Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-05 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR: Gál Sándor első novelláskötete (Nem voltam szent) kellemes meglepetés volt, mert formailag és tartalmilag egyaránt ú) színekkel és elemekkel gazdagította a csehszlovákiai magyar prózairodalmat. Ezek a novellák a remek helyzet- és környezetrajzokon túl egy olyan eszmélődő fiatal nemzedékről adtak hírt, amelyik romantikus hévvel és bő életkedvvel indult el az élet felé („az árnyékomat szeretném keresztülugorni", Sárház). Ezek a fiatalemberek lázas türelmetlenséggel keresték a válaszokat az élet nagy kérdéseire („milyen is az én valóságom?"). A gondolkodás állandósuló kényszerének perceiben aztán megsejtették a nagy titkot: „Csak a tárgyak valósága egyértelmű: az ember valósága minden percben változik s nekünk minden percért keményen meg kell dolgoznunk" (Áttörhetetlen köd"). Gál Sándor legújabb kötetében folytatja a harmincegynéhány évesek életét, életének összetevőit szondázó kísérleteit. Az előző kötethez viszonyítva letisztultabb formákkal és talán kevésbé Izzó szenvedélyességgel igyekszik feltárni egy nemzedék gondolatvilágát és valóságvilágát. A problémák bonyolódása azonban határozottan kiérezhető a kötetből. Ha Gál Sándor írói attitűdjével kapcsolatban kísérletezésről beszélünk, akkor ki kell hangsúlyoznunk, hogy ezek a kísérletek nem formailag, hanem tartalmilag determináltak. Gál ars prozaikája ennyi: „A világ összerakott valóságára tárj ablakot'. Gál novelláinak valósága konkrét valóságunkat formázza, modellezi, vagy ha úgy tetszik, tükrözi. A környezet szinte pontosan felismerhető. Mindez azt bizonyítja, hogy a novellák hőseit és kérdésvilágát társadalmunk reális problémái éltetik, illetve hozták létre. Gál a valósággal kísérletezik. Az egyén életében (sorsában) a társadalmi determináció olyan erős ls lehet, hogy tökéletes „,első osztályú MÉSZÁROS LÁSZLÓ terminisztikusan hat, és eaért a kíváncsi intellektus megkérdőjelezi. A kerekséggel és lezártsággal tulajdonképpen összefügg Gál stílusa és nyelve ís. Egyes részekben, novellákban valahogyan túlzottan olajozottan futnak a szavak, a mondatok. Nincs semmi mutáció, semmi váratlan valami, amibe belekapaszkodhatnánk. Gál csak elmondja történeteit, de nem mindig tudja magával ragadni az olvasót (például: Föld, Napló). Különösen szembetűnő ez a Napló című novellában (mely egyébként is kevésbé sikerült írásnak tűnik). A stílus nem vetkőztethető le teljesen. Tőmondatokban nem lehet novellát írni. A stílus a prózának olyan lényeges eszköze (eleme), hogy tudatos és mértéktelen ignorálása csak kudarcokat eredményezhet. A Napló nem hat eléggé meggyőzően. Egy igazi napló szenvedélyesebb, gazdagabb, bonyolultabb. (A hősök valósága.) Míg a múmia és az első osztályú fülke utasának egyetlen ideje a múlt, a kötet első felének fiatalabb hősei tökéletesen a jelenben élnek. Pontosabban: topognak. Vagy még azt sem. Már csak álom a hős (A magányos) mindenttudása, mert különben nem mondaná, hogy „Rohan, vagy áll — egyre megy". A Reggelben „egy szó, egy törpe kérdés elég lett volna, hogy bármelyik irányban elinduljanak" — de nem történt semmi. Pedig a lány kimondja a megfejtést jelentő szavakat: „a cél nem fontos, a mozgás a fontos". Tehát az Űt. Mégis bedöglöttek. Mert a varázsszavak csak véletlenül tódultak a lány ajkára, de nem váltak filozófiai esszenciává. Nem élték át őket. Természetesen a cél is fontos, de aki elindul, az már utat választ s beavatkozik a világ rendjébe, illetve kasszába. A jelenidejfl Gál-hősök életérzésének egyik összetevője villan fel a Nagy hideg című novellában. Az elidegenedésnek és elhidegedésnek a legmagasabb foka bizonyára az, amikor az ember már a szerelemben nem képes önmaga lenni. Gál egy ilyen szituációt állít elénk. Valami azonban nincs egészen rendben: ha a fiú „teste olyan volt mint a szita: átcsorgott rajta az idő, s szálain nem akadt fel semmi", akkor egy ilyen testen nem akadhat fel az őszibarack „gazdag, ízes nedve" sem. • • • • UKHKHK ««"' %"" a wrnmmmmmmmm Gál Sándor: Múmia a fűben — Madách könyvkiadó Múmia fűben magányba" zárja az embert. Múltunk sorsunk beteljesülésének a naplója. Emlékeinkben szüntelenül azt kutatjuk, hogy hol hibáztunk, hol vesztettük el a döntő pillanatokkal, percekkel — napokkal, hónapokkal — együtt a jövőt is. Ez a motívum több novellában is felcsendül — Első osztályú magány, Múmia a fűben, Föld —, hogy aztán a Naplóban egy fordított helyzet próbálja meg ellensúlyozni ezt a jelennel való meghasonlottságot. A Napló hőse semmire sem emlékszik. Nyilvánvaló, hogy egy egészséges egyéniség nem rabja az emlékeinek, de emlékszik. Megpróbálkozik a jövő megsejtésével is. Gál Sándor novelláinak azok a meghasonlott hősei, akiknek nem sikerül ennek az egységnek a megteremtése, szinte a jelen élő kérdőjelelvé válnak. A munka nem könnyű: önmagunkat kell megteremtenünk. Gál novelláinak nagy pozitívuma az, hogy megfogalmazódnak bennük problémáink, hogy felvillantják azt a közeget, amelyben helyet kell állnunk. (Az esztétikai szféra.) Szigorú esztétikai követelmények szerint a kötet nem egységes struktúra. Az egészbe öszszefogott novellák terjedelme, fajsúlya, problémaköre stb. vita tárgyát képezhetné. Mindez természetesen nem baj, mert egyrészt minden szigorú esztétikai követelmény problematikus. Ami az egyes írásokat illeti, mintha előbbre lépett volna az író. Az írások kerekek, lezártak. A témák teherbírásával kapcsolatban az egyes novellák arányosaknak tűnnek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy általában a kerekség és lezártság meglehetősen problematikus kompozíciós elem. Valahogyan túlságosan delta viszont a történet hiteles, akkor hamis az elidegenedés. A hős csak pózol és csalja önmagát. A probléma, persze, marad: az öncsalás ls valóságos. A másik jellemző jelenidejű történet a Délután és este. Hát igen, ha egyedül van az ember, akkor még csak felfelvillan valami a hétköznapok taposómalmában elkopott emberből. Igen: másképp kellene élnil De az az érzésünk, hogy a novella hőse már képtelen a változtatásra. Már csak gondolataiban radírozza le a szennyet önmagáról. Pedig csak le kellene mozdulni a szobából, csak más utat kellene végigjárni, nem az előre elképzeltet. A múmia már gondolataiban nem tesz semmit. Egy harmincöt éves fiatalember megpróbálja végiggondolni az életét, kudarcait — ez a novella váza. A múmiává dermesztő passzivitás azonban Indokolatlannak tűnik. „A világ önmagában megoldhatatlan, s a legtökéletesebb filozófiát Švejk képviseli" — érvel a múmia. Az ilyen hitvallás után már nem ís csodálkozunk a befejező szavakon: „így hát nem mozdulok, hagyom, hadd perzseljen tovább a nap ..." Pedig a hős itt is kimondja a megoldás lehetőségét: „az életedért elsősorban te vagy felelős". A múmia azonban képtelen megmozdulni. A múmia téved: Švejk cselekvő ember volt, aki történetesen a felfokozott konformizmussal bizonyította a körülötte lévő világ abszurditását. (Kavicshegyek között) megemlítettük már, hogy több Gál-hőst is az Jellemez, hogy makacsul keresik emlékeik között azt a döntő pillanatot, amikor (szerintünk) megváltoztathatatlanul eldőlt a sorsuk. A novella kerek, lezárt: bevégeztetett. Valóban így lenne ez a reális életben is? A kavicshegyek című novellának a meséje ennyi: egy randevúra siető fiatalember szabad másfél óráját arra akarja felhasználni, hogy megebédeljen egy Duna-parti halászcsárdában. Nem sokat töpreng, az első mellékúton lekanyarodik. Nem tévedhet el, minden út a Dunához vezet. Már egészen közel járt a célhoz, amikor kocsija besüppedt a kavicshegyek közti pocsolyába. Se előre, se hátrál Hiába lát munkához, a kocsi egyre mélyebbre fúrja magát a homokba. A mellette elkocsikázó sofőrök közül senki sem segít rajta. A helyzet egyre reménytelenebb, a külvilág teljesen megszűnik számára: ki kell kerülni ebből a lehetetlen helyzetbőll „Ha jobban figyelek, most nem volnék itt. Csakhogy az ember nem mindig tudja, mikor kell odafigyelni". Közben beesteledik. Az egyik megcsúszott teherautó maga alá temeti a megfeneklett kocsit a fiatalemberrel együtt. A történet egyedi eset. Tanulsága azonban általános érvényű. Nyilvánvaló, hogy az ember nem mindig tudja, mikor kell valamire odafigyelni. Az ilyen figyelmetlenségeknek aztán gyakran az egész élet lehet az ára. Mulandók vagyunk. Csakhogy mindezzel előre kell számolnunk, és akkor a legvalószínűtlenebb helyzetekben sem viselkedünk kapkodva, ész nélkül, minden logikánk ellenére. Tudnunk kell, hogy mi minden megtörténhet — és akkor több az esélyünk. Tudnunk kell, hogy a világ csak valószínű, hogy minden tettünk megváltoztatja világunk és életünk valószínűséghalmazának értékeit. A töprengés nélkül lekanyarodó fiatalember nem tévedt ugyan el, de mivel nem volt felkészülve a kavicshegyekkel való találkozásra, hát alulmaradt. Pedig egy közönséges vontatókötél az életet jelenthette volna. Az általánosított tanulság tehát: ha jobban felkészülünk az útra, a valószínű akadályokra, ha jobban ügyelünk a célra, és nem kanyarodunk mellékutakra, akkor valószínűbbé válik számunkra az élet. A kavicshegyek közti tragédiák törvényszerűek — mert valószínűek. AZ ÚJ SZOKNYA Kis történetemnek hősei egy vén foltozó varga és annak felesége. Hetven esztendő nyomja már az öreg varga vállát, ám még ma is hajnaltól napestig ül alacsony munkapadja mellett az enyv- és szurokszagü kamrában, elnyűtt lábbeliek savanykás bűzében. Háború volt, a telhetetlen fenevad minden megtakarított garast felfalt, ezért kell most is keményen dolgozni, verejtékezni tovább, no meg azért, hogy ne várjon a szegényház nyomorúsága, ha a reszkető kézből kiesik a dikics. Munkában és takarékosságban nem marad mögötte az aszszony. De asszonyok, ha fehérre is kopott a hajuk, nem élhetnek vágyak, kívánságok nélkül, és az öreg varga felesége új szoknyáról kezd ábrándozni. Egy telfes esztendeig rakja félre a garasokat, minden nap lecsíp valamit a háztartási pénzből, aztán együtt van az összeg, amennyi a szövethez és a varrónő munkájához kell. Az ember nem tud erről semmit, és egy nap azt látja, hogy varrónő van a házban, éppen a szövet kiszabásához készülődnek a szobában. — Hát itt mit csináltok? — szól rájuk. — 0

j szoknyát és blúzt a feleségének — feleli a varrónő. — Jójó, de miből vettétek a szövetet? Most gyorsan pereg a varrónő betanított nyelve: — A híd lábánál találta a felesége... még a múlt héten. Biztosan egy kocsiról esett le. Abban a barna papirosban volt. Az ember gondterhesen vakargatja a fejét: — Hetven esztendőt megéltem, és nem tettem senkinek rosszai. Nem károsítottam meg egy fia lelket sem. Most aztán ilyen szégyen érjen. Ha a feleségem talál valamit, akkor vigye azonnaľ a rendőrségre. Az öregasszony bátortalanul ellenkezni próbál, de tudja, érzt jól, hogy kár minden szóért, amit az ura mond, megjelebbezhetetlen parancs. Aztán, az asszony kérésére, a varga maga megy a csomaggal a rendőrségre. Elmagyarázza szépen, hogy a felesége csaknem megtévedt. Szerencse, 6 idejében észrevette, és eljött, hogy elsimítsa a bajt. ' Az asszony elrémülve marad magára a varrónővel. Tanácskoznak és kisütik, hogy az aszszony is elmegy a rendőrségre, és ott bevallja az igazi tényállást. Ám amikor belép a hivatali szobába, ismerős arcok elé kerül, és szégyenpír önti el az arcát, hogy rászedte az urát: szeretne kereket oldani, ám késő, várják a vallomást. — A hídnál találtam — hebegi megadással és remeg, mint egy kislány, aki első bűnét vallja. A rendőr feltekint a jegyzőkönyvből. Az öreg varga már elhozta a csomagot, unalmas, semmitmondó eset, gyorsan le kell zárni. — föjjön vissza egy esztendő múlva, jóasszony — mondja. — Ha az elveszett szövet tulajdonosa nem jelentkezik, a megtalálóé lesz, tehát a mügáé. Az öreg asszony szívdobogva hallja. Istenem, egy esztendő nagy idő, de talán megéli jó erőben, és akkor megvarratja és felőltl az új szoknyát. Imádkozik majd, hogy így legyen, és mosoly ül az ajka szélén. Aztán, amikor kilép az utcára a szíve könnyű, s úgy érti, hogy éppen egy kerek esztendőt fiatalodott. Boldogan simít végig kötényén, mintha az új szoknya ráncait igazítaná helyre. (1927j