. lói esett elbeszélgetni az „öreggel" — ahogy egymás közt titulálták igazgatójukat —. ám sza­badulni tőle nehezen lehetett. — Gyere, bemeayünk eqy kávéra, elbeszélge­tünk — ajánlotta az iqazqató. Korán besötétedett. A barátsáqos kis kávéház­ban kiqyulladtak a fények. Ujabb oendéqek érkez­tek, köztük ismerősök is, akik hozzájuk csatla­koztak. A kávé mellé konyak is került az asztal­ra. Péter legfrissebb katonai élményei mellé pedig frontharcosi élmények, ki tudja hányadszor elis­mételve. színesebbé téve. Ám a lényeg, a szomorú valósáq vaqu a hősies helytállás, hamisítatlan ma­radt, s ez lekötötte Uauelmét még az óráiát leső Péternek is. Késő este volt, amikor elköszöntek equmástól. Péter haraqudott, önmaqára, de iqazqatóiára is. lqy elrabolni, elpocsékolni a szépnek íqérkező estét! Rita eqy nyugdíjas özvegynél lakott a város szélén. Az ódon bútorokkal berendezett hálószo­bát, melyet a néni mindiq tanítónőknek adott ki bérbe, átrendezte, modernebb bútorokkal eqészí­tette ki, telerakta viráqokkal — fikuszokkal. phij lodendronokkal. szanszeveriákkal. Mindezt csak azért tette, mert — ha nehezen is — sikerült megegyezniük a nénivel, hogy az esküvő után Péterrel itt lakhassanak. — De csak addig, amíg nem lesz gyerekük! — kötötte ki szigorúan a házi néni. Félórába ts belekerült, amíg Péter megérkezett Rita lakásához. Sötét volt a háznak minden abla­ka. — Nem bal, majd felébresztem — qondolta. Legutóbbi látogatásakor éjjel érkezett, akkor is ezt tette. Az öreq ház ablakai eléq alacsonyan voltak. Könnyen benézhetett bárki, ha a spaletták nem voltak becsukva. Rövid ideig gondolkodott Péter. Eszébe jutottak a virágok. Most szerezhet, van itt virág bővenl Néhány percen belül 'három szál piros rózsával a kezében kocoqtatta meq Rita ablakát. Várt, hall­qatózott. Semmi neszI Meqkocoqtatta még eqyszer. Rita nem aludt. Jól hallotta már az első kopo­gást is. A másodikra már meqrémült. Tudta, ki kopog. Mit tegyen? Odasietett az ablakhoz, kinyitotta a spalettát. Péter megkönnyebbülten felsóhajtott, maga elé emelte a frissen csent rózsákat, mint akt el akar rejtőzni. Boldog volt. Szinte érezte a kétsoros üve­gen át kedves, forró leheletét, bársony bőrének meleqét, és elöntötte a vaqy Türelmetlenül intett Ritának: nyissa ki! Rita kézzel-lábbal maqyarazott, mutogatott az egyik sarokba, hangtalanul artikulálva mondott valamit, de Péter nem értette, nem is érdekelte. Már bent szeretett volna lenni. Hiszen így is any­nyit mulasztottak! Végre Rita meggondolta magát, vállára dobta pongyoláját, zseblámpát gyújtott és indult kifelé. Péter vágyakozva lesett be a rosszul visszacsukott spaletták között. Követte a zseblámpa lénycsóvájában megjelenő tárqyakat, bútorokat, viráqokat. Tetszett neki, ahoqy Rita berendezte. De most, most valami szo­katlanon akadt meg tekintete. Valamit nem ér­tett, valami nem tetszett neki. Nem akart hinni a szemének. Amit látott, az élete leqnaqyobb csaló­dását jelenthette: Az egyik szék karján — vilá­qosan látta — férfi ruha van lerakva. A szoba elsötétült. Rita kiment. Péter nem tudta összelUqqesbe hozni a látotta­kat. — Mit tegyek? — Minek jön kt, ha férfi van nála! Nála! Ritánál! Az ő Ritájánál! Akiban 0 any­nyira bízott. Megszédült. Hallotta az udvarra nyíló ajtó csi­korqását, majd Rita hanqját: — Péter, Péteri Gyere ide! Péter másképpen döntött: átdobta a rózsákat a kerítésen, és elrohant. Rita észrevetette. Úgy, ahogy volt, hálóingben vállra dobott pongyolával, kifutott az útra és Pé­ter után iramodott. — Péter, várj! Gyere visszaI Nem jöhetsz bel Péter, itt van apám! Péter, Péter! De Péter már nem hallotta. Befordult az utca­sarkon. és rohant utolérhetetlenül a sötét éjsza­kába.

Next

/
Thumbnails
Contents