Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-05 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

A forubdk - Délnyugat IMigéridbon élő szudáni néger nép. Létszámuk kb. 4 millió. Ök alapították o 11 - 18. századig fennálló nagy joruba birodolmot, s annak fővárosát, a régészeti leleteiről híres Jöruba Benint. Földművelők, állattenyésztők^ és magas színvonalú kézműipart űznek. A10RUBAK KÖLTÉSZETE Az utóbbi hetekben csak úgy futtában lapoztam át a dél-amerikai lapokat, nem hittem volna, hogy az UNION egyik legutóbbi száma ilyen meglepetést tartogat; hat csodálatos költeményt a jorubák népköltészetéből, s talán fel se figyeltem volna rájuk, ha pár éwel ezelőtt nem okozott volna élményt Nicolás Guillén „Joruba dal" című versének fordítása. Az említett hat verset Miguel Barnet fordította a kiváló kubai író és költő. „Egy cimarrón életrajza" című regénye nemrég jelent meg magyar fordításban Budapesten. A verseket Ulli Beuer, a német származású, Nigériában éló író és esztéta tanulmánya elózi meg, amelyből megpróbálok most kiragadni néhány igen érdekes részletet. „A joruba — tonális nyelv — Írja a szerző. — Minden sző sajátos hangszínezetével együtt ejtendő kJ, és minden egyes szótagnak' három hangárnyalata lehet: mély, közép és magas. Bármely árnyalat megváltoztatása érthetetlenné teheti a szót vagy egészen más jelentést adhat neki. Nagyon gyakoriak a joruba nyelvben a két, vagy több jelentésű szavak, mint pl. a koriko, amely füvet és hiénát jelenthet egyidőben, vagy az ilu, amelynek három jelentése van: falu, dob és fúró. Vannak háromnál több jelentéssel bíró szavak is. ágbőn — áll ágtoon — kókusz agbőn — kosár agbón — darázs ágbőn — csípős, borsos étel Csak akkor érti meg az ember e nyelv rendkívüli kifejező erejét, ha az erdőben, egymástól nagy távolságokban tartózkodó vadászok párbeszédét hallja. A joruba nyelvnek ez a különös tonális adottsága és vokális struktúrája teszi lehetővé költészetük dobokon való megszólaltatását. A joruba tam-tam több mint valószínű a világ legösszetettebb és legtökéletesebb dob-komplexuma. Nemcsak a beszélt nyelv minden hangját reprodukálja, hanem a nyelvi flexiókat is." A jorubák költői nyelvéből hiányzik ugyan a ritmus, ezt a hiányt azonban bőven pótolja az alliteráció és a nyelv sajátos vokális harmóniája. Rendkívül nehéz feladat éppen ezért bármely nyelvre átültetni ezt a költészetet, s a fordításokba átvinni a joruba nyelv dallamosságát, különös humorát, képi világát. Hogy megpróbáljam érzékeltetni a fordító dilemmáját ismét idézek néhány példát a tanulmányból: ojányányá — utcai nő abidirétereté — puszta, megműveletlen földterület tulajdonosa jigindingiringin — kellemes olóhú orogbó ó ó — az, akinek olyan sárga szeme van, mint a kóladió sara-sara-sara — késsel ejtett sebből bugyogó vér ti-n fin — kicsi kókókó — rövid, női léptek zaja kókőkőá — hosszú férfiléptek zaja Ez a nyelv nem ismer úgynevezett tiltott, európai értelemben vett illetlen szavakat. Mindent nevén nevez. Jellemző, hogy még a gyermeki képzeletvilág is micsoda költői képet alkot egy egy emberi szerv körül. Erre példa a vagina képzettársítása, amely szerinte „kicsiny szakállas isten, amelyet térden állva kell imádni", vagy pedig „ligetecske, amely a szerelem kunyhójává változik." Még egy érdekes sajátossága van a joruba nyelvnek, a névadás módja. Minden gyermeknek három neve van. Az elsőt születésének körülményei határozzák meg (pl. Omope — este született gyermek, Ojo — köldökzsinórral a nyaka körül jött világra). A második típusú név a szülők érzéseit, örömét, vagy ambícióit tükrözi. (Pl. Ajodele — boldogság lép a házba, Ogundalenu — otthonunkat lerombolja a háború, Adegbite — a korona trónt követel.) A harmadik dicsérő, ábrázoló, költői név, egyrészt még mindig a szülők reményeit van hivatva tömören összefoglalni, másrészt a serdülő gyermek örökölt és szerzett, mindenesetre a legjellemzőbb egyéni tulajdonságait ábrázolja. (Pl. Akinyun — aki mindig siet, lelkes, rajongó, Ajani — aki a harcban győzni fog.) A felnőtté érés idejéig történő események újabb neveket ajándékozhatnak egy-egy jorubának. Királyuk például több tucat nevet vise). Az „Oriki"-nak azaz a névadás eme formájának különösen fontos szerepe van a költészetben, mondhatni, formai alapján képezi a maga mindent felölelő, négydimenziós tökéletességében. Nincs szándékomban részletesebben ismertetni a meglehetősen terjedelmes tanulmányt, a jorubák költészete beszéljen önmagáért, ezért kiválasztottam a hat vers közül a két legszebbet és legjellemzőbbet. A fordításnál azonban inkább a hűség elvét követtem, mint az esztétikáét, hogy a versek sajátos metaforái sértetlenek maradjanak. -MaBrin titokzatos fája Nincs még oly édes nap, mint az, amelyen egy fa az útra dőlt. Erin útján egy faóriás zuhant keresztül. Erin minden bátor lakója elhagyta házát s fejszét fogott, hogy feldarabolja a fát. Ka, sikoltott a fa, Ko, sikoltott a fa, és zengett ott belül, winrln winrinrin, furcsa hangok támadtak bennsejében. S a bátor ifjak féltükben vizeltek, menekültek haza, eldobva baltáikat. Erin vénei kaptak fejszére ekkor, hotjHJ (elhasogassák a fát. S amint a baltafok a törzset érte Ka, sikoltott ismét a fa, Ko, sikoltott. És eldobva szerszámukat ök is hazatértek. Elmentek a királyhoz, de királyuk nem tudott beszélni, nem jött ajkára szó. A királynő bölcsebb volt mint a férje s szólt, eriggyetek ketten, vagy hárman a paphoz, s kérdjétek meg a varázslat okát. Felkeresték hát a minden í»8* atyját. És szólt, egy süketet válasszatok ki, adjatok neki baltát és küldjétek el a fához. Elvégzi helyettetek a munkát. * A jómba — Nigériában élö afrikai néptörzs. Mikor a süket vágni kezdte, újra hangzottak a különös zajok, a Ka segélykiáltás, a Ko segélykiáltás. De a süket ember csak vágta a törzset mert füle nem hallotta a hangot. Bs újra zengett a fa, winrín winrinrin és újra kiáltott Ka, és újra kiáltott Ko. De a süket ember csak vágta, vágta. Reszketett a fa, üvöltött a fa, mígnem hirtelen csillogó bronzzá, piros korallá változott. Bsoidezo Engedelmes szél az eső atyja, lágy, selymes szél a zápor atyja. Az eső ma nem füröszt meg engem; Az eső haragra lobban és eltávozik. Morog az antilop Bőg a bivaly Óljában röfög a disznó. A szavak felbőszítik a majmot, de ma derék ígéret juttatott neki, s dühe lecsendesül. Spanyolból fordította Mikola Anitó Többet mesélünk mint elbeszélünk... Ez talán akkor tudatosodott bennem, amikor — körülbelül két és fé) éve — a „Népszabadságában felfedeztem, hogyan száll síkra Illyés Gyula „egy szó megmentéséért". Azóta én is magamévá tettem a költó nemes ügyét: tudniillik nagy kár lenne, ha az elmesél ige — régi lekötöttségét meghazudtolva — tartósan vag\» véglegesen kitúrná hagyományos szerepköréből az elbeszélés igét. De miként lehet ezt a nemkívánatos fejleményt megakadályozni? Hallottam, hogy a diákok egymásnak mesélik nyári élményeiket; a felnőttek társaságában elmesélik külföldi kalandjaikat. Hát a sajtó? Mikor légi kalózok egy AN-24-es utasszállító repülőgép menetirányát megváltoztatták, és Nagyezsda Kurcsenkovát megölték, a lapok így cikkeztek: „A részleteket Georgij Cahrakija, a repülőgép parancsnoka mesélte el az újságíróknak... „Mikor egy érdekes »lebukásról* írt riportsorozat kezdődött, így „adagolták" a történteket: „Egyszer — meséli Döme —• benn voltunk a kégliben, és Péter anyja bekopogott, én meg ugrottam, hogy nyitom az ajtót, de Péter leintett, hogy nem jöhet be senki." Lehet, hogy segít, ha hivatkozom a józan észre: aki elmesel, az a fantáziájára bízza magát, kitalálást, közönséges vagy költői leleményt közö). Aki pedig elbeszél, az tiszteletben tartja a tényeket, az elméleti és gyakorlati igazságokat, szavahihető előadásra törekszik. Miért mossák e) még sokan az elmesélés és az elbeszél valódi tartalma között a határt? Miért semlegesítik gyakran azokat a jelentéstani különbségeket, amelyeket a két ige az emberek képzettársításaiban szívósan őriz? Miért részesíti számos értelmiségi előnyben az elmesél szót az elbeszél szóval szemben? A kérdések sorjáznak. A válaszok tehát alkalmasint tömörek: meggondolatlanság, nyelvi liberalizmus, tájékozatlanság okozza ezeket a szóhasználati problémákat. Tisztában van Illyés Gyula ie a helyzettel, hiszen „Utoljára egy szó megmentéséért" című írásában öntudatos elégedetlenségének adott hangot: „Manapság már mindenki csak elmesél. Az oly életre termett elbe szélni igének a szemünk láttára tűnik el fut ki látókörünkből a semmiségbe. Keresztet vet rá a múlt értékei mellett különben szépen hadakozó Értelmező Szótárunk is. Szerinte ugyancsak, aki elméséi, az elbeszél; épp csak könnyed, csevegő modorban. Noha maga a mese a 6zótár szerint szintén „Olyan elbeszélés vagy állítás, amely túllépi a valószínűség határát, s ezért általában nem fogadható el igazságnak." (Népszabadság, 1989. február 23, 9. old.) Mindebből mi a tanulság? Az. hogy meséljenek a diákok, ha háryjánoskodni akarnak; meséljenek a felnőttek, ha Münchausen báró ihleti őket; vagy — még inkább — az, hogy meséljenek az örök gyermekek, ha eszükbe jut „Az égbe nyúló fa", a „Csúnya kis kacsa" stb. híres története. De a sajtó munkatársai — és általában az igényes emberek — tartsanak ki az elbeszélés, elmond ige használatánál akkor, amikor repülőgéprablásról adnak hírt, rendőrségi vallomást idéznek, halálesetről számolnak be stb. Állásfoglalásomat csak megerősíti .Ferenczy Géza, aki a „Magyar nyelvhelyesség" című tanulmánykötetben (Tankönyvkiadó, Budapest, 1969, 365. old.) szintén arról ír: „ ... ez a mesél, elmesél nagyon elburjánzik a beszél, elbeszél, mond, elmond, előad rovására. Eredetileg magyarul csak nem Igaz dolgot lehet elmesélni." DOBAY BÉLA wamamamm